Svát hónap 19-én, idén február 1-jén, hétfőn van Ráv Grünfeld Simon bűdszentmihályi gáon jorcájtja. A magyarországi „nagy trió” szentmihályi tagjára kilencvenegyedik halálozási évfordulója alkalmából emlékezünk.
Tiszavasvári a hazai és a világ zsidó történelmében jelentős helyet foglal el. Igaz, a város nem a mai, 1952-ben kapott nevével írta be magát a zsidó történelembe: a települést még Bűdszentmihálynak hívták, amikor az itt szolgáló rabbik a térség egyik legjelentősebb Talmud-Tóra bástyáját építettek fel.
Grünfeld Simon 1861-ben született Huszton (Huszt, Ukrajna), az eredetileg sátoraljaújhelyi származású Talmud-tudós, Grünfeld Jehuda (1837–1907) fiaként. A fiatal gyermek először apja mellett szívta magába a zsidó vallás esszenciáját, aztán a város jesivájába járt, amit a híres MáHáRáM Schick (Schick Móse, 1807–1879) vezetett, onnét pedig Beregszászra (Berehove, Ukrajna) ment, ahol a „Kol Árje” írójánál, a később mádi rabbinál, Schwartz Ávrahám Jehuda háKohén (1824–1883) mellett tanult.
Ráv Simon Munkácsra (Munkacsevo, Ukrajna) házasodott, egy ottani tekintélyes kereskedő, Reb Móse Dov leányát, Hinde Goldát (?–1939/5699. svát 12.) vette feleségül, majd a hitközségben dájánként működött, 1882 körül pedig az ottani bész din vezetőjének is megválasztották. Döntéseit széles körben tiszteletben tartották, mindeközben az ottani jesivában is tanított.
Időközben az apját, aki addig kereskedőként működött Huszton, Bűdszentmihályra hívták rabbinak. Ráv Jehuda halála után pedig őt választották a rabbiszékbe, amit Ráv Simon elfogadott. Újraszervezte a bűdi jesivát, ahová egyhamar az ország minden pontjáról özönlöttek a bóherek, sőt, még olyan is volt, aki Amerikából jött ide tanulni. Praktikus szemléletű tanítási mondja a jesivájába vonzotta a haszid, oberlandi orthodoxok, sőt még érettségizett fiúkat is. Egy-egy bibliai idézetet akár ötször-tízszer is elismételt, mégis mindegyik olyan lendületes volt, mintha az újdonság erejével érte volna a hallgatókat. Az egyszerű, logikus magyarázatok híve volt, nem szerette a csavaros vallási vitákat, a pilpult.
Magas, vékony, hosszú fehér szakállas, kaftános alakja a város meghatározó jelensége volt, arcán mindig kedves mosollyal. Ő maga a kabbalista Jicchák Lúria (1534–1572) imakönyvéből imádkozott, de tanítványaitól és közösségétől nem várta ezt el, sőt, az egyetlen szempontja volt, hogy a zsidók a Tóra szerint éljenek, az összes többi dolgot külsőségnek tartotta.
Grünwald rabbi nem szigorával, hanem türelmével is kitűnt rabbitársai közül, például egy alkalommal, amikor sógora, a soltvadkerti rabbi, Ráv Pollák Jesájá (1871–1941) egy konkrét személy vallásszegésével kapcsolatban kérte ki a véleményét, akkor a következőt válaszolta: ha egy zsidó nyilvánosan megszegi a szombati munkatilalmat, de otthonában a családban nem főznek, s ő maga dohányos ember létére, nem gyújt rá, akkor a hitközség teljes jogú tagjának kell tekinteni…
Nem volt híve az aszkétizmusnak, elvetette az önsanyargatás különböző formáit, a sok böjtölést, mert úgy gondolta, hogy éppen elég keserűség és akadály gördül a zsidók elé. A vállásgyakorlatban az arany középutat tartotta helyesnek, de nem szólt bele abba sem, ha valaki az extremitások felé húzott. Magáról egyszer azt állította, hogy ő sem angyal, hanem egyszerű ember, akinek a szervezete egyaránt kívánja az élelmet és a pihenést.
Ráv Grünfeld a két világháború között a mádi Winkler és a váci Silberstein rabbival hárman együtt alkotta a nevezetes „nagy triót”. Részvett az Orthodox Központi Rabbibizottság munkájában is, melynek közgyűlésén halála előtt pár héttel még részt is vett.
A budai orthodox kórházban, a Bíró Dániel Szanatóriumban érte a halál, de mielőtt még visszaadta volna a lelkét az Örökkévalónak, előtte egy Tórára mondott áldással fejezte be az életét. Temetésére sokan utaztak a szabolcsi városkába, de a szertartáson csak olyanok vehettek részt, akik előtte rituális fürdőben is alámerültek. Koporsóját pedig az akkori szokásoknak megfelelően azokból a deszkákból készítették, melyek előtte azt az asztalt alkották, ahol évtizedeken át tanult és tanított. Halálhíréről hosszú cikk jelent meg az orthodox hetilapban, – ebből részlet:
„Megilletődéssel és őszinte veszteségérzettől telten tekint az orthodoxia Bűdszentmihályra, abba a Szabolcs megyei községbe, ahol a magyar orthodox rabbikar egyik legkiválóbbja, Rabbi Simajn Grünfeld befejezte a Tóra-tanulásnak, a szent szolgálatát s a legnemesebb erényeknek szentelt földi pályafutását. A Tal- mud (Szajtó 49) felsorolván az egyes tudósok kiválóságát, azt mondja bámulattal, fájdalommal: »Rabbon Jajchonon b. Zákkái elhunytával elhalványodott a bölcsesség fénye, R. Eliezerrel valójában egy széfer Tórát temettek. R. Akivó elhunytával lehanyatlottak a Tóra karjai és bedugultak a bölcsesség forrásai, Rabbi Jehüdó Hánószival oda lett a szerénység és a vallásosság.« Mindezek a kiválóságok s erények egyesülten tündököltek az elhunyt R. Simajn Grünfeld főrabbiban – s hogy ez nem túlzás, azt mindenki érzi, akinek megadatott érintkezni vele – és így annál nagyobb a veszteségérzet. […]
Csaknem negyedszázados működése a kis községet a »Tóra for- rásává« tette, az általa vezetett kitűnő jesiva által. Már munkácsi tevékenysége is össze volt kötve egy hamarosan jó hírnévre szert tett jesiva irányításával, de ilyen nemű működése csak új hitköz- ségében bontakozott ki teljes áldásosságában. Egy ideig több, mint 100 bócher jelent meg minden szemeszterben, hogy az ő tudományának kimeríthetetlen tengeréből merítsen. És úgy, mint egykor, az egész zsidóság a babiloni gáonokhoz fordul halachikus ügyekben, úgy intéztek a világ minden részéből vallástörvényi kérdéseket a bűdszentmihályi gáonhoz.”
Szerény emberhez mérten az írásait csupán halála után adták ki: döntvényeit három kötetben Seélot uTsuvot MáHáRSáG (Varannó, 1931; Berdicsev, 1939) címen, Tóra-magyarázatait pedig Záháv Sevá (Varannó, 1933) címen jelentek meg.
Grünfeld Simon rabbi és felesége, Rebecen Hinde Golda emlékéből (kinek egy háttel korábban, a polgári év szerint január 25-én volt a jorcájtja) fakadjon áldás!
Cseh Viktor
Források:
Harsányi László, A büdszentmihályi hitközség története. Budapest: Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1976.
Löffler Henrik, „Elhunyt a világhírű büdszentmihályi gaon”, Zsidó Ujság, 1930. 6. évf. 8. szám, 2–4. old.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.