VÉRVÁDAK ÉVADÁN

 “A vérvád, ha dajka beszéli, akkor mesének nevezzük; a tanulatlan népnél babona ez; tanult ember ha hirdeti, nem egyéb, mint rosszlelkű rágalom”

 
(Eötvös Károly)

 Ilyenkor Peszách táján, a “zsidó húsvét” előtt van a vérvád klasszikus “idénye”. Ilyenkor kezdték suttogni a falvakban és az antiszemitizmustól fertőzött városi lakosság körében: a zsidóknak keresztény vért kell keverniük a pászkába! Keresztény gyerek vére nélkül nincs pászka…

Tudálékos tanulmányt lehetne írni a vád eredetéről, gyökereiről, alkotóelemeiről. A pogány korokból eredő babonákat, hiedelmeket és koholmányokat átvette a kereszténység, amely pedig megjelenése első századaiban maga is vérvádak áldozata volt. Alexandriai Apión szolgáltatja az első írásbeli adatot arról, hogy már a szír_görög hódoltság idején is alkalmazták az antiszemitizmusnak ezt a hírhedt fegyverét. Azt írja: jelentették Antiókhosz királynak, hogy a zsidók fogva tartanak egy görögöt a Szentélyben, egy teljes évig hizlalják, majd feláldozzák… (Josephus Flavius Apión ellen. 2:89-102.). A történészek nem tartják kizártnak, hogy ezzel a mesével akarták annak idején igazolni Antiókhosz népirtási törekvéseit, vagyis _ mint a későbbi korokban is _ politikai célokra használták fel a babonát. A sors iróniája, hogy a 2. században még a keresztényeket illették vérváddal a pogányok. Tertullianus egyházatya panaszolja, hogy a keresztény hívőket csecsemők megölésével és megevésével vádolják (Tertullianus: Apologeticus. 7:1.). Ugyancsak ez az egyházatya tortúrákról panaszkodik, amelyekkel a hamis vádakat “bizonyítani” akarták.

Az első, zsidók elleni vérvád

 
Befolyásának növekedésével a kereszténység egyre inkább átvette és alkalmazta az új hitet tagadó, “megátalkodott” zsidók ellen a vérvádat. A középkor első vérvádjáról 1144-ben az angliai Norwichban készült írásbeli dokumentum. Itt a zsidókat azzal vádolták, hogy megkínoztak, majd megöltek egy William nevű keresztény gyereket. Per nem volt, senkit nem tartóztattak le, de bedobták a köztudatba a szörnyű vádat, mely egyhamar szárba szökkent. Mint később kiderült, a norwichi vérvádat egy hitehagyott, renegát zsidó, bizonyos Theobald eszelte ki, hogy kitűnjék és érdemeket szerezzen a nem zsidók szemében. Koholmánya úgy szólt, hogy a zsidók minden évben kisorsolják, melyik hitközségük köteles egy keresztény gyereket rituális célból megölni…

Az első vérvádat egyhamar követte a többi: az angliai Gloucesterban 1168-ban, a franciaországi Blois-ban 1171-ben, megint csak Angliában, Bury St. Edemundban 1181-ben, a spanyolországi Saragossában 1182-ben, majd ismét Angliában, Winchesterben 1192-ben. Az első vérvádakkal azt próbálták elérni, hogy a zsidók pusztuljanak az illető vidékről: tönkretették megélhetésüket, de puszta életüket ekkor még nem fenyegette veszély. A vérvádak “forgatókönyve” szerint a zsidók többnyire a Passió jeleneteit másolták le: kínzás, tortúra, keresztrefeszítés volt a “rituális célokból meggyilkolt keresztény gyerek” osztályrésze. Az 1255-ben Lincolnban, Angliában eltűnt Hugh gyereket a zsidók, úgymond, az Apióntól származó ötlet szerint előbb tíz napon át fehér kenyéren és tejen hizlalták, utána pedig “Anglia összes zsidaja hivatalos volt a keresztrefeszítésre” (Matthew Paris). Itt már pert is rendeztek, s 18 gyanúsítottat végeztek ki.

Nagyszombat, Tasnád, Ungvár…

 
A vérvád a 17. században kapta meg végleges jellegét: ekkor kezdték a zsidókat azzal vádolni, hogy a húsvéti pászkához van szükségük keresztény vérre. Hiába emelték fel tiltakozó szavukat felvilágosodott, nem zsidó tudósok, teológusok, sőt nem egy pápa is: az atavisztikus babonába csomagolt zsidógyűlölet nem ismert határt. A szinte évről évre ismétlődő, aprólékosan kitervelt vérvádak egyre több zsidó véráldozatot követeltek. Az ártatlanul gyanúsított zsidókat most már perbe fogták, és nemegyszer addig kínozták, míg “be nem vallották” mindazt, amivel vádolták őket. A GPU, a Gestapo, az ávó módszerei még ismeretlenek voltak, így hát a “vallomások” alapján hihető volt, hogy “valami van a dologban”. Gyakran előfordult, hogy ‑ mint az első vérvád esetében is ‑ renegát zsidók szolgáltattak hazug bizonyítékokat hittestvéreik ellen.

A legkegyetlenebb vérvádak Németországban terjedtek el. Itt is keresztrefeszítéssel körítették a rituális gyilkosság vádját, sőt nemegyszer azt is hozzátették, hogy a zsidók különböző nyavalyáik gyógyításához használják a keresztény vért… Az Encyclopćedia Judaicaoldalas térképvázlatot közöl a vérvádak világhódításáról. Nemcsak a keresztény Európában dívott a vérvád, hanem Damaszkuszban és Alexandriában, Bejrútban, Jeruzsálemben, Küthaiszban, Rhódosz szigetén is. A spanyol inkvizíció igen aktív volt a vérvádak terén. Torquemada főinkvizítor 1490-ben vádat emelt La Guardia castiliai kisváros zsidó és marannosz lakosai ellen, akiket szörnyű kínzásoknak vetettek alá, majd sokukat máglyára küldték.

Magyarország is kivette részét a vérvádakból. Az említett térképen Nagyszombat, Nagyszokol, Tasnád, Ungvár, Kassa, és persze a leghíresebb, Tiszaeszlár is szerepel.

A vérvád gondolatát többnyire vándor prédikátorok, jezsuiták és fanatikus keresztények terjesztették és élesztették. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nem egy pápa _ például Ince és Kelemen is _ elítélte és abszurdumnak nyilvánította a rituális gyilkosság vádját, mint ahogy akadtak püspökök, akik megvédték az oltalmuk alá helyezkedő zsidókat. Az egyház azonban általában nem állt ki teljes súlyával az üldözöttek mellett, és azzal, hogy egyes eltűnt keresztény gyereket “szentté” avatott, csak olajat öntött a gyűlölködés tüzére. A 15. században a trentói vérvád után például szentté avatták a Simon nevű kisfiút, “akit a zsidók megöltek”. A Szentszék csak 1965-ben utasította el hivatalosan a vérvádat, és ekkor tiltotta meg “Szent Simon” ünneplését is.

 
Máig is hiszik…

A tiszaeszlári vérvád óriási irodalmát valószínűleg mindenki ismeri. Ebben az alig száztíz éve történt koncepciós perben politikai okokból terjesztették a szörnyű vádat. A független magyar bíróság, hála Eötvös Károlynak, a nemeslelkű magyar úrnak, felmentette a szerencsétlen vádlottakat. A korabeli antiszemiták azonban tovább fűzték a legendát: a nemzetközi zsidó tőke, a Rothschildok, Cion bölcsei lefizették a bíróságot, megvesztegették a kormányt, hogy hittestvéreiket, cinkosaikat megmentsék a megérdemelt büntetéstől. Istóczy és társai méltó elődei voltak az “ébredő” fajvédőknek, Szálasinak és bandájának.

Kevésbé közismert, amit Sándor Iván hozott nyilvánosságra 1982-ben A vizsgálat iratai című könyvében (1982): hogy Tiszaeszláron ma is hisznek a vérvádban. Ma már tudjuk, hogy az 1946-os kunmadarasi pogromnak is vérvád volt az alapja. Az elmúlt ötven év során a külföldön élő magyar nácik és nyilasok _ több nyelven, nem egy kiadásban megjelent könyveikben _ rendre “hitet tettek” az eszlári zsidók bűnössége mellett… Ki tudja, nem fognak-e ezek a “művek” a szabad Magyarországon is megjelenni? Esetleg már meg is jelentek…

Az utolsó, világhírhedtségre szert tett vérvád Oroszországban történt. 1911-ben a kijevi Mendel Bejlist vádolták egy 12 esztendős gyermek meggyilkolásával. Két évig tartották vizsgálati fogságban, mialatt az orosz parlamentben az antiszemiták szakadatlanul az oroszországi zsidóság kiirtásával fenyegetőztek, s végül egy hónapos tárgyalás után mentette fel az esküdtszék.

A nemrég kimúlt Szovjetunió ázsiai részeiből még a hatvanas években is érkeztek riasztó hírek antiszemita kilengésekről, amelyeknek hátterében a vérvád állt…

 * * *
 A 17. századig a zsidó varázslattal kapcsolatos hiedelmekre, babonákra, tévhiteken alapuló rögeszmékre alapozták a vérvádat. Ezek azt sugallták, hogy a zsidóknak embervérre, keresztény vérre van szükségük, amit vallási eszközként, gyógyszerként, bájitalként használnak. Négyszáz év óta a macesz az a vallási rekvizitum, amely vér nélkül nem érvényes, nem “kóser”.

Mi, akik tudjuk, hogy a hithű zsidónak még az állat vérét sem szabad fogyasztania, ezért a zsidó háziasszony besózza és kiáztatja a húst, nehogy egyetlen csepp vér is benne maradjon, ma megmosolyoghatjuk a vérvádat mint a primitív múlt kísértetét. Ha azonban az emberi ostobaság és a vallási bigottságba rejtőző zsidógyűlölet mai megnyilvánulásait tekintetbe vesszük, semmi okunk az optimizmusra.

 * * *
 Mennyi szimbólum rejlik abban, hogy éppen Peszách, a “zsidó húsvét”, a szabadság ünnepe esik egybe a vérvádak évadával! A vérvád a gálut mindenkori velejárója, s nincs helyhez vagy időhöz kötve…

Áchád Háám, a nagy zsidó gondolkodó _ tipikus zsidó logikával _ igyekezett valami pozitívumot felfedezni a vérvádban. Következtetéseit így foglalhatjuk össze: a vérvád a legjobb bizonyítéka annak, hogy létezhetik olyasmi, amiben az egész világ mást mond, mint a zsidók, és mégis a zsidóknak van igazuk…

Ez a “bizonyíték” azonban túl sok fájdalmat okozott már. Ha mégis szükség van rá, akkor a vigasz sovány vigasz…

 Naftali Kraus
BUDÁN IS…

Történelmi forrásokból tudjuk, hogy Budán is volt vérvádügy, a mohácsi vész előtt.

Száraz György írja Egy előítélet nyomában című kiváló könyvében (Budapest, 1976, Magvető):

“A vérvád kísértete Budán is feltűnik… Egy hitehagyott zsidó _ bosszúból-e vagy pénzért, nem tudni _ gyerekgyilkossággal vádolja volt hitfeleit, s megfelelő _bizonyítékokról˛ is gondoskodik ellenük. A vizsgálat megindul, s hogy szerencsés fordulatot vesz, ez az udvar viszonylagos felvilágosultságán túl egy másik hitehagyott közbenjárásának köszönhető…” Szerencsés _ Fortunatus _ Imréről van szó, aki halála előtt “sírás és imádkozás közt megbánta bűneit és bűnbánatban halt meg”.

Budán tehát nem volt máglya és tömeggyilkosság, mint Nagyszombaton vagy Bazinban, de a rituális gyilkosság hazug vádja itt is felütötte sárkányfejét…

A vérvád újra felbukkan a náci ideológiában: a rituális gyilkosság ábrázolása a Stürmer
című fasiszta lap címoldalán 1934-ben

Megjelent: Egység Magazin 2. évfolyam 9. szám – 2014. július 28.