5. 📖 – VIII. kötet Biblia, Talmud, Chaszid filozófia

Zsidó jog és etika – Embereken végzett orvosi kísérletek

Rabbi Shlomo Goren

Zsidó jog és etika

 Embereken végzett orvosi kísérletek

 

Jogszabályok etikai kérdésekről

Az orvosi kísérlet kifejezés sok mindent jelenthet. Részben azt is jelenti, hogy egy kísérleti alanyt ki nem próbált kezelésben részesítenek azzal a céllal, hogy megfigyeljék, az milyen hatást tesz rá. Gondos szabályozás híján a kísérleti alany egészségét sőt életét is veszélyeztethetik pusztán „tudományos” célok érdekében, ráadásul az alany hozzájárulása nélkül. Másfelől viszont a kísérletezés fontos az orvostudomány fejlődése és a betegek minél hatékonyabb kezelése érdekében. Milyen körülmények között és milyen okokból lehet megengedni vagy akár előírni egy emberen elvégzett orvosi kísérletet?

Amennyiben a kísérlet nem kockázatos, az a kérdés, hogy vajon kötelessége-e az embernek önként jelentkezni kísérleti alanynak annak érdekében, hogy másokat hozzásegítsen egészségük visszanyeréséhez. Ha azonban a kísérlet kockázattal jár, akkor az a kérdés, hogy a kísérlet egyáltalán engedélyezhető-e. Megengedett-e valaki számára, hogy önként részt vegyen egy kísérletben, ha neki magának terápiás haszna nem lesz belőle, hanem a kísérlet kizárólag a jövendő betegeket szolgáló klinikai ismeretek gyarapítása érdekében kerül elvégzésre? Ahol a kísérlet szándéka szerint a szóban forgó kísérleti alanyon van hivatva segíteni, elvégezhető-e, ha csupán csekély az esély a gyógyulásra és a kezelés, amennyiben sikertelennek bizonyul, megrövidítheti a páciens életét?

Az itt következő responzum az utóbbi kérdéssel foglalkozik. A responzum világosan kifejti azokat a forrásokat, amelyekre hivatkozik.

Az alábbi responzum részlet a Torát Hárfuá című könyv 15-19. oldalán található.

 

Az orvosi kísérletezés problémája

Ez a kérdés akkor merül fel, amikor egy olyan súlyosan beteg személy kerül elénk, akinek nincs indokolt esélye arra, hogy egy csekélyke időnél, néhány napnál vagy legfeljebb néhány hétnél tovább éljen. Ugyanakkor pontosan ennek a betegségnek a gyógyítására létezik egy bizonyos gyógyszer vagy kezelés, amely sikeres esetben gyógyulást hoz a betegnek és lehetővé teszi, hogy még hosszú ideig éljen, sikertelen esetben azonban a beteg azonnali halálát okozza. Mitévő legyen az orvos ilyen körülmények között? Ez a probléma nem kizárólag orvosi probléma, hanem egy olyan alapvető kérdés, amely emberi, etikai és vallási értékeket érint.

A [háláchikus] források vizsgálata feltárja, hogy ez a kérdés problémát jelentett már három korábbi időszakban is – mindhárom esetben eltérő problémáról van szó, s az eseteket évezredek választják el egymástól; a válasz azonban minden esetben egyértelműen megegyezik.

 

A leprások esete

Az első ilyen problémára történő utalást a Bibliában találjuk meg, mégpedig a 2Királyok könyvében, ahol leírást olvashatunk arról, hogyan gyűjtötte egybe seregét Benhadad, Arám királya és vette ostrom alá Szamáriát. „Nagy éhínség támadt Szamáriában”[1]… „Négy leprás ember tanyázott kint a kapu előtt. Így szóltak egymáshoz: »Miért maradjunk itt addig, míg meg nem halunk? Ha azt határozzuk, hogy bemegyünk a városba, ahol éhínség dühöng, ott halunk meg. De ha itt maradunk, akkor is meghalunk. Nos, menjünk hát át Arám táborába. Ha életben hagynak, tovább élünk, ha megölnek, hát meghalunk.«”[2].

Megfigyelhetjük, hogy itt egyértelmű döntés születik egy olyan kérdésről, amely alapvetően hasonlít a mi problémánkhoz. A leprások előtt három lehetőség állt nyitva (valójában csupán kettő): 1) bemennek a városba, ahol az éhínség miatt rövid időn belül meghalnak; 2) maradnak, ahol addig voltak, a városkapu előtt, és ott pusztulnak el az éhínségtől rövid időn belül; valamint 3) megkockáztatják, hogy felkeresik az arámi tábort, mert ki tudja, talán csoda történik: az arámiak megkönyörülnek rajtuk, és életben hagyják őket. Indokoltabb volt azonban arra számítani, hogy azonnal megölik őket, s ebben az esetben az életük megrövidül.

Mindazonáltal a leprások a mellett az alternatíva mellett döntöttek, amely esélyt kínált számukra a túléléshez, meglehet, roppant csekélyke esélyt, ha azt nézzük, miképpen bántak abban az időben az ellenséges foglyokkal. Nem a mellett az alternatíva mellett döntöttek, amely lehetővé tette volna nekik, hogy valamivel hosszabb ideig éljenek, noha szinte bizonyosra lehetett venni, hogy az arámiak megölik őket, s ezzel előbbre hozzák haláluk időpontját.

Ez hasonló a mi orvosi kísérletezésekkel kapcsolatos problémánkhoz. Az olyan kísérleteket, amelyek sikerrel járhatnak és lehetővé tehetik a páciens számára, hogy még hosszabb ideig éljen, végre kell hajtani, még ha a gyógyulásra csupán csekély is az esély. Ezt a megoldást kell előnyben részesíteni a csupán rövid ideig tartó élet bizonyosságával szemben.

 

A gonosz orvos esete

A problémánkkal foglalkozó második forrás a Talmudból származik. Az volt az előírás, hogy az embernek nem szabad magát egy ellenséges érzelmű pogány orvossal gyógyíttatnia; nagyon nagy volt ugyanis a valószínűsége annak, hogy a pogány orvos a páciens azonnali halálát okozná. A Talmud megállapítja[3]: „Rává azt mondta rabbi Jochánán nevében: »Ha egy beteg személy esetében nem eldöntött, hogy életben marad vagy meghal [amennyiben nem részesül kezelésben], nem szabad a kezelésükhöz folyamodni (Rási magyarázata szerint: Azért, mert bizonyosan megölik [a pácienst], és ezért jobb kezeletlenül hagyni; talán mégiscsak életben marad). Ha azonban biztosan meghal [amennyiben nem részesül kezelésben], akkor igénybe lehet venni a kezelést«” … Ennek oka pedig az, hogy az ellenséges érzelmű orvos nem igazán tud már ártani a betegnek; a kezelés nélkül mindenképpen meg fog halni. De így még van egy csekélyke esély arra, hogy az orvos mégiscsak meggyógyítja.

A Talmud ebben a részben kifogást emel az efféle kezelés engedélyezése ellen, mégpedig azon az alapon, hogy ily módon a beteget eleve megfosztjuk a rövid időre szóló életkilátástól azaz: Miért ne legyen fontos számunkra még akár csupán az az egy-két nap is, amit amúgy még élhetne? A Talmud így válaszol: „[Ebben az esetben] nem számolunk a rövid időre szóló életkilátással”. A Talmud annak a négy leprásnak a fentebb említett esete alapján támogatja ezt a konklúziót, akik inkább választották az életben maradás csekélyke esélyét, mint egy csupán rövidke élettartam bizonyosságát.

Ez egy elfogadott rendelkezés, annak ellenére hogy még a szombat és az engesztelés napjának tilalmai is megszeghetők egy súlyosan beteg személy miatt, aki pedig hamarosan meg fog halni, sőt még egy goszész [egy haldokló] miatt is, hogy, ha akárcsak egy egészen rövidke időre is, de élhessen még. Mindazonáltal, ha a választás azon két eset között áll fenn, hogy hosszú időre meggyógyul a páciens (még ha erre csekély is az esély) vagy csupán rövid ideig fog élni, akkor a rövid életkilátással szemben előnyben részesítjük az orvosi kezelést, amely esetleg gyógyulást hozhat; és akkor is ezt tesszük, hogy az esély nagyon csekély.

 

A súlyos beteg esete a modernkor responzumaiban

Problémánk megoldásának harmadik forrása újabb keletű – két olyan responzum, amely a fentebbi precedensekkel megegyező következtetésre jut. Az első a Chátám Szofér[4] responzumaiban található[5]. Az eset egy epilepsziás fiatal lányról szólt. Moszlim papok felajánlották, hogy beadnak neki egy drasztikus hatóanyagú gyógyszert, amely meggyógyíthatja a lányt, de azonnali halálát is okozhatja. A Chátám Szofér megtiltotta a gyógyszer beadását, mégpedig azon az alapon, hogy az epilepszia, egy szakvélemény szerint, nem életveszélyes. Ennek az az implikációja, hogy amennyiben az epilepszia életveszélyes lenne, a gyógyszert be lehetne adni neki, remélve, hogy az meggyógyítja őt, még akkor is, ha megvan rá az esély, hogy azonnali halálát okozhatja.

Egy még közvetlenebb relevanciájú responzum található a Svut Jáákov[6] responzumaiban[7]. Az alany ott egy olyan „páciens volt, aki halálos betegségbe esett, s aki az összes orvos szerint bizonyosan egy-két napon belül meg fog halni, mégis, úgy hiszik, hogy van még egy gyógyszer, amely megmentheti a beteg életét. Azonban ennek az ellenkezője is lehetséges. Ha a beteg beveszi a gyógyszert és az nem hat, egy-két órán belül meghalhat”. Reischer rabbit megkérdezték, hogy vajon prioritása van-e a rövid élettartamnak, vagyis jobb-e, ha nem tesznek semmit. Ő így válaszolt: „Természetesen az életnek van prioritása, akármily rövidke legyen is, még a haldokló esetében is. Mindamellett a mi esetünkben, ahol van rá esély, hogy a gyógyszer alkalmazásával teljes gyógyulás érhető el a páciensnél, nem nyugtalankodunk a mulandó élet miatt.”

Rabbi Reischer e döntésénél a Talmudra támaszkodott[8]. Döntését mindazonáltal a következőképpen pontosította:

„Minden esetben kivételes gondossággal kell eljárni, és konzultálni kell a város szakorvosaival. Eljárni pedig az orvosok többségi véleménye alapján kell, elnyerve hozzá a város háláchikus szaktekintélyének jóváhagyását is.”

Egyértelmű tehát a dilemmánkat eldöntő törvény, amely, mint valami élénkvörös fonal húzódik végig a zsidó történelmen. Minden időszak összes szaktekintélye ugyanazon a véleményen volt – nevezetesen, hogy egy élet orvosi kísérlet folytán való megmentésének lehetősége prioritást élvez a csupán ideig-óráig tartó élet bizonyosságával szemben.

Mivel azonban itt az emberi élet kérdésével foglalkozunk, meg kell fogadnunk a Svut Jáákov tanácsát, miszerint mielőtt egy ilyen döntést meghoznánk, konzultálni kell a város legjobb orvosaival és a rabbival. Nekik együttesen kell meghozniuk a döntést minden egyes esetben. Így vélekedik a Tóra és a Háláchá erről a fontos kérdésről.

[1] Uo. 6:25.

[2] Uo. 7:3–4.

[3] Ávodá Zárá 27b.

[4] Schreiber Mózes rabbi, 1762–1830, Pozsony.

[5] Jore Déá 76. fej.

[6] Rabbi Jáákov Reischer, 18. század, Lengyelország.

[7] III. 75. fej.

[8] Ávodá Zárá, lásd fent.

  • Küldés emailben

Fejezetek