Az első zsidók, akik hosszabb-rövidebb időre már a 18. század végén is megfordultak Szentendrén, írásos formában először 1822-ben vannak említve Izbégről, mely ma már a város részét alkotja. A város szívétől viszont egészen 1849-ig távol tartották a zsidókat a már ott élő kereskedők, hogy ők továbbra is kihívások és konkurencia nélkül működhessenek.

1840-ben még csak 6 főt írtak össze, de 1880-ban már 216 fő élt itt, mely a lakosság 5,1%-át adta – innentől kezdve a hitközség létszáma érdemben nem változott, 200 fő körül mozgott, viszont ez a szám az összlakosság arányaiban egyre kevésbé volt meghatározó. 1941-ben 206 fő tartozott az izraelita felekezethez, továbbá 43 zsidónak minősített személy élt Szentendrén, mely együtt, kerekítve jelentett 2,6%-ot.

A szentendrei zsidó hitközség intézményeit egy nagyobb épületben alakították ki, melyet egy szerb borkereskedőtől béreltek, és melyet, a hagyomány szerint, a keresztény férfi halála előtt a végrendeletében a hitközségre hagyományozott.

Az épületet 1861-ben vették bérbe, és ezután itt alakították ki a mind méretében, mind díszítésé­ben

szerényebb zsinagógát és az is­kolát. Emellett itt élt a kántor, a temp­lom-szolga és a tanító, de itt gyűlt össze a hitközség is a hanukai vagy a purimi mulatságok alkalmával, vagy éppen az éves közgyűlés levezetésére.

A visszaemlékezők szerint az udvar valóságos kis majorságnak tűnt – legalábbis gyermekszemmel, hiszen minden itt lakónak megvolt a saját kis kertrésze, virágokkal, pár tőke szőlővel és veteményessel, a hátsó lejtő pedig a szünetek erejéig a gyerekek birodalma volt, ahol telente fakutyázhattak, a jó időben meg pecázhattak a Bükkös-patakban.

Az iskolában jellemzően 20-30 diák tanult; a nebulók harmada más felekezethez tartozott, akik a magasabb színvonal miatt jártak a zsidó iskolába. A szentendrei zsidók között egyébként nem volt különösebben sok gyerek – az asszimilált vagy modern felfogást követve családonként egy-két gyermek, kivéve a Kohn zöldségest és a Weiszéket, ahol öt-hat csemete is volt.

1944 tavaszán Szentendrére is vég­leg lecsapott a gyilkos eszme. A hitközség ekkor mintegy százhetven főt számlált, az iskola még tizenegy fővel működött. A Duna-parti gettóból, Monoron keresztül Ausch­witzba deportálták a közösséget.

Az elhagyatott zsinagógában sza­bóságot és cipészműhelyt alakítottak ki, ahol a Tóra-tekercsekből cipőbetétet készítettek – ez a gyalázatos tett adta a címét Kertész Péter, Pulitzer-díjas író, 2009-ben kiadott, a szentendrei zsidókról szóló regényének: Cipőtalpbetét – Tórából.

Körülbelül harmincan élték túl a borzalmakat.