1928 nyarán az Egyenlőség tudósítója a Szövetség utca 41. szám alá sietett, hogy ott interjút készíthessen egy különleges emberrel. Az interjú alanya Fischl Izrael (1828–1929) volt, az 1848-as szabadságharc utolsó élő honvédje, egyben az ország legidősebb zsidója.
A felkeresés apropója lehetett volna az, hogy Fischl úr a 100. évének küszöbén állt, ám az interjúnak sokkal prózaibb oka volt: néhány nappal korábban, teljes katonai pompával, állami méltóságok kísérték utolsó útjára „az utolsó ’48-as honvédet”, Lebó Istvánt (1822–1928) a Nemzeti Múzeum előcsarnokából.
Lebó úr minden bizonnyal akkor is megkapta volna a pazar temetést, ha nem az „utolsónak” aposztrofálják őt, – de ne sejtsünk utólag rosszindulatot, a félreértett jelző valószínűleg abból adódhatott, hogy a veterán Fischel úr nem a Soroksári úti honvédmenházban élt, hanem szerencsés módon, a családja körében tölthette idős napjait.
Szabadságharcos „működéséről” és családjáról így beszélt:
„1848-ban, húszéves koromban fejembe tették a honvédsapkát s hadbavonultam én is, mint annyian mások, lelkesedve, letelve izzó hazaszeretettel. Számos ütközetben vettem részt. Küzdöttem a szabadságharcban Aulich, Damjanich és Görgey parancsnoksága alatt. Az észak-magyarországi csatákban az isaszegi, debreceni és szolnoki ütközetekben részt vettem. A Windischgratz elleni harcok során megsebesültem, miként Solferinónál is. Összesen öt ízben sebesültem meg, lábamat két gránátlövés érte, kezemet és a vállamat is egy-egy ellenséges golyó, aminek nyoma még ma is látható, fejemet súlyos sérülés érte, francia pikával szúrták meg. Azóta nagyot hallok. A szabadságharc idején több kitüntetést kaptam, őrmesterré léptettek elő. […] Apám, Fischl Ignác, aki Balassagyarmaton született és 45 éven át Nagykanizsán volt tanító és községi sakter, ugyancsak részt vett a szabadságharcban. Családomból egyébként számosan kivették részüket a haza védelméből, tanújelét adták izzó hazaszeretetüknek. Négy fiam, huszonöt unokám közül öten és tizenöt dédunokám közül hatan vettek rész a világháborúban.”
Fischl úr a riporter kérdésére azt is megosztotta, hogy egész életében hithű, jámbor zsidó volt, s rendszeresen eljár a Bethlen téri zsinagógába, a beszélgetést pedig úgy fejezte be:
„Százéves leszek szeptemberben, de Magyarország védelmében még készéggel fegyvert fognék, mert annyi erőm még van, hogy puskát ragadjak.”
A megindító riport mellett viszont meg kell említeni, hogy az Egyenlőség tudósítói is tévedtek, ugyanis ekkor még nem Fischl úr volt az „utolsó ’48-as honvéd”.
A Dob utca 41. első emeleti szoba-konyhájában élt Krausz Adolf (1826–1928), aki Lebó temetésekor tréfásan tiltakozott, hogy ne temessék még el az „utolsó ’48-as honvéd”-et, amikor ő még él: „Nézzenek csak utána, fönt a hadügyminisztériumban be van írva Krausz Adolf neve, aki 1826-ban született és 22 éves volt, amikor harcba hívta a Kossuth-szózat.”
Krausz úr, Kossuth írnoka és kisdobos két hónappal élte túl Lebót.
|
Források:
„Nemzeti temetést rendeztek teljes katonai pompával Lebó Istvánnak, az utolsó 48-as honvédnek”, Pesti Napló, 1928. 79. évf. 127. szám, 5. old. r. k., „Fischl Izrael, az utolsó negyvennyolcas honvéd”, Egyenlőség, 1928. 48. évf. 24. szám, 2. old. B. B., „A 103 éves kisdobos”, Pesti Napló, 1928. 79. évf. 194. szám, 9. old. |