A Benet-Lapid kormány: esély vagy veszély?

Négy parlamenti választás, a Likud négy sikertelen kormányalakítási kísérlete kellett ahhoz, hogy végül létrejöjjön Izrael 36. kormánya – immár a Likud nélkül. Nem tudjuk, milyen hosszú életű lesz a jobboldali-centrista-baloldali egységkormány, de ami biztató: egyelőre úgy tűnik, mind Iránnal, mind a palesztin terrorizmussal szemben a Netanjahu-féle zéró tolerancia várható. 

 

Sokan nem jósolnak hosszú életet annak az alkunak, ami négy parlamenti választás, négy sikertelen kormányalakítási huzavona, végül – nem utolsósorban – a Hamász által indított májusi villámháború után köttetett Jáir Lapid, a centrista-liberális Jes Átid és Naftali Benet, a nemzeti-vallásos Jamina vezetője között. Érdekes azonban, hogy a szkeptikusok leginkább „bel-izraeli” politikai vagy kulturális kérdések mentén látják a jövő töréspontjait, nem annyira kül- és biztonságpolitikai témákban.

Az Arutz Sheva szerzője, Dov Fischer rabbi például a baloldal által szombaton szabadjára engedett buszokról, az általuk esetleg erőltetett LMBTQ-témáról vagy a legfelsőbb bíróság körüli hercehurcáról ír a koalíció lehetséges szakítópróbájaként, de ideveszi azt is: mi történik, ha „Amerika nyomást gyakorol Izraelre, hogy állítsák le az építkezéseken Júda-Somronban és Jeruzsálemben”? Ez jó kérdés, az Amerikának – pontosabban a demokratáknak – való feltételezett megfelelést tartja gondnak Caroline Glick is.

A neves konzervatív publicista-elemző (aki 2019-ben maga is Benet pártjának volt a Kneszet-képviselőjelöltje) legújabb írásaiban abból indul ki, hogy bár Benet a kormányfő, a valódi hatalom a koalíció 70 százalékát kontrolláló Lapid kezében összpontosul. Márpedig Lapid szerinte azért veszélyes, mert hangsúlyozottan javítani szeretné Izrael kapcsolatait az amerikai demokratákkal, az amerikai „progresszív” elittel és az Európai Unióval, ezenkívül nem érti és túl is lépne Netanjahu örökségén.

Míg ez utóbbiról még korai nyilatkozni, azt nehéz bírálni, ha a fél világon páriaként kezelt Izrael kormánya megpróbál a jelenleg kormányzó helyzetben lévő amerikai párttal is jobb kapcsolatokat kiépíteni, most a folyamatosan és tendenciózusan Izrael kárára tévedő EU-ról nem is szólva – már ha nem alkuszik meg a kedvükért. A diplomácia, a partnerség keresése önmagában még nem jelent behódolást. Ha viszont Lapid majd kormányfőként túl puha lesz a demokrata Washingtonnal szemben, azzal komoly bajba sodorhatja országát.

 

Folytatni, amit Bibi elkezdett

Kulcskérdés természetesen Netanjahu öröksége: a volt miniszterelnök nemcsak a gazdaság fellendítésében, Izrael startup-nagyhatalommá válásában vagy legutóbb a víruskezelésben jeleskedett, hanem – Trump partnerségének is köszönhetően – kihozta a zsidó államot a térségbeli izolációjából, az Ábrahám-szerződések révén normalizálta a viszonyát négy arab országgal, stratégiai kapcsolatot épített ki Irán-ellenes Öböl-menti államokkal (amely kapcsolatok – első próbaként – túlélték a májusi gázai háborút), miközben kérlelhetetlen volt a teheráni rezsimmel meg a palesztin terroristákkal szemben.

Netanjahu sokak szerint antidemokratikus, a független intézményeket támadó habitusa és korrupciógyanús ügyei végül a bukásához vezettek, de egy új jeruzsálemi vezetés számára ez még természetesen nem ok túllépni biztonságot eredményező külpolitikáján. Ha a rotáció alapján két év múlva Jáir Lapid lesz a miniszterelnök, vélhetően kifejezetten kihívás lesz számára a V4-ekkel folytatott jó viszony fenntartása, hiszen például Orbán Viktorhoz fűződő személyes viszonya távolról sem olyan, mint amilyen Netanjahué volt (és ez valószínűleg kölcsönös).

Ha számszerűen nem is igazolható, hogy Lapid „kontrollálja” az új koalíció 70 százalékát, az biztos, hogy valamiféle kontrollra szükség van, hiszen nagyon törékeny együttműködésről beszélünk. Ami a jobboldalt illeti: a kormányfő Benet pártjának csak hat mandátuma van, a Likudból kivált Gideon Szaár Új Remény pártjának szintén hat, Avigdor Liberman szekuláris Jiszráel Beitenu pártja hét mandátum birtokosa. A liberális közép Lapidék 17 és Beni Ganz (Kék-Fehér) nyolc mandátumából áll össze, míg a baloldalon ott a Munkapárt hét és a radikális Merec hat képviselője, ezekhez jön még az iszlamista, konzervatív Ra’am négy mandátuma. A koalíciót egyes kérdésekben valószínűleg kívülről támogatja az arab baloldali Egyesült Lista hat képviselője.

De mekkora változást hozhat a „Változás blokkja”? Ennyire heterogén kormányzata még nem volt a zsidó államnak, soha nem látott kölcsönös kompromisszumok születtek a létrejöttéért, nagy szerepe lesz tehát annak, mennyire képesek racionális keretek között tartani az óhatatlanul felmerülő kulturális, vallási, belpolitikai nézetkülönbségeket és főleg annak: túl tudnak-e lépni azon, hogy az eddigi legerősebb kötőanyag Netanjahu gyűlölete volt. Ez azért is fontos kérdés, mert az Izrael biztonságát jelentő területeken egészen biztosan nem „változásra” van szükség, hanem összetartásra és kontinuitásra, Netanjahu keményvonalas örökségének fenntartására.

 

A palesztin kihívás

Nézzük először a palesztin kérdést, illetve a gázai terrorra adott választ. Naftali Benet már első beszédében abból indult ki, hogy „a palesztinok nem hajlandók elismerni a létünket ebben az országban”, a Hamászról pedig azt mondta, ha a terrorszervezet megsérti a gázai tűzszünetet, „vasfalba” fog ütközni. „Senki a világon nem fog minket megállítani abban, hogy megtegyük, amit szükséges megtenni” – ígérte. A tűzszünet megsértését jelentő gázai terror-léggömbök „próbáján” is túl van az új kormányfő, aki kijelentette: „az új kormány agresszívabban fog reagálni a gázai erőszakra”, és a szavakat tettek követték: a kormány beiktatása utáni első héten kétszer is bombázta az IDF Gázát.

„Ellenségeink meg fogják ismerni a szabályokat: nem tűrjük az erőszakot és a sporadikus rakétázást” – idézte Benet szavait az Új Kelet, és ez a lehető legfontosabb üzenet, amivel az új kormányzat nekikezdhet a munkának. Ellentmondásba kerülhet viszont Benet Lapiddal abban, hogy ez utóbbi valamiért a térség kulcsproblémájának tartja a palesztin ügyet, amelynek „megoldása” az Iránnal való konfliktust is előre viheti – csak remélni lehet, hogy ez a megközelítés nem válik külpolitikájának sarokkövévé.

A Jamina egyébként a telepes mozgalmat támogató pártként ismert, amely Júdea-Szamária úgynevezett C-zónájának annektálását hirdeti (ez az Oslóban megállapított két palesztin területet, az A és B zónát körülvevő térség, a „megszállt Ciszjordánia” kb. 60 százaléka). Nagyon valószínűtlen azonban, hogy a Jamina megpróbálkozna most egy ilyen tervvel, ráadásul az annektálást Washington gyakorlatilag le is vetette a napirendről, amikor tető alá kerültek az Ábrahám-szerződések.

Az biztosra vehető azonban, hogy Beneték támogatni fogják a Biden-adminisztráció azon tervét, hogy még bővítsék az Ábrahám-szerződéseket aláíró arab államok listáját (e célból Washington állítólag különmegbízottat küld a térségbe).

 

A nagy Irán-sejtés

Természetesen nagy várakozás előzi meg az iráni atom­alku kimenetelét. Bidenék kezdettől ragaszkodtak a tárgyalások folytatásához (emlékezetes, hogy Donald Trump 2018-ban kilépett az alkuból és visszaállította a Teheránnal szembeni szankciókat). Mint mondták, azért akarnak „világos és határozott” tárgyalásokat Iránnal, „hátha sikerül elérnünk, hogy végleg eltemessék a nukleáris programjukat.”

Nos, Izraelben a kevés konszenzusok egyike, és ez az új kormányra is igaz, hogy teljesen elhibázottnak és veszélyesnek tartják az Obama által erőltetett 2015-ös atomalkut, amely a szankciók feloldásával csak gazdagította az iszlamista rezsimet, de alig gördített akadályt nukleáris ambíciói elé (Irán nemrég közölte: „megkezdték a 60 százalékosra dúsított urán előállítását egy nukleáris létesítményében”, ami jóval meghaladja a 2015-ös egyezményben rögzített vállalását).

Erősítheti Izrael pozícióját Bidenékkel szemben, hogy az iráni elnökválasztás győztese egy keményvonalas, a múltban 30 ezer ember kivégzéséért felelős politikus, Ebrahim Raiszi lett. Benet a történtek után azonnal közölte: „Raiszi megválasztása vészjelzésül kell szolgáljon a nyugati hatalmak számára. (…) A hóhérok rezsimjének nem szabad megengedni, hogy tömegpusztító fegyverekhez jusson. Ez Izrael Állam álláspontja.” Legalább ennyire fontos üzenet Lapid külügyminiszter állásfoglalása is: Raiszi megválasztása „fel kell, hogy élessze az iráni atomprogram leállítása melletti eltökéltséget”, véget kell vetni Teherán „romboló erőfeszítéseinek” a régióban.

Nem lesznek könnyű helyzetben, Washington ugyanis meglepően puha álláspontot foglalt el Raiszi kérdésében: szerintük „túl korai még annak mérlege­lése, vajon az új iráni elnök megválasztása jót vagy rosszat jelent-e az atomprogramról folyó tárgyalások szempontjából.” Izrael új egységkormányának mindenesetre nincs ideje jobb időkre várni: ha tényleg győz a ráció, és félretesznek minden egyéb nézetkülönbséget, egységesen és határozottan képesek majd nemet mondani a fenyegetésre. Hogy tényleg „megtegyék, amit szükséges megtenni.”

 

Seres László írása