Avraham Jiszrael pszichológus és rabbi Jeruzsálem oktatási hivatalában dolgozva 600 gyermek oktatását kíséri figyelemmel. Most a Bét Menáchem Gyermekoktatási Központ pedagógusaival – óvónőkkel és tanárokkal egyaránt – dolgozik, hogy segítsen nekik fejleszteni munkájukat. Az iskolában tartott szülői fórum előtt kollégánk a mai szülők legégetőbb kérdéseiről: a gyerekekkel eltöltött minőségi idő jelentőségéről, a szabályokról, az internetfüggőség kezeléséről és a kérdezés fontosságáról kérdezte. 

 

– Napjainkban azt érzékeljük, hogy a gyerekek és a szülők közötti generációs távolságot a digitális technológia igencsak megnövelte. Igaz ez vagy csak csalóka benyomás?

– Sajnos igaz, kétségtelen, hogy a digitális technológia berobbanása előtt a szülőknek több idejük volt a gyerekekre, és egészen bizonyosan több minőségi idejük. Pedig muszáj leülnünk, időt szánni rájuk, hallgatni őket és beszélgetni velük. De sajnos a szülőknek is kevés idejük jut velük lenni, egyáltalán: az együtt töltött minőségi idő egyre szűkül.

 

– Azért lesznek a gyerekek a digitális technológia rabjai, mert a szülők nem foglalkoznak eleget velük, vagy igazából már nem is igénylik annyira a közös együttlétet, hiszen étkezés közben is inkább a telefonjaikat nyomogatják? Teszem hozzá: ahogy a szülők is.

– Ki tudja megmondani, a tyúk vagy a tojás volt-e előbb. Mindenesetre tény, hogy a digitalizációval a gyerekek világa új, számunkra kevéssé ismert lett, ők meg mindent azonnal akarnak.

 

– Talán túl korán is fejlődnek.

– Igen, túl korán. És igen, az is igaz, hogy a szülők számára is nagyon fontossá vált a digitális világ, és egyre kevesebb kommunikációs igény mutatkozik szülő és gyerek közt, mintha sokan a saját világukba szorulva élnének. Mintha szülőnek és gyereknek is egyszerűbb lenne nem együtt lenni a másikkal.

 

– Tehát a kütyük világa egyfajta menekülés a gyakorta fáradságosabbnak tűnő együttlét elől?

– Sajnos igen. De a legnagyobb leterheltség idején is tudni kell, hogy a gyereknek nagyon fontos az együtt töltött idő, legyen az akár csak tíz perc. És annak az időnek minőséginek kell lennie. Nyitottnak, befogadónak, olyannak, amikor csak rá koncentrálunk. Ha ez a minőségi együtt töltött idő hiányzik, akkor a gyerek egyedül érzi magát, azt gondolja, hogy akkor is együtt kell lennie valakivel, akivel kommunikálni képes. És az interneten megleli ezt a kommunikációs lehetőséget. A keresőprogram sok mindent földob. A legszennyesebb tartalmakat is akár. És ha ezt nincs kivel megbeszélnie, baj van. Mert lát valamit, tudja, hogy rossz, ilyenkor magát is rossznak, büdösnek érzi, és nem tud szabadulni az ilyen gondolatoktól. Ha nincs közöttük valódi kommunikáció, akkor ezeket félnek elmondani a szülőnek, mert attól tartanak, hogy mérgesek és idegesek lesznek.

 

– Van valamiféle optimális időtartam, amit megszabhatunk a gyereknek arra, hogy mennyi időt tölthet a gép előtt?

– Szerintem szigorú és világos határokat kell húzni. Napi egy óra bőven elegendő, a többi fölösleges. Ha a gyerek hazajön az iskolából, akkor egyen, írja meg a házi feladatát, utána használja a számítógépét. De a szülőnek mindig tudnia kell, mit csinál éppen a gyerek, és – evés közben például – beszélgetnie kell vele: mert az a minőségi idő. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a gyerek a kütyüjét, legyen szó tabletről vagy számítógépről, okostelefonról vagy bármiről, a közösségi térben, vagyis a nappaliban használja, mert akkor a szülőnek nem kell félnie attól, hogy a gyerek rosszat lát, és ami ennél is fontosabb: a gyereknek sem kell félnie attól, hogy esetleg rosszat lát.

 

– Ilyenkor nem sérül a gyereknek az az igénye, hogy legyen saját világa?

– A gyereknek jobb együtt lenni a szobában, nem külön térben, de ettől még megmarad a gyerek és a szülő világa. De ott együtt vannak, és tudják, hogy a másik sem akar külön lenni. És muszáj tudnunk, hogy mit lát a gyerek. Ha a gyerek a szobájában van, akkor nyitva kell lenni az ajtajának, a gépet meg csak a nappaliban használhatja.

 

– De mit tegyen az a szülő, akinek a gyereke már „függő”, azaz gyakorlatilag nem képes és nem is akar huzamosabb ideig offline lenni?

– Függő az, akinek nincs ereje abbahagyni valamit. És a függő tudja, hogy az, amitől nagyon rosszul érzi magát, mert bűntudata lesz. A komputerfüggőség létező betegség. Muszáj hát világos szabályokat kijelölnünk, hogy a gyerek tudja kontrollálni magát. Például úgy, hogy amikor hazajön, kötelező tíz percre kikapcsolnia a gépét, beszélgetni, és csak ezután kapcsolhatja be. És ezen nincs mit magyarázni, így kell lennie, és kész, mert itthon ez a szabály. Függőség esetén ezt fokozatosan föl kell építeni, most nincs telefon tíz percig, aztán majd ez fél óra, utána egy óra lesz, és így tovább.

 

– Ez nagyon lassú folyamat.

– Igen, mivel betegségről beszélünk. És, ahogy a betegségeket általában, ennek kialakulását is jobb megelőzni. Muszáj a gyerekkel lennünk, muszáj családi programokat csinálnunk, muszáj beszélgetnünk, sétálnunk. Amikor a gyereknek dolga van, akkor nem számítógépezik.

 

– Aztán amikor már nincs dolga, csak az alvás, akkor is a telefonját nyomogatja az ágyban…

– A legfontosabb, hogy számítógépezni csak ülve szabad, mert a fekve végzett tevékenység rosszat tesz az izmoknak, ami aztán kihat mindenre, például állandósult fejfájással járhat. De ne legyünk naivak: igen, az internet nagyon jó és hasznos dolog, de olyan, mint a csokoládé: finom, de ha túl sokat fogyasztunk belőle, károssá válik. Muszáj pontos, tiszta szabályrendszert felállítanunk. Azt mondanunk, hogy most nem számítógépezel, majd egy óra múlva. Vagy ha most nem kapcsolod ki a gépet, holnap be sem kapcsolhatod.

 

– És ha mégis megszegi a szabályt, akkor el kell venni tőle a gépet?

– Igen, mindenképpen. Ez nagyon fontos, és a szülőnek tudnia kell, hogy ezzel tesz jót. A gyereknek is kell a szülői kontroll. A gyerek okos, tehát tudja, hogy megkapja, amit akar, de ehhez azt kell tennie, amit a szülő mond. Ez a nevelés: nem nemet mondunk, hanem a feltételeit teremtjük meg annak, hogy mikor minek van itt az ideje.

 

– Mi van akkor, ha a szülő nem következetes? Azt mondja például, hogy elveszi a gépet, de aztán mégsem teszi meg?

– Muszáj következetesnek lenni. Kellenek a szabályok, nem sok, de azokhoz ragaszkodni kell. A gyereknek nem írhatunk elő tíz szabályt, mert annyit nem lehet következetesen betartatni, de kettőt-hármat igen. Ha azt mondom, hogy egy órát használod a gépet, akkor a gyereknek egy óra múlva be kell zárnia a gépet. És tilos azt mondani a gyereknek, hogy te jó vagy rossz vagy, tilos felemelni a hangunkat, épp ellenkezőleg, be kell vonni: azt kell mondani, hogy nekünk, a szülőnek nagyon fontos, hogy bezárja most a gépet. Mert azzal örömöt okoz nekünk.

 

– De hogyan tudunk versengeni élményadásban a gyerekeket beszippantó virtuális világgal?

– Minden gyerek számára vannak fontos dolgok. Minden gyereket érdekel valami: irodalom, történelem, földrajz, sport, bármi, ami hasznos lehet. Meg kell teremtenünk annak feltételeit, hogy foglalkozhassanak az őket érdeklő témákkal. Tanulnunk kell velük a környező világot, naponta, legalább tíz-tizenöt percig. Kérdezni kell tőlük, válaszra várni, rácsodálkozni, mennyire okosak, és ezzel magabiztosságot is adni nekik.

 

– Mennyire segíthet ebben a folyamatban a vallás?

– A vallás nagyon fontos számunkra, és a gyerekkorban nagyon sok minden eldőlhet az életünkkel kapcsolatban, ezért is kell kontrollálnunk, hogy a gyerek mit néz. Hiszen ma nagyon könnyű rossz tartalmakra bukkanni, egyetlen pillanat elég, és a gyerek már pornográf tartalomhoz juthat, akaratán kívül.

 

– Hogyan lehet kialakítani a jó kapcsolatot a gyerekkel?

– Meg kell értenünk, hogy a tinédzsereknek a legfontosabbak a barátaik, aztán azoknak a barátai és utána az ő barátaik, aztán valahol a sor végén ott kullogunk mi is. De egyszer csak visszatérnek hozzánk, nem tudjuk, mikor, de ez megtörténik. És kérdezni fognak tőlünk, ami nagyon fontos. Ezért eleve úgy kell bánnunk velük, hogy tudjanak kérdezni. Vagyis: nekünk is kérdezni kell tőlük. Partnernek tekinteni őket, bevonni a dolgainkba. Ha például elmegyünk vásárolni, megkérdezem, mennyi tejet vegyünk, milyen levest csináljunk, mindegy, hogy mit kérdezünk. A lényeg, hogy válaszoljon, és a válaszát megköszönhessük. És a gyerek rögzíti magában, hogy az apja, az ő „nagy” apja megkérdezte, kíváncsi volt a véleményére, a válaszát megköszönte.

 

– Tehát muszáj mutatnunk, hogy fontosnak tartjuk őt, és partnerként kezeljük.

– Igen. Nagyon fontos. Miként az is, hogy tudjunk mesélni a gyerekeknek az életünkről, a munkánkról, arról, hogy ma épp fáradtak vagyunk, vagy arról, hogy ma mérgesek lettünk valakire, de holnap biztos jobb napunk lesz. Mindig beszélni kell, és akkor a gyerek is beszélni fog. A gyerek követi a mintáinkat.

 

– És mi van a speciális nevelési igényű gyerekekkel?

– Nagyon fontos tudni, hogy minden gyereknek vannak speciális vonásai, de nekünk, szülőknek, tanároknak, folyamatosan tanulnunk kell a velük való bánásmódot, mert például a hiperaktív gyerekeket nagyon könnyű elveszíteni.

 

– Gyakori a hiperaktivitás?

– Már a társadalom 10-12 százalékára jellemző. Van egy másik probléma, az ADD-s gyerekeké, akiknél a hiperaktivitás nem párosul figyelemhiánnyal, ami azért „veszélyes”, mert a kellő gyakorlattal nem rendelkező tanár nem ismeri föl ezt a betegséget, és csak erőlteti a gyereket, aki szép lassan végképp elveszíti a magabiztosságát. A diaszpórában az ilyen esetek még problémásabbak, mert a tanárok jönnek-mennek, épp ezért nagyon fontos, hogy a szülők is felkészüljenek arra, hogyan bánjanak az ilyen gyerekekkel. Ehhez sok idő kell, és szakértőként ebben is megpróbálom átadni a tudásomat.

 

– Önnek magyar gyökerei vannak.

– Igen, nagyanyám miskolci, nagyapám debreceni volt, anyám Miskolcon született. Ő ment ki Izraelbe, én már ott születtem, ott nőttem föl, de mindig fontosak voltak számomra a gyökereim. Gyerekkoromban eljöttünk a nagyszüleimet meglátogatni, ilyenkor kimentünk a temetőbe, és éreztem, hogy nagyon fontos számomra ez a nyelv. Ők már meghaltak, de ha élnének, nagyon boldogak lennének, hogy ide jöttem segíteni. Nekem az élet mindent megadott, Izraelben klinikám van sok pácienssel, gyönyörű, okos feleségem, gyerekeim, unokáim. Tudom, hogy nem minden a pénzt, hát segíteni akarok, a tudásomat, szakértelmemet átadni, hogy majdan, amikor már nem leszek, úgy gondoljanak itt rám, hogy jó dolgot cselekedtem az életemben.

 

A cikk az Egység 115. számában jelent meg. 

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 115. szám – 2019. február 3.