Az aish.com írása arról mesél, hogy hogyan éltek a líbiai Nafusza-hegység barlangjaiban a zsidók, távol az ellenségeiktől és a kegyetlen sivatagi körülményektől.
A XX. század elején az orosz-izraeli tudós és író, Náchum Slouschz észak-afrikai utazása során ősi zsidó közösségeket keresett. Így jutott el kísérőjével, a tripoli rabbival együtt a Beni-Abbesz nevű, barlangokból álló zsidó faluba. A falu különlegessége az volt, hogy a felszínen szinte semmi sem árulkodott arról, hogy a föld alatt egy egész település rejtőzik. Még az istállók is a föld alatt voltak, védelmezve a lakókat és az állatokat a rablótámadásoktól. A barlangok az időjárás viszontagságai ellen is védelmet nyújtottak a lakók számára: nyáron hűvösek voltak, télen szárazak.
240 ember egy udvarban
A lakások központi udvarok köré tömörültek, barlangokból vagy a földből vájták ki őket. A központi udvar szolgált konyhaként, tíz-tizenkét méter mélyen, csak magasan fölöttük kéklett egy kis darabka ég. Slouschz és csapata a leírás alapján kissé kényelmetlenül érezte magát a levegőtlenség és a fény hiánya miatt, de az ott lakókat láthatólag nem zavarták ezek a körülmények. A település összesen hat ilyen központi udvarból állt és 240 embernek adott otthont.
A környéken több ilyen falu is volt, ám 1840-ben egy járvány igencsak megtizedelte a lakosságot és több település népessége is eltűnt. Ettől fogva azonban gyakran érték támadások arab részről a meggyengült és megfogyatkozott közösséget. Feldúlták és megszentségtelenítették még a temetőket is. A barlangfalunak ősi, még a középkorból származó zsinagógája is volt. Az arab szomszédok megpróbálták bezáratni a zsinagógát, ám a bíróság lefizetésével a zsidóknak sikerült megmenteniük ősi épületüket.
Tripoliban kétezer éve élnek zsidók
A mai Líbia fővárosában, Tripoliban kétezer éve élnek zsidók, már Josephus is említi őket. A középkorban Líbia muszlim uralom alá került, a zsidók dhimmi státuszt kaptak, vagyis másodrendű lakosok voltak, akiknek engedélyezték vallásuk gyakorlását. A XVI. század elején, nem sokkal a spanyolországi kiűzetést (1492) követően spanyol hódítók támadták meg a tenger felől Tripolit. A heves harcokban ezrek estek el és még többeket hurcoltak el rabszolgának. Tripoli végül megadta magát. A zsidók azonban – akik nem akartak spanyol uralom – és ezzel az inkvizíció – alá kerülni, Dél felé menekültek, a sivatagba. Mintegy nyolcszáz család hagyta el Tripolit, és ők voltak azok, akik felépítették e különleges barlangfalvakat.
Beni-Abbesz mellett két másik zsidó barlangtelepülés is létezett: egy falu, Tigrina és egy város, Gharian. E három település biztonságos menedéket jelentett az üldöztetések elől menekülő zsidók számára. A terület 1551-1911 között oszmán uralom alá tartozott. Ez idő alatt a zsidók megőrizhették autonómiájukat, az általuk birtokolt földet és ingatlanokat hivatalosan is zsidó tulajdonnak ismerték el. Tigrinában két, a másik két településen egy-egy zsinagógát építettek, és mindhárom helyszínen működött zsidó temető is.
Föld alatti zsinagóga
Amikor Slouschz a huszadik század elején Tigrinába látogatott, az egyik zsinagógát újjáépítették a felszínen, a másik továbbra is a föld alatt üzemelt. A városban mintegy húsz föld alatti udvar volt, melyek összesen 650-700 lakosnak adtak otthont. Az egyik zsinagógában Slouschz egy fiatal tanítót látott, aki mintegy negyven diákot tanított héberül olvasni. Itt találkozott a környék főrabbijával, Halifa Hadzsadzs rabbival, aki rabbi hivatása mellett orvosként is szolgált, és a környékbeli zsidókat és muszlimokat egyaránt ellátta. „Kicsi, de tiszteletet parancsoló ember volt, nagy, barna, életteli szemekkel, hosszú szakállal, magas, íves homlokkal, ami tekintélyt kölcsönzött neki” – írta Slouschz.
A rabbi otthonában a kutató a helyiek által írt verseket látott, elsősorban liturgikus költeményeket. Ezeket kézírással jegyezték le.
A közösség a vallás előírásainak megfelelően élt. A tagok földet műveltek és sokan kovácsként dolgoztak. A családok kecskét, baromfit, bárányt és szamarat tartottak. Szombatonként arab szomszédaik vették magukhoz a szamarakat földművelés céljára, mivel a zsidók úgysem dolgoztathatták az állatokat szombaton. Az árut a férfiak vitték a piacra eladni. A háztartást az asszonyok vezették és az ő feladatuk volt a gyerekek gondozása is. Tunikákat szőttek, melyeket aztán muszlim szomszédaiknak adtak el. Az idősebb gyerekek segítettek anyjuknak és gondozták az állatokat. Az ételt a közös udvarokban főzték és földre terített szőnyegen ülve fogyasztották el.
Slouschz „szélsőségesen primitív”-nek írja le a mindennapi életet a barlangokban. „Általában megelégszenek árpakenyérrel, datolyával és fügével, kuszkusszal és kovásztalan árpakenyérrel. A fehér kenyér hallatlan luxus, még a nagy gonddal megült ünnepeken sem fogyasztják. Kárpótlásként túlságosan sok datolyapálinkát és pirospaprikát fogyasztanak” – írta.
Tripoliból és Líbia más részeiről menekült zsidók
1911-ben Olaszország foglalta el Líbiát. A helyi arabok fellázadtak az olasz uralom ellen, a zsidó közösség pedig egy háború kellős közepében találta magát. Miután az olaszok elzárták a területet a partvidéktől, a helyi népességet éhínség, járvány és szárazság sújtotta. A zsidó élet azonban tovább folyt egészen 1940-ig, amikor Olaszország hivatalosan szövetséget kötött a náci Németországgal és zsidóellenes intézkedéseket vezettek be Líbiában is. Sok líbiai zsidót vittek el kényszermunkára. Gharianban és Tigrinában is felállítottak egy-egy munkatábort. Azok a zsidók, akik barlangjaikban maradhattak, megpróbálták élelemmel ellátni a munkatáborba zártakat, és befogadták a Tripoliból és Líbia más részeiről hozzájuk menekült zsidókat.
1943-ban Nagy-Britannia foglalta el Líbiát. Felszabadították a zsidó közösségeket, melynek tagjai jó kapcsolatot ápoltak a britekkel, élelmiszerrel és felszereléssel látták el őket. Ezzel párhuzamosan azonban megromlott a kapcsolatuk a helyi muszlim lakossággal, aminek az egyik okát a zsidó állam függetlensége felé vezető harcok jelentették. 1945-ben erőszakhullám tört ki Líbiában, melynek célpontját a zsidók jelentették. Országszerte több száz zsidót gyilkoltak és csonkítottak meg, és sokan a kivándorlás mellett döntöttek.
A következő zsidóellenes erőszakhullám 1948-ban, Izrael Állam kikiáltásával söpört végig az országon. A legtöbb helyi zsidó – köztük a barlangokban lakó közösségek tagjai is – elhagyta Líbiát. Akik még ott maradtak, az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején menekültek el onnan, így mára egyetlen zsidó sem él Líbiában. Az elhagyott barlanglakások turistalátványosságok maradtak csupán.