A Chászidizmus története Magyarországon 7.
 
A CICIT ÉS KARD PÁRBAJA

Rabbi Mózes Teitelbaum halála után a chaszidiszmus alapjai Magyarországon nagyon megrendültek. Nem volt abban az időben az országban egy olyan cádik, aki képes lett volna Tóra-tudás és jámborság tekintetében az újhelyi cádik elköltözésével támadt űrt betölteni, a különböző pártokat egyesíteni s a széthúzó árnyalatokat egymással kibékíteni.

Az újhelyi cádik fia, rabbi Eliezer Niszon is, aki tehetség tekintetében messze mögötte maradt atyjának, még ő is elhagyta Magyarországot, s elfogadta a rabbiállást Drohowica városában. Unokája, rabbi Jekutiél Judá Teitelbaum pedig, aki viszont nagyon tehetséges ember volt, szintén eltávozott Magyarországból, s így a chaszidiszmus vezető s irányadó nélkül maradt, s a tömeg sok kis csoportra forgácsolódott szét. Többnyire Galíciában kerestek föl egy-egy cádikot; nagyon sokan csatlakoztak rabbi Chájim Halberstamm neusandeci (szánci) rabbihoz, aki egyedül állott az akkori nemzedékben Tóra-tudásával és jámborságával. Sokan voltak, akik rabbi Herseléhez zarándokoltak Rymanówba, mások meg Zydicówba, Komarnóba, Belzbe utaztak az ottani cádikok áldásáért, a máramarosi chászidok azonban tántoríthatatlanul hűek maradtak a kossówi udvarhoz.

Istálló a templom mellett

A hatvanas évek elején kezdett kisütni a hazánkban született cádikok napja, nevezetesen az olaszliszkai, máramarosszigeti, tassi, csengeri stb. váltak nagy híres rebbékké.

Az olaszliszkai cádik, rabbi Hersele Magyarországon született, éspedig Sátoraljaújhelyen 1808-ban. Első tanulmányait rabbi Mózes Teitelbaumnál végezte, később a világhírű rabbi Jiszráélhoz került Ruzsinba (Oroszország). Igaz, hogy nagyon furcsának találta a ruzsini cádik életmódját, fejedelmi udvartartását, sok drága lovát, dúsan ezüstözött szerszámait s hintóit; az is nagyon irritálta, hogy az imahelyiség s a lóistálló között csak egy kis vékony válaszfal volt, úgyhogy a paripák topogása s nyerítése jól behallatszott imádkozás közben. (A bennfentes chászidok ugyan váltig erősködtek, hogy azok a paripák nem közönséges lovak voltak, hanem valamely “nagy lelkek” inkarnációi, gilguljai…)

A liszkai 19. század hatvanas éveiben kezdett híressé válni, s nagyon sokan keresték föl szorultságukban. Nagy cáddik volt erényessége, önmegtartóztatása, jámborsága s istenfélelme révén. Rabbi és rebbe volt Liszkán, ahol meg is halt (1874. áv hó 14-én).

Aki méltatlannak bizonyult

A liszkai reb Hersele kortársa volt a jámbor rabbi Fájs, aki rabbi volt Tasson [Nyírtasson]. Ez a cádik cseh születésű volt, s Magyarországra jött, hogy itt tanuljon, s a híres nagykárolyi rabbi Májer Perls tanítványa lett. Még fiatal bócher korában nagy viták törtek ki közte és nagy mestere között a chaszidizmus iránya s a cádikok világnézete fölött. Amikor Perls rabbinak tudomására jutott, hogy egykori tanítványa, rabbi Fájs, a chászidokkal egy követ fúj, s hogy cádikokhoz utazik, sírva fakadt elkeseredésében, s így kiáltott föl: “Ó, jaj, miért is oktattam ki a Tórára ezt a tanítványomat, aki utólag erre méltatlannak (!) bizonyult!”

A chászidok, akikhez csatlakozott, fölismerték nagy erényeit, s nagyon megkedvelték, elannyira, hogy méltónak találták arra, miszerint őt is cádiknak deklarálják. Azt beszélik róla, hogy imádkozásban a lublini iskolát követte, ugyanolyan bensőséggel végezte imáit, mint maga a lublini nagy rebbe. Rabbi Fájs imádkozás közben csupa tűz s átszellemülés volt. Egy legenda meséli róla, hogy még bócher korában egyszer az utcán ment, s a négy hosszú “cicisze” kilógott hosszú kabátja alól, s egészen földig ér. Jön vele szemben egy katonatiszt, aki azt kérdezte tőle:

– Hát ez mire való?

Erre a bócher, csöppet sem megijedve, a tiszt oldalán függő hosszú kardra mutatva, azt kérdezte vissza:

– Hát ez mire való az úrnak?

– Ez a kardom, amellyel majd a háborúban küzdeni fogok – magyarázta meg neki a már türelmetlen tiszt.

– Ez pedig – vágott vissza a fiatal bócher -, ez pedig az én fegyverem.

– Vagy úgy – folytatta a párbeszédet a tiszt már kissé felpaprikázva -, hát ha így áll a dolog, akkor vívjunk meg ketten, ki-ki a saját fegyverével!

A veszedelmessé vált kellemetlen helyzetnek aztán hamar véget vetettek az odaérkezett zsidók, akik siettek a mérges tisztet kiengesztelni.

Sok nagy Talmud-tudóst s más előkelőségeket számíthatott tisztelői között, s általában szent ember hírében állott. 1875. sziván hó 1-jén halálozott el. (Elárvult hívei aztán vejéhez, Rottenberg József mezőkászonyi rabbihoz csatlakoztak, aki 1900-ban halt meg.)

Országos hírnévnek örvendett, Jungrájsz Á. Áncsel csengeri rabbi is. 1804-ben született, atyja volt Sámuel Jungrájsz szécsai rabbi. Nagy híres mesterek tanítványa volt, mint rabbi Májer Ás ungvári s rabbi Kopel Chárif verbói rabbi. Veje volt rabbi Á. Jungrájsz, a nem kevésbé híres rabbi Almás Májer nagymartoni rabbinak.

Rabbi Áncsel Jungrájz éles elméjű Talmud-tudós volt, de mint rebbe is nagy tekintélynek örvendett. Nagyon sok ember kereste föl évente. Minden hozzá forduló beteg számára volt valami orvossága, s sokakon segített is. 1874. évi kiszlév hó 5-én halt meg.

“Eszlár” a zsoltárban

Máramarosban nagyon elszaporodtak a rebbék. Elsősorban említendő rabbi Jekutiél Judá Teitelbaum , az országos hírre szert tett máramarosszigeti rabbi. Mint már említettük, ő az újhelyi cádik, rabbi Mózes Teitelbaum unokája volt, s nagyatyja utódjává választották. Később, 1858-ban, Máramarosszigetre jött. Kiváló, nem mindennapi tehetségű ember volt. Kitűnő Talmud-tudósnak ismerték el, s ebbeli készültségéről a megjelenésekor méltó feltűnést keltett Ávné Cedek című responsumgyűjteménye tanúskodik. Elragadó hitszónok volt, aki képes volt három teljes órán át beszélni. Sok száz talmudista került ki iskolájából. A felekezetet érintő országos ügyekben pedig döntő befolyása volt.

Amikor 1882-ben a szomorú emlékű tiszaeszlári ügy még ítélethozatal előtt állott, s a zsidók természetesen nagyon aggódtak, a nyugalmát megőrzött máramarosszigeti cádik csillapítólag mondotta: “Fiaim! Ne féljetek, nem lesz Isten segedelmével semmi baj. Mert íme, nézzétek csak: a szent Dávid király zsoltárának ezen szavai: ‘Lo szeuná élecho ru’ (‘Téged balsors nem érhet’) kezdőbetűikben ezt a szót adják: Eszlár, tehát Eszlárból ránk nézve szerencsétlenség nem származhatik…”

S nem is történt semmi baj…

Grünwald Lipót

Egyenlőség, 1919. január 11.

Megjelent: Egység Magazin 5. évfolyam 20. szám – 2014. július 29.