Vajda Lajos mindössze 33 évet élt, mégis a modern magyar művészet egyik legeredetibb életművét hagyta hátra: képein a népművészet, az avantgárd és a szürrealizmus találkozott a háború előérzetével.
Vajda Lajos története nem egy könnyű művészi sikertörténet. Rövid életét betegség, nélkülözés és egy egyre fenyegetőbb történelmi korszak kísérte, miközben megszállottan kereste azt a sajátos képi nyelvet, amellyel egyszerre tudott kapcsolódni Kelethez és Nyugathoz, a hagyományhoz és a modernséghez. Párizstól Szentendréig vezető útja közben olyan műveket hozott létre, amelyek ma is nyugtalanítóan frissek.
Zalaegerszegi zsidó családból származott
Vajda 1908-ban született Zalaegerszegen, egy szegény zsidó család legfiatalabb gyermekeként. Már négy-öt éves korától rajzolt, később pedig portrékat készített. Gyermek- és kamaszéveinek egy részét Szerbiában töltötte, ahol többnyelvű, kulturálisan sokszínű közegben nőtt fel.
A család 1923 után költözött vissza Magyarországra, előbb Zalaegerszegre, majd Szentendrére. A város építészete azonnal magával ragadta a fiatal művészt. Szentendre később nem egyszerűen lakóhelye, hanem művészi gondolkodásának egyik legfontosabb forrása lett.
A világot feszítő ellentmondásokat akarta bemutatni
1927-ben Vajda bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, de hamar konfliktusba került a konzervatív művészeti világgal. 1930-ban Párizsba utazott, ahol közel négy évet töltött.
A francia fővárosban nem a gondtalan művészélet várta: alkalmi munkákból élt, rossz körülmények között lakott, és időnként még ennivalóra sem jutott pénze. Közben viszont múzeumokat járt, megismerte a modern művészet új irányzatait, az afrikai, indiai és óceániai kultúrák művészetét, valamint az orosz filmművészetet.
Ekkor születtek meg drámai fotómontázsai is. Újságokból és magazinokból kivágott képekből állította össze őket: egymás mellé került bennük háború és éhezés, erőszak és kiszolgáltatottság, élet és halál. Vajda nem egy szép világot akart megmutatni, hanem azt, milyen ellentmondások feszítik az emberi létezést.
A „szentendrei program”
Korniss Dezsővel közösen ebből a gondolkodásból született meg az úgynevezett „szentendrei program”: olyan új művészetet kerestek, amelyben Kelet és Nyugat, a régi és az új kultúra találkozhat. Vajda egyszerre merített a népművészetből, a keresztény és zsidó hagyományból, valamint a konstruktivizmusból és a szürrealizmusból.
A harmincas évek második felében Vajda képeinek világa fokozatosan megváltozott. A rendezett, szerkesztett formák mellé egyre inkább nyugtalanító maszkok, különös lények és képzeletbeli tájak társultak.
A háttérben nemcsak művészi változás állt. Európa egyre közelebb került a háborúhoz, Vajda pedig súlyosbodó betegségével is küzdött. A korábbi konstruktív rend már nem tűnt elegendőnek ahhoz, hogy kifejezze mindazt a félelmet és bizonytalanságot, amely körülvette.
Vajda Lajos utolsó, legsötétebb éve
1940-ben Vajda ismét Szentendrén dolgozott. Nagyméretű szénrajzain a fekete vonalak szinte elborítják a papírt; az alakzatok örvénylő, nehezen megfejthető szövedékké állnak össze.
Ezek a munkák különösen megrázóak annak tudatában, hogy Vajda ekkor már súlyos beteg volt, miközben Európában kitört a második világháború. Szeptemberben munkaszolgálatra sorozták, ám akkor már annyira beteg volt, hogy a nem éppen az empátiájáról híres szolgálatból is hazaküldték.
Vajda Lajos 1941. szeptember 7-én, Budakeszin halt meg tuberkulózisban. Mindössze 33 éves volt. A Kozma utcai izraelita temetőben helyezték végső nyugalomra.
Fotók: Vajda önarcképi festménye, illetve a művész 1939-ben. Forrás: Wikipédia, a formátumuk AI segítségével lett módosítva.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.