Ha az a kérdés, hogy az összeesküvés-elméletek terjedése következtében az emberek befogadóvá válhatnak-e antiszemita nézetekre, akkor erre a válasz az, hogy sajnos ez így van. Az egy másik kérdés, hogy a szóban forgó összeesküvés-elméleteket antiszemita elméleteknek kell-e tekintenünk. Nem, ezek nem azok. Ettől még nem jók vagy hasznosak, de nem antiszemiták – nyilatkozta 168 órának Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija.
– Nemrég készült el a Tett és Védelem Alapítvány megbízásából a Medián idei antiszemitizmus-kutatása. Húsz százalék az erősen antiszemiták aránya, a társadalom kétharmada nem antiszemita. Nyugat-Európában az antiszemitizmus mértéke alacsonyabb, viszont az erőszakkal való fenyegetettség és az erőszaktól való félelem szintje magasabb. Mi a magyarázata annak, hogy nálunk a magasabb antiszemitizmushoz kisebb mértékű fenyegetettségérzet kapcsolódik?
– Az antiszemitizmus folyamatosan változó ideológia, Magyarország ennek egy korábbi korszakát éli, mint Nyugat-Európa, tehát ez másfajta antiszemitizmus, mint az ottani. A nyugati országokban a holokauszt után feldolgozták a traumát, következtetéseket vontak le, a holokauszthoz vezető nézetek a konszenzuson kívülre kerültek. A kelet-európai országokban ez a folyamat nem történt meg. A kommunizmus miatt a téma tabunak számított. A rendszer ugyanis azt ígérte, hogy ideológiája megszabadít az antiszemitizmustól: nincs antiszemitizmus, persze ennek egyik előfeltétele volt, hogy zsidóság sincs. A problémát a rendszerváltással beköszöntő szólásszabadság hozta felszínre. Mindemellett hazánkban további egyedi elem, hogy más kelet-közép-európai országgal ellentétben nálunk ma is létezik számottevő zsidó közösség, így az egész kérdéskör lényegesen érzékenyebb. Drámai, de ki kell mondanunk: lényegesen könnyebb a feldolgozás munkáját olyan társadalmakban, közösségekben elvégezni, ahol az áldozat vádló tekintete nem szembesít nap mint nap az elkövetett bűnnel. Lengyelországban vagy Németországban a háború után nem maradtak zsidók. A társadalmi trauma megküzdését itt tragikus módon könnyebben lehetett befejezetté tenni, mint Magyarországon, az egyetlen jelentős helyi holokauszttúlélő közösséggel rendelkező országban. A jelenkori erőszak viszont egy másik kérdés. A nyugat-európai országokban megjelenő erőszak a muszlim fundamentalista ideológiából táplálkozik. Itt az igazi kérdés, sajnos, nem maga az erőszak, hanem az, hogy a nyugati közvélemény miért nem reagál erre olyan módon, ahogyan elvárható lenne.
Fotó: Kovaovszky Dániel
– Mi az, ami a reakcióból hiányzik? Az erőszakot nyilvánvalóan mindenki elítéli.
– Hiányolom az erőszak antiszemita jellegének kimondását és elutasítását. Amikor Toulouse-ban 2012-ben három gyereket és egy tanárt lelőttek egy zsidó iskola előtt, akkor vita alakult ki a francia közéletben arról, rendezzenek-e egypercnyi csendes megemlékezést a gyerekek emlékére az iskolákban, nem sérti-e ez a más vallású gyerekek érzékenységét. Egy másik példa: amikor az izraeli hadsereg Erős Szikla nevű gázai hadművelete folyt, Párizsban egy palesztinok melletti tüntetés után megtámadtak egy zsinagógát. François Hollande nem azt ítélte el, hogy a vallásukat gyakorló francia állampolgárokat megtámadták más francia állampolgárok, hanem azt mondta: nem engedjük, hogy a közel-keleti konfliktust áttelepítsék Franciaországba. Egy kicsit olyan az ilyen jellegű kijelentéseknek a mellékzaja, mintha a francia zsidók nemcsak áldozatok, hanem provokátorok és így egyben bűnrészesek is lennének. Az ilyen esetekre alapozva mondom, hogy politikusok, jogvédő szervezetek sokszor talán azért foglalkoznak kiemelten a kétségtelenül létező kelet-közép-európai antiszemitizmussal, mert itt könnyebb eredményt felmutatni. A Hóman-szobor felállításának megakadályozására tett diplomáciai erőfeszítések például nyilvánvalóan nagyon fontosak voltak, de közben alig fordul figyelem a nyugat-európai problémák felé. Szomorúnak és egyben tragikomikusnak találom, hogy Obama elnök az amerikai külügy globális antiszemitizmus elleni harcát értékelve azt emeli ki, hogy megakadályozták egy huszadik századi antiszemita politikusnak a szoborállítását egy pár tízezer fős lakosságú magyar városban, és szó sincs arról, hogy ugyanebben az évben, 2015-ben több mint tízezer zsidó vándorolt ki Franciaországból az agresszív, fizikai biztonságot veszélyeztető antiszemitizmus miatt. Alig néhány hete történt, hogy Lucie Halimi 66 éves zsidó nőt Allah akbar kiáltások közepette agyonverte és kidobta a lakása ablakából az egyik szomszédja.
– A már idézett antiszemitizmus-kutatás használja a „kognitív antiszemitizmus” fogalmat. Ez arra utal, hogy mennyire fogékonyak az emberek az összeesküvés-elméletekre. Magyarországon ez a fajta antiszemitizmus a kutatás szerint erősödött. Vajon ez mennyiben függ össze azzal, hogy az összeesküvés-elméletek reneszánszát éljük, részint azért, mert a média szerkezetének átalakulása teret nyit az „alternatív tények” terjedésének, részint pedig azért, mert politikai, nem egyszer kormányzati szereplők propagálják az ilyen típusú világmagyarázatokat?
– Nem kérdés, hogy van összefüggés. Erős az igény a világ egyszerű magyarázataira. A magyar közélet pedig nem élt azzal a felelősséggel, hogy megpróbáljon kitörni az ilyen leegyszerűsített gondolati keretek közül. Magyarországon a közgondolkodást leginkább a politika befolyásolja, kevéssé működnek azok a civil, értékközösségi mechanizmusok, amelyek a társadalmat belülről alakítanák.
– Hadd kérdezzem akkor még konkrétabban: Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke azt mondta, amikor a magyar miniszterelnök „amerikai pénzügyi spekulánst” emleget, akkor „egyértelmű antiszemita hangok” hallatszanak ki ebből a kijelentésből és az ezzel operáló kampányból. Erre a fajta kritikára eddig nem volt példa.
– Szeretnék erre tágabb kontextusban válaszolni. Ha az a kérdés, hogy az összeesküvés-elméletek terjedése következtében az emberek befogadóvá válhatnak-e antiszemita nézetekre, akkor erre a válasz az, hogy sajnos ez így van. Az egy másik kérdés, hogy a szóban forgó összeesküvés-elméleteket antiszemita elméleteknek kell-e tekintenünk. Nem, ezek nem azok. Ettől még nem jók vagy hasznosak, de nem antiszemiták. Újabb kérdés, hogy egy nem antiszemita összeesküvés-elméletbe a hallgatóság belehallhatja-e az antiszemitizmust. Erre az a válasz, hogy belehallhatja. Többek közt emiatt is veszélyesek. Az én számomra az a kérdés, mi a feladata egy ilyen helyzetben a zsidó közösségnek: asszisztálni ehhez az alattomos nyelvjátékhoz és előítélet-rendszerhez, vagy sem. Soros nem mint zsidó, hanem mint a globális kapitalizmus szimbóluma jelenik meg a nyilvánosságban. Ha ezt a mainstream establishment elleni ellenszenvet antiszemitizmusnak tituláljuk, akkor mi magunk hitelesítjük „a globális kapitalizmus egyenlő a zsidósággal” paradigmát. Nem hiszem, hogy ez hasznos lenne. Sokkal érzékenyebben kellene azzal bánnunk, hogy milyen jelenséget nevezünk antiszemitának. Az antiszemitizmus vádja 1945 óta erős politikai érv Európában. A probléma az, hogy ami rövid-közép távú politikai célokat szolgálhat, az az antiszemitizmussal szembeni küzdelem szempontjából kontraproduktív, mi több, káros.
– Van-e akkor antiszemita választóvonal a magyar politikai életben?
– Egyetlen párt van Magyarországon, amelynek alapprogramja az etnicista gondolkodás, és ennek jegyében programszerű antiszemita kijelentéseket fogalmaz meg, és ez a Jobbik. Nem kétséges, hogy minden pártban vannak antiszemiták, lásd a Medián kutatását, s nem kétséges, hogy más pártok politikusai részéről is lehet találni olyan kikacsintó kijelentéseket, amelyek nem növelik az ember komfortérzetét. Nekem kifejezetten rosszul esett például, amikor Csurka István temetésére vezető kormánypárti politikusok mentek el, ezzel áttételesen legitimálva az általa képviselt nézeteket.
– Az ellenzéki közéletben ma többen gondolják úgy, hogy befogott orral, egyszeri alkalommal, egy bizonyos konkrét cél érdekében együtt kellene működni a Jobbikkal a kormány és az általa felépített rendszer leváltása érdekében. Az ezt elfogadhatónak tartó közéleti szereplők ezenközben nyilvánvalóan elutasítják az antiszemitizmust.
– Hitét gyakorló, vallásos emberként is morális kérdésekről nem mint taktikai eszközről, hanem fundamentumokról gondolkodom. A kirekesztő politika, így az antiszemitizmus elutasítása is erkölcsi kérdés, és mint ilyen csak és kizárólag határátlépésekről, nem pedig kisebb és nagyobb rosszak árnyalatairól van szó. Nem egy olyan ügy, amit az éppen aktuális igényeknek megfelelően határon belül vagy kívül pozicionálunk. Ráadásul amúgy tisztán politikai szempontból is örökre hitelteleníti az antiszemitizmus elleni fellépést, ha valaki azt mondja, hogy most csukjuk be egy kicsit a szemünket. Az ilyen magatartás azt üzeni, hogy az antiszemitizmus nem valódi probléma, csak politikai taktika kérdése. Egy zsidó közösség vezetőjeként nekem az antiszemitizmus elleni fellépés elsősorban arról szól, hogy a gyerekeim, a közösségem fizikai, jogi, szellemi és lelki jóllétét biztonságban tudjam. A nagypolitika egy következő probléma, ami mint magyar állampolgár, érdekel, de az egy másik kontextus.
Fotó: Kovaovszky Dániel
– Ez azért is fontos téma, mert az EMIH kapcsán rendre felmerül, hogy különleges kapcsolatot tart fenn a kormánnyal. Ön még a Népszabadságban írt arról, hogy a zsidó közösség számára a kormány nem szövetséges és nem ellenfél, mert a hitközség nem politikai szereplő. Hogyan lehet értelmezni ezt az álláspontot, önmeghatározást egy olyan szituációban, amikor a kormány tendenciaszerűen támad társadalmi autonómiákat, legyen szó egyetemi autonómiáról vagy egyes vallási közösségek egyházi jogainak el nem ismeréséről? Fenntartható ilyen helyzetben a „nem politikai szereplő” státus?
– Az én értelmezési keretem nem a kormány–ellenzék szembenállás. Az én mindennapjaimat a zsidóság jelenti, és ebből a szempontból érdekel, hogy az antiszemitizmus teret kap-e a politikában, vagy sem. Én, a gyerekeim vagy közösségem sok tagja, akik a megjelenésünkben is megéljük a zsidóságunkat, feltehetően másként észleljük az antiszemitizmust, mint mások.
– Arra gondolok, hogy az a sem nem kormánypárti, sem nem ellenzéki szerep, amellyel definiálja magát, egy olyan civilizált politikai helyzetre szabott, amelyben egy normális kormány–ellenzék-küzdelem zajlik, ahol a szereplők mindenki által szabadnak és tisztának tartott választásokon helyet cserélhetnek. Ezzel szemben a jelenlegi kormány törekvései elsősorban arról szólnak, hogyan tudja a pozícióit minden eszközzel megtartani. Egy ilyen szituációban, amit nehéz volna „szokásos” versengő demokráciának tekinteni, nem változik meg a politikához való hozzáállás?
– A zsidó vallási közösségek a történelem során megtanulták, hogy nagyon sokféle politikai konstelláció előállhat, és ha az elsődleges célunk a zsidó vallási identitás megélése és megőrzése, akkor sokféle helyzetben kell megtanulnunk a mindennapokban biztosítani tudni. Az elmúlt háromezer év megtanította nekünk, hogy ne két-három hétben gondolkodjunk erről a kérdésről.
– Még mindig maradva a kormánnyal kapcsolatos viszonynál, a tavalyi népszavazás előtt ön azok közé tartozott, akik a kormány által propagált „nem” szavazat mellett foglaltak állást.
– Ez tévedés. Ilyet soha nem mondtam, a Heti Válasz értelmezte így. Én akkor azt mondtam, hogy tekintettel arra, hogy a Közel-Keletről érkező migráció ügye nem csak humanitárius, munkaerő-piaci vagy integrációs, de komoly biztonságpolitikai kérdéseket is felvet, ráadásul ezek a kérdések a zsidó közösségek mindennapi fizikai biztonságához kapcsolódnak, így nem tartanám szerencsésnek, ha a betelepítés bármilyen formája kötelező és ellenőrizetlen lenne. Ugyanakkor a népszavazási kampány hangnemét aggodalommal figyeltem, és ezért azt mondtam, hogy egyaránt meg tudom érteni, ha valaki nemmel szavaz, vagy ha nem megy el szavazni.
– Ön az előbb azt mondta, egyes politikai szereplők azért használják az antiszemitizmus-vádat, mert morálisan az a leginkább megsemmisítő az ellenfelükre nézve. De vajon mások nem a védelem ígéretére, a biztonságra hivatkozva alakítanak ki például embertelen körülményeket a menekültek számára és lépik át más módon is az alkotmányosságot? A félelmek meglovagolása nem arra szolgál, hogy ennek örvén tekintélyelvű politikát valósítsanak meg?
– Egészen biztos, hogy a migráció kérdése politikai ügy, amelyet sokan, így a magyar kormány is bizonyos értelemben manipulatívan is használ. Ettől még nem tudom nem észrevenni, hogy azokban az országokban, ahol nagyobb létszámú iszlám közösség alakult ki, a zsidó közösség élete elviselhetetlenné vált. Tágabb értelemben viszont – ezt korábban is elmondtam, például egy Erdő Péterrel folytatott nyilvános eszmecserén – bizonyos értelemben az egész megközelítés hamis. Ugyanis ha tényleg az emberi, humanitárius szempontok állnának az első helyen, akkor a nemzetközi politikai szereplők azon lennének, hogy vállalják a felelősséget mindazért, ami elvezetett az elviselhetetlen háborús helyzetekhez, amelyek a migrációt beindítják.
– Több nyilatkozatában, írásában említi, hogy Franciaországban vagy Belgiumban a rosszul működő társadalmi beillesztési programok miatt alakult ki a muszlim kisebbség radikalizációja. Ez nem kínál egyfajta választ arra, hogy mit lehetne tenni a radikalizáció ellen?
– Franciaország, Németország és a Benelux államok elmúlt negyvenéves migrációs politikája elrettentő példa, amelyből sokat lehetne egész Európának tanulnia. Igen kockázatos olcsó munkaerőt toborozni, majd évtizedeken keresztül párialétre kárhoztatni, és az integráció, a társadalmi mobilitás felfelé törekvő áramlataiba tudatosan nem bevonni embertömegeket. Ez nem csak humanitárius kérdés: ugyanúgy kulturális, munkaerő-piaci és biztonságpolitikai is. Képmutatás lenne annak a kérdésnek a kerülgetése is, hogy a fundamentalista iszlám radikalizációja a zsidó-keresztény kultúrával és a demokratikus értékekkel szemben a hiányzó integráció miatt következik-e be, vagy más miatt. A terrorcselekmények elkövetői között találunk olyanokat is, akikről azt feltételezték, hogy beilleszkedtek. Minden vallás magában hordozza bizonyos fundamentalizmus lehetőségét. Minden fundamentalizmus hordozza az erőszak-potenciált. Az iszlám bizonyos ágai a messianizmust politikává konvertálták, és azt hirdetik, hogy a megváltást ki lehet, sőt ki kell kényszeríteni. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy nagyon hasonló hozzáállás okozta a jeruzsálemi zelóták erőszakos tetteit kétezer éve, aminek betudhatóan a rómaiak elpusztították a jeruzsálemi szentélyt, vagy hasonlóan félreértett küldetéstudat okozta a keresztesháborúk kegyetlenkedéseit is. Az erőszakhoz vezető vallási fundamentalizmust az iszlámnak magának kellene kivetnie magából, márpedig amíg ez nem történik meg, addig mi bármit csinálhatunk.
Fotó: Kovaovszky Dániel