A hit nem más, mint bálványimádás

Mivel a jó címek gyakran provokatívak, így az, hogy „A hit nem más, mint bálványimádás”, elég jónak tűnik, bár azt az érzést is keltheti, hogy önmagáért a provokációért provokál. Így aztán az a potenciális olvasó, aki olyan okos, mint a hal, aki mindig ugrik a horog végén lévő csalira, már tovább is lapozott. Esetleg elképzelhető, hogy mégis komolyan gondolom ezt a címet? A „hit” szó alatt valóban a hitet értem és a „bálványimádás” alatt valóban a bálványimádást? És talán úgy vélem, hogy az előbbi tulajdonképpen az utóbbi egy típusa? A válaszom igen, ezt mind így gondolom. A lehető legkomolyabban és legegyértelműbben. Az a komoly és egyszerű állításom, hogy „a hit nem más, mint bálványimádás” mélyreható filozófiai vizsgálat eredménye, mely a szavak jelentését vette górcső alá. 

 

Mit jelent a hit?

Kezdjük a „hit” szó jelentésével. Ehhez a saját élettapasztalatomat veszem elő. A „hit” szót vizsgálom, melyet pontosan olyan gyakorisággal hallottam annak angol formájában (faith), mint bármely más, szekuláris zsidó gyerek a hetvenes-nyolcvanas évek Torontójában. Az otthonunk egyáltalán nem volt vallásos, így sem a faith, sem az ugyanazt jelentő héber szó, az emuná nem hangzott el egyszer sem. A hit kifejezést az irodalomórán hallottam az iskolában, na meg a televízióban. Tulajdonképpen elsősorban decemberben jött elő gyakran ez a szó, amikor állandóan karácsonyi filmek mentek, ezért újra meg újra megütötte a fülemet ez a kifejezés.

 

Kirkegaard és Ábrahám

Végeredményben ezek a karácsonyi fil­mek készítették elő a talajt a nagy találkozáshoz a kedvenc filozófusommal másodéves koromban a Torontói Egyetemen. Ő pedig nem más, mint a protestáns dán gondolkodó, Søren Kierkegaard. A kurzus (melyet természetesen egy zsidó professzor vezetett) Kirkegaard 1943-ban írt művével, a Félelem és reszketéssel foglalkozott. Ez volt az első alkalom, hogy komolyan és filozófiai igényességgel kellett megbirkóznom a „hit” jelentésével. A Félelem és reszketés Izsák feláldozásának nagyszerű magyarázata. Kirkegaard szerint ez a bibliai történet a hit tökéletes elbeszélése. Isten arra kéri Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát a Mória-hegyen. E kérés groteszk volta abban nyilvánul meg, hogy rákényszeríti Ábrahámot, hogy félelemmel és reszketéssel eltelve feltegye magának a kérdést: elég erősen hisz-e Istenben ahhoz, hogy megtegye, amit megparancsolt a számára. Kirkegaard szerint Ábrahám bizalma saját józan eszében is megrendült: „Hangokat hallok? Talán csak egy jó pszichológusra lenne szükségem?” Ábrahám tudja, hogy nincs racionális oka arra, hogy higgyen Istenben. Vagy legalábbis abban az Istenben, aki ilyen vad követeléssel állhat elő. Emiatt Ábrahám arra kényszerült, hogy túllépjen és átugorjon a racionalitáson. Søren Kirkegaardnak köszönhetjük a „hit átugrása” kifejezést. Akkoriban Kirkegaard megközelítését mélyen és félelmetesen nagyszerűnek, ezzel együtt mélyen és félelmetesen őrültnek éreztem. Mint egy kafkai történetet. Úgy gondoltam, hogy jól passzol a (tévesen) Tertullianusnak, a neves ókori teológusnak tulajdonított, nevetséges mondáshoz: Credo quia absurdum est – hiszem, mert képtelenség. Ebben az évben történt azonban, hogy először beszédbe elegyedtem egy rabbival. Azt vettem észre, hogy egyetértek abban Kirkegaarddal, hogy a hit alternatívája, tehát a vallás racionális megközelítése sokkal rosszabb út. A vallásfilozófiai kurzus alatt megvizsgáltuk az Isten létezését bizonyító híres eszmefuttatásokat: az ontológiai istenérvet Anzelmtől, a kozmikus tervezés vitáját stb. E fejtegetések mind hidegen hagytak.

Mintha Isten egy háromszög átfogója lenne,  melyet meg kell mérni a két befogó segítségével.

 

Kell-e bizonyítani Isten létezését?

Abban az évben egy rövid időre csatlakoztam egy visszatérő zsidók számára nyitott jeruzsálemi jesivához. Ott azt kérték, hogy vegyek részt egy előkészítő tanfolyamon, ahol bizonyítják Isten létezését és a Tóra igazságát. Így feleltem nekik: „Ha rám kényszerítik ezt a tanfolyamot, még azt a hitemet is elvesztem, ami van. És őszintén szólva, most sincs sok”. Elmagyaráztam nekik, hogy irritálnak ezek az Isten létezését alátámasztó, racionális bizonyítások, mert a filozófiai kurzusaim során áttanulmányoztuk e bizonyítások klasszikus cáfolatait is. Ezért a bizonyítékok nem győznek meg semmiről. Csak évekkel később értettem meg, hogy miért találtam ezeket a bizonyítékokat egyszerre súlytalannak és rendkívül irritálónak. Az bosszantott, hogy ösztönösen az istenfogalom elleni támadásnak éreztem az Isten létezésének bizonyítására tett kísérleteket.

Még ha Isten nem is létezne – amitől Isten mentsen! –, egy ilyen, bizonyítékokkal alátámasztott Isten nem is lenne méltó arra, hogy foglalkozzunk vele.

A Tóra fogalmait használva ez a kijelentés így hangzik: Isten létezésének bizonyítása már önmagában is bálványimádás. Egyszerűen azért bálványimádás, mert azáltal, hogy elkezdünk bizonyítékokat keresni, Istent a bizonyítékok alá rendeljük. Nagyobb isteni hatalmat és erőt tulajdonítunk a bizonyítékoknak, melyeknek Istennek meg kell felelnie ahhoz, hogy létezhessen. Mintha Istennek engedélyt kellene kérnie a Bizonyítéktól, hogy létezhessen. Ez bálványimádás.

 

Hit az érvekkel szemben

És a hit? Hát nem a hit az effajta racionális bálványimádás szöges ellentéte? Ha fa, kő és arany helyett a Bizonyítékot és az Érvet használnánk nyersanyagként a bálvány megalkotásához, nem a hit lenne az, mely romba döntené? De mégis: mit ad a hit az érvekhez? Az érvek racionális lépcsőfokokat nyújtanak, melyeken fellépegetve az elme eljut Istenig. A hit irracionális ugródeszkát nyújt, ahonnan az elme elrugaszkodhat Istenhez. Mindkét esetben az elme valamilyen Istenen kívül álló dologra támaszkodva juthat el magához Istenhez. Ez bálványimádás.

Ahogy Maimonidész elmagyarázza a Misne Torában, a bálványimádás nem azt jelenti, hogy valamilyen értelmetlen dolgot istenítünk.

A bálványimádás azt jelenti, hogy az igazi Istent szolgáljuk, ám valamilyen közvetítőn keresztül próbálunk közel kerülni hozzá.

Ha valaki érvek vagy hit segítségével akar eljutni Istenhez, az már bálványimádás. Ahogy az érvek, úgy a hit is egy eszköz arra, hogy kapcsolatot alakítsunk ki Istennel.

„Hogyan vehetném komolyan a Tórát?” – kérdezi a zsidó, aki nem veszi komolyan a Tórát. „Én nem ismerem Istent. Nem tudom, hogy létezik-e Isten. Azt mondod, hogy a Tórát Isten adta a Szináj-hegyen. De hogyan vehetném komolyan a Tórát, ha nincs kapcsolatom Istennel? Először segíts kapcsolatba lépnem Istennel, mondjuk bizonyítékok segítségével, és akkor majd megfontolom, hogy komolyan veszem-e”. Amikor valaki így érvel a hitetlensége mellett (mintha egykori önmagamat hallanám), az ahhoz hasonlít, aki a következőt mondja: „Nem tudom, hogy létezik-e a feleségem. Azt kérte, hogy vigyem ki a szemetet. De hogyan vehetném komolyan? Miért kellene követnem az utasításait? Nem kellene előbb bebizonyítania, hogy létezik?”. Ilyet természetesen senki sem mond. Legalábbis, aki épelméjű. Egy férj sem igényel bizonyítékot a felesége létezésére. Mivel összeházasodtak, kapcsolatban állnak egymással. Nem kell létrehozni a kapcsolatot. Arra van csak szükség, hogy jó férj módjára kivigye a szemetet. Na de Isten? Hát vele ez egészen másképpen van! Miért kellene Istenre hallgatnunk, ha egyáltalán nincsen semmilyen kapcsolatunk vele? És itt jutok el a dolog lényegéhez. Végső soron minden az Istennel kötött kapcsolaton és annak fejlesztésén múlik. De ez nem bizonyítás vagy ugrás által jön létre. Ahogy az emberi kapcsolatokat, úgy az Istennel kialakított kapcsolatot is ápolni kell. Lassan, óvatosan és jóakarattal. Ehhez pedig kommunikációra van szükség. Hallgatni és beszélni kell. Hogyan hallhatjuk meg Istent? Úgy, hogy a Tóráját olvassuk. És hogyan beszélhetünk Istennel? Imával és fohásszal.

 

Az ateizmus része Isten tervének

„Rendben, de mi van akkor, ha én olvasom a Tórát és imádkozom Istenhez, mégsem történik semmi? Mi lesz, ha sohasem jön létre a kapcsolat? Hogyan válhat Isten valósággá a számomra, pusztán olvasással és imával? Egy könyv nem válik igazzá azáltal, hogy elolvasom! Az ima elmondása nem jelenti azt, hogy valaki meg is hallja!” Erre az érvelésre valóban nincs válasz. Nem lehet válasz. Nem is kellene, hogy válasz legyen rá. Senkit sem lehet kikényszeríteni az ateizmusából. A nagy zsidó filozófus, Emanuel Levinas azt mondta, hogy az ateizmus valójában egy gyönyörű csoda. 1961-ben írta Teljesség és végtelen című könyvében:

„Minden bizonnyal a Teremtő nagy dicsőségére válik, hogy képessé tette teremtményét az ateizmusra. Azt a teremtményt, mely bár saját maga nem szolgáltat okot a létezésére, mégis saját világnézettel rendelkezik és elégedett önmagával”.

Az ateizmus lehetősége az isteni terv része. Az ateizmus nem egy véletlen baleset. Így tehát Mózes istene sohasem kéri meg az ateistát, hogy hagyjon már fel az ateizmussal, mintha az csak valami rossz kedélyállapot lenne. Az Isten, aki átadta Mózesnek a Tórát, hogy ő adja tovább a zsidó népnek, sokkal egyszerűbb dolgot kér: „Kérlek, olvasd el”.

Csak a Tóra olvasásán keresztül, Isten osztálytermében ülve, Isten tanítványaként lehet elkezdeni a kapcsolat kiépítését. Amikor pedig létrejött a kapcsolat, nyilván rengeteg kérdés merül majd fel azt firtatva, hogy miként lehet bízni Istenben, amikor különböző kérésekkel és követelésekkel áll elő. Például, amikor Isten azt kéri valakitől, hogy áldozza fel a gyermekét egy hegytetőn, felmerülnek bizonyos kérdések. És ezek a hit kérdései. Az emuná héberül annyit tesz: bizalom. Közös gyökérből fakad az ámén szóval, melynek jelentése: „Bízom abban, hogy amit mondasz, az igaz”. Amíg a „hit” segítségével egy kapcsolatot akarunk ki­ala­kí­tani, addig az „emuná” csak akkor kezdődik, amikor a kapcsolat már kialakult. Amikor a bennem lévő emuná gyenge, ami­kor nem bízom meg Istenben, az csak azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyok vele.

A gyenge emuná nem azt jelenti, hogy kételkednék Isten létezésében. Csak ak­kor kételkedhet valaki Isten létezésében, ha még sohasem nyitotta ki a Tórát, hogy lassan, óvatosan, odafigyelve, elmélyülten, jó szándékkal, talán egy kis ci­nizmussal és szkepticizmussal olvassa és ami még fontosabb: ismételje. Legalább olyan elszántsággal, mint ahogy a kedvenc Netflix sorozatát nézi.

 

Csak hallgass meg…

Azt, hogy a Tóra olvasása végül teljes körű kapcsolat kiépítését eredményezi-e Istennel, nem lehet előre megmondani. Egy dolog azonban biztos: a zsidóságban nincs olyan, hogy „hit”. Csak zsidó műveltség létezik. Hitetlenség sincs a zsidóságban. Csak zsidó műveletlenség.

Az Örökkévaló sohasem kérte,  hogy higgyünk a létezésében. Mielőtt bármit is kérne tőlünk, csupán egyetlenegy dolgot vár el: Smá – Hallgass meg…