A Gus Kátif emléknapot először 2007-ben, két évvel a Gázából való kivonulás után tartották meg néhány izraeli oktatási intézményben, mivel az illetékes hatóságok úgy találták, hogy oktatási szempontból igen értékes a Gáza-övezetben létesített, majd lerombolt zsidó települések története. Az emléknapot 2008-ban iktatták törvénybe, és dátumként svát hónap 22-ét jelölték ki, mivel ez annak a napnak az évfordulója, amikor megalapították a Necer Házáni nevű települést a Gáza-övezetben fekvő területen. 2005-ben az ezt követő nap, svát hó 23-a volt az első nap, amikor Gus Kátif lakói a szimbólummá vált narancssárga szín alatt indultak meg Jeruzsálem felé a kiűzetésük ellen demonstrálva.
A nap célja, hogy emléket állítson Gus Kátif 35 éves létének. Így amellett, hogy megemlékeznek a szörnyű pusztulásról, a pozitív emlékeket is megtartják, miközben a diákok számára lehetőség nyílik, hogy a saját szintjükön elgondolkozzanak olyan társadalmi-politikai, valamint etikai kérdésekről, amelyek évtizedek óta áthatják az izraeli mindennapokat.
A tanulók tanulnak a területen nem is olyan régen még virágzó zsidó településekről, történelmükről, teljesítményeikről, de emellett szó esik arról is, hogy az izraeli kormány szégyenteljes módon kitelepítette az ott élő zsidókat, komoly anyagi, fizikai és lelki károkat okozva ezzel.
Izrael 2005 augusztusában, áv hónap 10-én vonult ki a Gáza-övezetből, és adta át a határon fekvő, a zsidó települések füzéréből (szám szerint 21 településből) álló Gus Kátifot a remélt, ám soha meg nem kapott béke érdekében a Palesztin Autonómiának. A lépés hatalmas ellenállást váltott ki országszerte, és a terület több mint nyolc és fél ezer zsidó lakóját végül erővel kényszerítették otthonaik, földjeik, zsinagógáik, megélhetésük elhagyására az ezzel megbízott izraeli katonák, óriási traumát okozva ezzel nemcsak azoknak, akik átélték ezt a szörnyűséget, hanem tágabb környezetüknek, sőt, az izraeli társadalom túlnyomó részének is.
Az arabok nem késlekedtek. A nekik hátrahagyott, gondosan megművelt földeket, öntözőrendszereket és melegházakat azonnal feldúlták, az egykori zsinagógákat meggyalázták. A terület felett a Hamász terrorszervezet vette át az uralmat, és azóta egy percre sem hagyott fel az Izrael-ellenes terrorcselekményekkel. Az állandó támadások, rakéták, terroralagutak, gyújtóballonok és egyéb merényletek miatt Izrael már több hadjáratba és számos katonai akcióba kényszerült bele 2005 óta. Az elmúlt 17 évben bebizonyosodott amit az ellenzők akkor is hangoztattak: a „területet a békéért” elv nem működik, ugyanis a Szentföldön élő arabok nem Izrael bizonyos területeit akarják maguknak, hanem a zsidó állam teljes egészét, zsidók nélkül, természetesen.
Pedig igazán nem mondhatjuk, hogy a zsidók jelenléte a területen csak modern kori területfoglalás lett volna, olvasható a Jerusalem Post egy korábbi elemző cikkében. A Gáza-övezet zsidó történelme népünk történetének kezdeteire nyúlik vissza, hiszen ősatyáink közül kettő, Ávráhám és Jicchák (Izsák) is a területen található Gérárban lakott egy ideig:
„És elvonult onnan Ábrahám a déli földre én lakott Kádés és Súr között és tartózkodott Gerárban.” (1Mózes 20:1)
„És éhség volt az országban – az első éhségen – kívül, mely volt Ábrahám idejében – és elment Izsák Ávimelechhez, a filiszteusok királyához, Gerárba.” (1Mózes 26:1)
Jicchák nemcsak elment Gérárba, hanem ott is maradt és éppen ezen a helyen került sor arra, hogy az Örökkévaló megerősítette azt az ígéretét, hogy Izrael egész földjét a zsidó népnek adja.
A negyvenéves pusztai vándorlást követően, miután a zsidók bevonultak az Ígéret Földjére, Jehuda (Júda) törzse kapta a ma Gáza-övezetnek nevezett területet örök időkre birtokul.
Így emlékszik meg róla a Bírák könyve is (1:18): „És bevette Jehúda Gázát [héberül Ázá] és határát, Askelont és határát, meg Ekrónt és határát.”
A talmudi korban a területen bizonyíthatóan nagy számú zsidó lakosság élt. A polgári időszámítás szerinti negyedik században, két évszázaddal az iszlám létrejöttét megelőzően Gáza kikötője a szentföldi zsidók elsődleges kereskedelmi célokat szolgáló kikötője volt, zsinagógáit napjainkra is fennmaradt, igényesen kivitelezett mozaikpadlók borították, később, a középkorban pedig kiemelkedő tudású rabbik laktak itt, köztük Jiszráel Nádzsárá rabbi, egy szombati dicshimnusz szerzője és Ávráhám Ázuláj, híres kabalista. A XVIII. században Németországban élt Jáákov Emden rabbi úgy vélte, hogy Gáza és a környezete kétségkívül Izrael Földjének részét képezi és „ugyanúgy micva ott élni, mint Izrael Földjének bármely más részén”.
Látható tehát, hogy a zsidó nép és a héberül Ázának nevezett Gáza kapcsolata igencsak mély gyökerekkel rendelkezik annak ellenére, hogy a modern kori Izrael Állam megalapítása előtti 1900 évben nem kevesebb, mint hat alkalommal űzték ki onnan a zsidókat. Először a rómaiak, majd a keresztesek, Napóleon seregei, az ottomán törökök, az angol hadsereg (1929) és az egyiptomiak (1948) egyaránt zavarónak találták a zsidó nép jelenlétét ezen a kis földdarabon. Amikor az 1967-es hatnapos háborúban az izraeli hadsereg felszabadította a területet, mi sem volt természetesebb, mint hogy a zsidók beköltözzenek saját visszahódított földjükre.
A történelemnek ez a most vázolt szelete sokak előtt nem vagy csak kevéssé ismert, többek között ezért is fontos, hogy az izraeli oktatási intézményekben megtartsák ezt a napot és megismertessék vele a következő nemzedéket.