Németország délnyugati részén, Heilbronnban – vagy ahogyan a zsidók emlegették: Halperinben – élt egy reb Slajme nevű ember, akiről már városszerte rebesgették, hogy tönkrement, a hitelezőivel szemben fizetésképtelen. Az urak egymás között azt mondták: reb Slajme inzolvens.
Igazán jelentékeny vagyona sohasem volt, nem a Rothschildok közé tartozott, de szépen élt, jó üzleteket kötött és azokból tisztességesen keresett, ám az utolsó vállalkozásai balul sültek el. A hadsereg lovainak szállított takarmányra ráfizetett. A kaszárnyaépítés szintén csak a pénzét vitte el, s ha a vasútépítésbe fektetett pénze éppen nem is úszott el teljesen, hasznot bizony az sem hozott.
S habár vagyoni helyzetének alakulása igencsak megviselte, ezt kifelé mégsem mutatta, sőt, fenn kívánta tartani annak a látszatát, hogy semmiféle negatív változás nem állott be az életébe.
Emelt fővel járta az utcákat, és továbbra is szépen, hangosan dávenolt a zsinagóga első sorában.
Az embereket azonban nem lehetett félrevezetni. Tudták, csak éppen nem mondták neki, hogy látják torkán a közeledő nyomor láthatatlan, szorongató kezeit. De közben azt is gondolták, hogy ahol egyszer volt vagyon, ott még sokáig meg lehet élni a régi élet romjain. Reb Slajmének viszont már az egykori vagyona romjaiból sem maradt sok, mégis fizette a hitközségbe a kultuszadóját, s rendületlenül osztogatta az alamizsnát a „szegényeknek”, ahogy a gazdag emberhez illik.
Ennek ellenére, amikor a zsinagógában gyűjtést indítottak, a közösség tagjai megbeszélték egymás között, hogy reb Slajmét megkímélik az adakozástól. Másnap azonban reb Slajme összetalálkozott a sámesszal, aki adományokért kopogtatott házról házra, és bizony dühbe gurulva dörrent rá a templomszolgára:
„Micsoda dolog ez, hogy az én házamról elfeledkeztél?!”
A másik zavarában csak dadogott, s a cipője orrát bámulta. Reb Slajme nagy bankóst nyomott a perselybe, s azzal otthagyta.
Az elszegényedett vállalkozó tehát nem engedett büszkeségéből egy jottányit sem, és arra kényszerítette a közösséget, hogy ugyanúgy tiszteljék, mint annak előtte. Így történhetett meg az, hogy egyszer egy család kopogtatott nála. Arra kérték, hogy segítsen nekik kiházasítani a leányukat. Az esetet Jeruchon, a templomszolga is látta, de nem csak azt, hogy a kérelmezők bementek hozzá, hanem azt is, hogy reb Slajme hűséges szolgálója a család régi ezüst gyertyatartóival kisurran, s viszi azokat egyenest a zálogoshoz. Ekkor már csak így tudott segíteni az elszegényedett bálebósz.
Jeruchon nem volt rest elmesélni a jelentet a zsinagógában, mire reb Smuél házasságközvetítő megszólalt: ő biztosan tudja, hogy reb Slajme házánál már régóta nem esznek húst. Az csak akkor kerül az asztalra, ha vendég megy hozzájuk. Erre aztán felnevetett Jánkele, az ügynök, s megjegyezte:
„Ez talán mégis túlzás. Lehet, hogy reb Slajme most tényleg nem áll valami fényesen, de hogy húsra se teljen neki, annyira rosszul nem mehet a sora. Bárcsak mi élnénk úgy, mint amilyen jól él ő.”
Az ügynöknek sejtelme sem volt arról, milyen rosszat kívánt magának. Mert reb Slajme az elmúlt időszakban nemhogy húst nem evett, de leginkább egyebet sem. Gyakorlatilag éhezett, muszáj volt neki, hogy hitelezőinek lassanként, de vissza tudja fizetni a pénzüket.
Sosem volt nagyevő ember, de azért volt amit szívesen evett. Keveset, de abból a legjobbat, volt a mottója, amelyet nemcsak az evésben, de az élet minden területén követett. Ritkán szivarozott, de akkor a legfinomabb vágású dohányból szívott, bort is csak szombaton és ünnepkor fogyasztott, de akkor a hatputtonyos tokaji aszú alá nem adta.
Harminc esztendőn át minden nyáron a legjobb fürdővárosba járt kúráltatni magát, ám ezen a nyáron nem ment sehová. Azt mondta, az orvos tanácsára otthon tölti a nyarat. Pedig az orvosa most javasolta igazán, hogy utazzon gyógykúrára, mert egészségét igencsak megviselték az anyagi veszteségek.
Ruhája tiszta volt és rendes, de kezdett már meglátszani zakóján a kefe nyoma, s minden külsőség körülötte kezdett megkopni.
Egyedül büszke magatartása nem változott semmit, azt nem lehetett megtörni. Első maradt a hitközség ügyeinek rendezésében, megtartotta azt a társadalmi pozícióját, amelyet hosszú, kemény munkával ért el, habár fillérje már egy sem maradt az erszényében. De hiszen nem is vagyonának köszönhette előkelőségét, hanem a gondolkodásának, viselkedésének.
A becsületéből, az emberek megbecsüléséből, tiszteletéből – amit a zsidók „kóved”-nek hívnak – bizony nem engedett. A világ többi, múlandó dolgával pedig nem törődött. „Csak küldjenek hozzám vendégeket szombatra, szívesen látom őket.” És tényleg, derekasan meg is vendégelte a nála kopogtatókat. „Még élek! És megkövetelem, hogy megbecsüljenek!” – csattant fel időnként, ha az emberek szánalomból kímélni akarták őt.
A vagyon, a világi javak nem fontosak, de az Örökkévaló segítségével abból is lehet részünk. Ha valaki rossz helyzetbe kerül, az emberek szemében akkor is meg kell őriznie a méltóságát, ahogy a környezetének is rendületlen tiszteletéről kell biztosítani őt.
Mert minden tulajdonság között első a becsület, a tisztelet, a kóved!
Israel Zangwill egyik írása alapján.