Ezt a „viccet” vittem haza az iskolából valamikor a nyolcvanas évek elején, úgy tizenegy éves korom táján. Ekkor tudtam meg, hogy édesanyám ágáról zsidó származású vagyok. Korosztályomból sokan hasonló módon ismerték meg a holokauszt rémtetteit.
Soha nem felejtem el szüleim reakcióját, ahogy anyám felül az ágyban, mintha darázs csípte volna meg, és apám szomorúan kétségbeesett arcát. Megijedtem, és nem értettem, mi történik. Leültettek és sokat meséltek. Megrázó és megalázó érzés volt, de hatásos.
Kicsit haragudtam is, hogy miért csak most mondják el. Megtudtam, hogy Péter bácsit hatéves korában az édesanyjával együtt a Dunába lőtték. Őt nem érte találat, az anyukáját igen, de sikerült kiúsznia a gyermekével, átadni őt a Vöröskereszt megbízottjának (nagyapámnak), aki biztonságos helyre vitte.
Lujza néni már nem volt ilyen szerencsés, a házuk kiürítéséről megkapták az információt, a családja elmenekült ugyan, de ő visszament valamiért. Elfogták és meggyilkolták. Dezső bácsit és egész családját vidékről hozták Pestre, hogy onnan vigyék tovább őket a koncentrációs táborok valamelyikébe.
A pesti várakozás közben átment a szomszéd vágányon álló vonatra, mert el akart búcsúzni a barátaitól. Ez mentette meg az életét. Az ő vonata elment Auschwitzba a családjával, akik mind meghaltak, őt a barátaival más táborba vitték, ahonnan vele együtt sokan hazatértek.
A holokauszt innentől rendszeres téma lett a családomban, majd a közéletben is egyre több megemlékezés szólt róla, irodalmi és történeti műveket ismertem meg, dokumentum- és játékfilmek, színdarabok sora állított emléket neki. Nehezen bár, de lett emlékközpont is, ami bázisa a történeti kutatásoknak és a téma megismertetésének.
Az emberi természet legaljasabb oldaláról ismertünk meg történeteket, például arról a nyilas keretlegényről, aki még a társait is elborzasztotta kegyetlenségével. Perirataiból kiderül, hogy zsidó házak kiürítésekor élvezettel dobálta ki a gyerekeket az ablakon vagy csapkodta falhoz a csecsemőket.
A rendszerváltás utáni években nemcsak a történelmi emlékezet és a kulturális élet vált színessé és mozgalmassá, hanem szélsőséges irányzatok is megjelentek. Kisebb csoportok tömege mutatta meg magát az utcákon, köztereken, sokszor zagyva mondandójuk eljutott a nyilvánosság tereibe. Politikai erők szimpatizáltak velük, mások felléptek ellenük.
És szinte azonnal politikai eszközzé is vált a holokauszt témája. A nem szélsőséges pártok egymás között is elkezdték használni ezt az eszközt, pontosabban a bal- és liberális oldal igyekezett a mérsékelt jobboldali pártokat összemosni a szélsőségekkel.
Az első ijedtség után hamar megszoktuk és helyén kezeltük a szélsőségek jelenlétét, úgy tűnt, nem képesek többségbe kerülni, de még csak jelentős politikai tényezővé válni sem. Aztán a kétezres évek elejére szinte teljesen eltűntek. Azt hittük, fiatal demokráciánk megszabadult egy gyermekbetegségtől, viszonylag gyógyultan fejlődhet tovább. Óriási tévedés volt.
A szélsőségek kínálat nélkül maradt piacán megjelent a Jobbik, professzionális szervezéssel terelte egy közösségbe az erre fogékony embereket, valamint jó érzékkel adott szélsőséges válaszokat a balliberális kormány gyengeségeire, a rendszerváltás veszteseinek sérelmeire, a szociális és etnikai feszültségek frontvonalában élők félelmeire.