Zsidók a Kijevi Rusz államtól a modern Ukrajnáig

Az orosz invázió előtt Európa negyedik legnagyobb zsidó közössége élt Ukrajnában. Az elmúlt hetekben, ahogy az ukrán lakosság egy jelentős része, úgy az ukrajnai zsidók is elmenekültek a harcok elől. Sokakban felmerül, hogy az ország nagy múltú zsidó közössége talán végnapjait éli, hiszen a menekülők túlnyomó többsége feltehetően soha többé nem tér majd vissza egykori otthonába. Pedig a zsidóság gyökerei közel két és fél évezredre nyúlnak vissza ezen a vidéken. Talán sehol sem szenvedtek annyit a zsidók, mint Ukrajnában, ahol megannyi üldöztetést, pogromot, népirtást kellett elviselniük hosszú évszázadokon keresztül. Sokszínű és nagy múltú közössége mégis kiemelkedően sokat adott a zsidóság történelméhez.

 

Történelmi gyökerek

Zsidók először a polgári időszámítás előtti IV. században érkeztek a Fekete-tenger északi partvidékére az ott alapított görög kolóniák lakosaiként, illetve ekkor telepedtek meg a Krím-félszigeten is. Később a három legjelentősebb folyó, a Dnyeper, a Don és a Volga mentén is megjelentek, és fontos kereskedelmi, illetve diplomáciai szerepet töltöttek be a Bizánci Birodalom, a Kazár Kaganátus és Perzsia között. A VIII. század közepén a kazár uralkodói réteg – feltehetően a keresztény és a muszlim világ közötti lavírozás miatt – felvette a zsidó vallást és sok menekülő zsidó talált menedéket a birodalomban ebben az időszakban. A keleti szláv államok bölcsőjének számító Kijevi Rusz területén a XI. és XII. században már jelentős zsidó közösség élt. Kijevben saját városnegyedük volt, melyet a Zsidivszki Vorátán, azaz a zsidó kapun át lehetett megközelíteni. A keresztes háborúk pusztítása nyomán a közösség létszáma tovább gyarapodott, mert Nyugat-Európából, elsősorban német területekről nagy számban éreztek menekültek. A zsidók békében és biztonságban éltek, ameddig II. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem el nem űzte őket. A későbbiekben újabb tömegek érkeztek, ahogy nyugaton egyre több országból utasították ki a zsidókat.

 

Autonóm zsidó közösségek

A XVI. századra már 23 városban működött zsidó hitközség. A zsidókat számos korlátozás sújtotta: nem birtokolhattak földet és sok foglalkozási ág zárva maradt előttük. Közvetlenül az ukrán területek felett is uralkodó lengyel király alá tartoztak, akinek jelentős adót kellett fizetniük, cserébe pedig autonóm módon intézhették belső ügyeiket, illetve némi védelmet is remélhettek az ellenséges lakossággal és helyi nemesi réteggel szemben.

1495-ben Jagelló Sándor király alatt hozhatták létre a káhál-rendszert, mely egy autonóm közigazgatási hálózat volt, ahol a zsidó közösség maga dönthetett vallási, oktatási és bírósági ügyekben. Később megalapították a „Négy ország tanácsát”, mely a zsidó közösségek döntéshozó szerve volt Lengyelországban, Galíciában és Volhíniában.

 

Pogromok és korlátozások kora

1569-ben, a Lengyel-Litván Unió létrejöttekor a mai Ukrajna jelentős területén kezdődött meg a mező­gaz­daság és a kereskedelem fejlesztése, és ez nagy számú zsidót vonzott erre a vidékre. A zsidók létszáma nyolcvan év alatt négyezerről ötvenezer fö­lé emelkedett és összesen 115 településen alakultak hitközségek. Az év­század végére már 120 ezer zsidóról adtak számot.

Mivel elsősorban továbbra is a kor­mányzatnak dolgoztak adószedőként, uradalmak irányítóiként, felvásárlóként, az ukrán népesség igen nagy gyűlölettel fordult feléjük. Ennek legmegrázóbb eredménye az 1648-as, lengyelellenes kozáklázadás volt, melynek során féktelenül gyilkolták a zsidókat, több tízezer áldozat halálát és teljes közösségek megsemmisülését okozva.

A következő nagy mészárlásra 1768-ban került sor, amikor a 300 ezer főnyi zsidóságból 50-60 ezren vesztették életüket.

1772-ben, Lengyelország felosztásakor, Galícia Ausztriához került, az ukrán területek többi része pedig Oroszországhoz. A cár csak birodalma nyugati részén engedélyezte a zsidók letelepedését. Ez az övezet szinte teljes egészében a mai Ukrajna területén húzódott. A korlátozás egészen 1915-ig érvényben volt. A zsidók helyzete egy rövid időszakban, I. Sándor cár uralkodása alatt (1801-1825) sokat javult és sok zsidó kapcsolódott be a kereskedelembe és az iparosításba. I. Miklós trónra lépésével azonban drasztikusan romlott a zsidók helyzete: több nagyvárosból (Kijev, Herszon, Szevasztopol) kiutasították őket, megszüntették a káhál-rendszert, erőszakos térítésbe kezdtek, betiltották a héber és jiddis nyelv nyilvános használatát, utazási korlátozásokat vezettek be és megkezdték a zsidó fiúk kényszersorozását, melynek kegyetlen körülményeit sokan nem élték túl. Az antiszemita elnyomás II. Miklós uralkodása alatt enyhült, és ebben az időszakban számos, korábban tiltott pálya megnyílt a zsidók előtt. A zsidók nagy részt vállaltak az ország iparosításában, megjelentek az egyetemeken és javultak az életkörülményeik.

Az újabb kedvező korszaknak az 1871-es odesszai pogrom vetett véget, melyet szigorú korlátozások követtek. Innentől kezdve egymást érték a gyilkos zsidóellenes megmozdulások, melyek ezrével szedték áldozataikat. 1886-ban kiutasították a zsidókat Kijevből és ismét szigorúan betartatták a letelepedési övezetre vonatkozó szabályokat.

A kivándorlási hullám

Az antiszemita terror 1905 októberében tetőzött, amikor egy hónap alatt 690 pogromot hajtottak végre. Emellett a gazdaság minden területéről igyekeztek kiszorítani a zsidókat, melynek következtében rendkívüli nyomor uralkodott el az övezetben. Ekkor sokan döntöttek a kivándorlás mellett, elsősorban az Egyesült Államok felé, de az egyre népszerűbbé váló cionista mozgalom hatására a Szentföld irányába is. A különböző szociáldemokrata és forradalmi mozgalmakhoz is nagy számban csatlakoztak zsidók, akik a baloldali ideológiától várták egy igazságosabb világ megvalósulását. Az első világháború azután újabb hatalmas pusztítást végzett a zsidók között is, mert a frontvonalak jelentős része éppen a letelepedési övezet területén húzódott.

Az osztrák uralom alá került Galíciában némileg jobb volt a zsidók helyzete, akik a teljes népesség több mint tíz százalékát tették ki és a XX. század elejére már nyolcszázezernél is többen voltak. Nagy többségük mezőgazdasági munkát végzett, de jelentős szerepük volt a kereskedelemben és az iparban is. Bár társadalmilag szinte teljes elszigeteltségben éltek, a keleten elharapódzó pogromok nem fenyegették őket.

 

A bolsevik hatalomátvételtől a náci pusztításig

Az 1918-ban kikiáltott, rövid életű független ukrán államban hivatalosan egyenlőséget biztosítottak a zsidóknak és elismerték nemzetiségi jogaikat. A gyakorlatban azonban ismét szörnyű pogromhullám söpört végig, rengeteg áldozatot szedve. A bolsevik hatalomátvétel ugyan elejét vette a további pogromoknak, ám gazdaságilag nehéz helyzetbe hozta a zsidókat, akiknek búcsút kellett venniük a vallásszabadságtól és a kulturális vagy nemzetiségi alapon működő szervezeteiktől is. Nem hivatalosan erősen korlátozták a zsidók egyetemi és fontosabb pozíciókba történő felvételét. A hatóságok külön zsidó ügyekkel foglalkozó részleget hoztak létre, melynek feladata a párttal szembeszegülők kiszűrése, illetve a vallási oktatást vagy a cionista eszmét elsegítők elszámoltatása volt. Erős asszimilációs nyomást gyakoroltak a zsidó közösségre, mely az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság 1922-es megalakulásakor még mindig erősen őrizte társadalmi-kulturális különállását, pl. mindössze 0,9 százalékuk volt ukrán anyanyelvű. Mindezzel együtt sok zsidó tekintett reménykedve a kommunista utópiára és számosan csatlakoztak a bolsevikokhoz. A rendszer eleinte még támogatta a jiddis kultúrát, számtalan folyóirat, könyv jelent meg ezen a nyelven, de a sztálinista terror erősödésével a harmincas években ennek vége szakadt és az állami antiszemitizmus egyre nagyobb méreteket öltött.

Az ukrajnai zsidóság legnagyobb tragédiája azonban még csak ezután következett, a német csapatok bevonulásával. 1941 és 1944 között több mint egymillió zsidót gyilkoltak meg. A nácikkal kollaboráló ukránok száma igen magas volt, ami egyszerre fakadt a tradicionális zsidógyűlöletből és a szovjetekkel való szembenállásból.

 

Élet a Szovjetunióban

A felszabadulást követően ismét a sztálinista terror fojtogatta a zsidó­kat, melynek a diktátor halála vetett véget 1953-ban. Az enyhülés azonban csak viszonylagos volt: to­vábbra is gőzerővel törekedtek a zsidóság teljes asszimilációjára, üldözték a vallásos embereket és továbbra sem szűnt meg az általában anticionizmusnak álcázott antiszemitizmus. A zsidók nagy számban próbálták elhagyni a Szovjetuniót, sokan a börtön kockázatát is vállalták. Amerikai nyomásra a hetvenes években végül több hullámban, korlátozott létszámban és teljes vagyonelkobzás mellett megnyíltak a határok a kivándorló zsidók előtt, akik elsősorban Izraelben és az Egyesült Államokban kezdtek új életet. A nyolcvanas években újra bezárultak a kapuk, majd a Szovjetunió összeomlása után beindult a tömeges kivándorlás. Az Izraelt választó, több mint egymillió szovjet bevándorló egyharmada Ukrajnából érkezett.

A rendszerváltozás követően számos izraeli és zsidó szervezet igyekezett fellendíteni a zsidó vallási és kulturális életet Ukrajnában. A Chábád mozgalom közel 200 képviselője telepedett le az országban és intézmények széles hálózatát hozták létre. A rossz gazdasági helyzet, a politikai stabilitás hiánya és a szélsőjobboldali milíciák masírozása ellenére a zsidó élet ismét virágzásnak indult, oktatási intézmények, kulturális központok, zsinagógák nyíltak és tömegek találtak rá őseik zsidó hagyományaira. Ezt a virágzást tövestül tépte ki a február végén indított orosz támadás. Bármi is lesz a háború eredménye, az ukrajnai zsidók nagy többsége a világ más tájain folytatja az életét a jövőben.

 

Kárpátalja zsidósága A történelmi Magyarország területén Kárpátalja volt a szigorúan ortodox, jelentős részében hászid zsidóság egyik fellegvára. Munkácson, Ungváron, Huszton, Beregszászon, Rahón,Nagyszőllősön, Mezőkaszonyon, Técsőn és még számos településen nagy hírű rabbik vezették népes közösségeiket. Az itt élő zsidókat kevéssé érintették meg a XIX. században elindult emancipációs folyamat kínálta lehetőségek: nem változtattak életvitelükön, ruházkodásukon vagy nyelvükön. Amíg tőlük nyugatabbra erős magyarosodás indult be még a vallásos zsidóság berkein belül is, addig a kárpátaljaiak anyanyelvként őrizték meg a jiddist és 90 százalékban zsidó nemzetiségűnek vallották magukat, függetlenül attól, hogy éppen magyar, csehszlovák, román, ukrán vagy szovjet állampolgárok voltak-e. A zsidók békében éltek ruszin, magyar, lengyel, szlovák, német és ukrán szomszédaikkal, a keleten pusztító pogromhullám nem érte el Kárpátalját. A virágzó zsidó életnek a holokauszt vetett véget. Az átmenetileg ismét magyar kézre került területen még brutálisabban hajtották végre a gettósítást és a bevagonírozást, mint a trianoni határokon belül. A zsidók begyűjtését 1944. április 19-én, Peszách első napján kezdte meg a csend­őrség, gyakran csak néhány percet hagyva a legszükségesebb holmik összeszedésére. A falusi zsidókat a közeli városba hurcolták, ahol külön gettót létesítettek a számukra, embertelen körülmények közé kényszerítve a zsidókat. A vonatok május közepén indultak el Auschwitz felé. A mintegy 120 ezer kárpátaljai zsidóból mindössze húszezren élték túl a megpróbáltatásokat. A visszatérők túlnyomó többsége a kivándorlás mellett döntött, így 1948-ban már csak négyezer zsidóról szóltak a feljegyzések. A későbbiekben ugyan növekedésnek indult a létszám, mert Ukrajna más területeiről költöztek zsidók a kárpátaljai városokba, de a hetvenes években, az amerikai nyomásra megnyíló határokon át ismét sokan távoztak. Ezt követően a Szovjetunió felbomlása után beinduló kivándorlási hullám során szinte mindenki útnak indult, elsősorban Izraelbe, az Egyesült Államokba és Németországba. Az ungvári chábád küldött, Mendel Wilhelm rabbi egész Kárpátaljáért felel. Az orosz invázió előtt már csak néhány száz zsidó élt Kárpátalján, a háború pedig az egykor nagy nevű közösségek teljes megszűnését hozhatja magával.