Egyszer a szabad ég alatt mutatta meg Lieber rabbi a grófnak mi fán is terem az emberszeretetet. Legendás történet arról, hogyan épült fel a berdicsevi zsinagóga.
A zsinagóga nem csupán egy imádkozásra szánt épület, hanem a közösség összetartozásának jelképe is. A berdicsevi zsinagóga története pedig nemcsak a hit erejéről, hanem a szeretetről és az emberségről is tanúskodik. Lieber rabbi rendkívüli példát mutatott arra, hogyan lehet a legnagyobb megaláztatást is türelemmel és alázattal viselni, végül pedig még a hatalmasokat is a jóság útjára vezetni.
A 18. század derekán, amikor ráv Eliezer Lieber volt a berdicsevi rabbi bizony nem járt még jó világ a közemberek soraiban. A jobbágyok, csakúgy mint a zsidók a nemesek tulajdonai voltak, a grófok, bárók az élet halál urai, akik úgy rendelkeztek az egyszerű emberek felett, mint sakkjátékos a bábúk felett.
Lieber rabbi visszavonultan élt. Otthonában vagy a közeli tanházban ült és tanult, imádkozott, de egyszer-egyszer nagyobb feltűnést keltett, amikor kaftános alakja a természet zöldjében tűnt fel. A berdicsevi rabbit ugyanis, mint a haszid mesterek közül sokakat, vonzotta az erdő és a mező, hogy az Örökkévaló teremtését a legközelebbről érezhesse.
A szabad ég alatt
A rabbi egyszer, az országút melletti terebélyes tölgy alatt állt mozdulatlanul, fejével a lombok felé. Történhetett körülötte akármi, vághatott a föld porába akárkinek a szekere vájatot, ő nem vett róla tudomást.
Amikor a berdicsevi gróf hintójával sietett haza, akkor a földesúrnak is feltűnt az érdekes látvány, s inasát szalasztotta, hogy kérdezze meg a zsidótól mit művel. Az inas kérdezte egyszer, kétszer, többször is, de választ bizony egyszer sem kapott. A gróf dühbe gurult, maga elé citálta a rabbit, s miután neki sem válaszolt, harminc korbácsütést méretett rá.
Ám a fájdalmas csapások sem oldották meg a rabbi nyelvét. Amikor pedig újra felállhatott, visszasétált a tölgyfához és folytatta mozdulatlan imáját.
A hallgatás oka
A grófnak ezután még inkább furdalta a kíváncsiság az oldalát, s elhatározta, hogy addig nem tágít, míg a rabbit szóra nem bírja. Végre, hosszas várakozás után a rabbi odasétált a nemeshez, s azt mondta neki: „Testvérem, mostmár beszélhetek. Mondd kérlek, mit szeretnél tudni?”
A földesúr erre azt kérte, hogy két kérdésére feleljen meg. Először is, mi volt konok hallgatásának oka, másodszor pedig, miért hívta őt testvérének? Lieber rabbi ekképp válaszolt:
„Imádkoztam, vagyis az urak Urának, mindennek Teremtője előtt álltam. Tehát nem válaszolhattam én még grófságodnak sem, mert az tiszteletlenség lett volna az Örökkévalóval szemben. Testvéremnek pedig azért neveztelek, mert mi mindannyian egy Atyának gyermekei vagyunk, azaz testvérek.”
Haragról szó sem volt
A birtokos igencsak meglepődött a rabbi meggyőződéssel átitatott szavain, s azt kérdezte: „Hát nem haragudott meg azért sem, mert megverettem?”
„Nem, hiszen nem te, de még csak nem is a verőlegény részesített büntetésben engem, hanem az Isten fenyített meg, mert vétkesnek talált valamiben. Nem haragot éreztem feléd, hanem sajnáltalak, hogy az Örökkévaló pont téged választott ki az én megbüntetésemre, s neked kellett végignézni testem szenvedését.” – felelte határozottan a rabbi.
Az emberszeretet ezen formája nagyon meghatotta a grófot, kezet nyújtott a rabbinak, s kérte hagy tegye jóvá, hogy ő rosszakat gondolt róla. Ráv Eliezer pedig arra kérte, hogy tegyen ígéretet, hogy soha többé nem emel kezet emberre, és nem is ad ilyet parancsba.
Lehet-e rend csupa emberszeretetből?
Ezzel viszont a gróf vitára szállt, hogy akkor mégis hogyan tartsa kordában jobbágyait? De a rabbi szavai nem tűrtek ellenkezést: „A parasztok is Isten gyermekei, őket sem szabad bántalmazni!”
A nemes végül elismerte, hogy az Örökkévaló minden embert a képmására teremtett, s megfogadta, hogy ennek megfelelően emberségesen fog bánni mindenkivel, s ígéretét megtoldotta azzal, hogy azon a helyen felépítette a berdicsevi zsidók zsinagógáját.
A szabadban álló zsinagóga lett aztán az első épület a környéken, mely hamarosan beépült, s nyüzsgő központja lett a városnak.
„A berdicsevi zsinagóga története. – Régi krónika nyomán.”, Zsidó Ujság, 1926. 2. évf. 25. szám, 13. oldal alapján.