Mi teszi zsidóvá a művészetet? A származás? A téma? Vagy az a hiányérzet, amely meg akarja váltani a világot? Az (Un)ortodox Tziviával legújabb epizódja lebilincselő utazásra visz a zsidó vizualitás szívébe.
Miért nem festenek csendéletet a zsidó művészek? És vajon lehet a bárheszkendő is műalkotás? A Neshama TV (Un)ortodox Tziviával című műsorában Pócs Veronika kurátor és Mendy Myers rabbi beszélgetnek művészetről, hitről és arról, hogy egy galéria néha többet mond, mint egy prédikáció.
Mitől lesz egy művészet zsidó? És mitől nem? A (Un)ortodox Tziviával sorozat legfrissebb epizódjában Tzivia vendégei – Pócs Veronika, a budapesti Vasarely Múzeum kurátora, és Mendy Myers, a szentendrei Cháj Galéria vezetője – különböző háttérből jöttek, de közös nyelvük a művészet.
(Un)ortodox Tziviával – a vendégek válaszolnak
A beszélgetés egyik legerősebb állítása: a zsidó művészet nem stílus – hanem világlátás. Nem a hiperrealizmus érdekli, hanem az, amit még nem látunk, de remélünk.
„Ez a világ nincs kész, és rajtunk múlik, hogy jobb legyen”
– fogalmazott Mendy, rámutatva, hogy a zsidó alkotók gyakran nem a valóságot, hanem a lehetségest festik. A zsidó művészet így válik spirituális gesztussá, amely nem pusztán ábrázol, hanem állít, kérdez – és talán gyógyít is.
Pócs Veronika szerint a művészeti kapcsolódás mélyről jön: akár egy gyerekkori élményből – legyen az egy csúnya nádas a nappaliban vagy Botticelli Vénusza egy könyvborítón. Mendy Myers számára a képzőművészet felnőttként vált fontossá – zsidó közösségépítés eszközeként. Ő alapította a Cháj Galériát Szentendrén, ahol a vallási tér és a művészet nem szemben áll, hanem kiegészíti egymást.
Jákov Ágám a Vasarely Múzeumban
A beszélgetés fókuszába Jákov Ágám izraeli op-art művész került, akinek első magyarországi kiállítása júniusban nyílik a Vasarely Múzeumban – épp e két vendég közös munkája révén. Ágám művészete – a bútoroktól a kiduspohárig – azt mutatja, hogy a művészet és spiritualitás nem külön világ, hanem egyazon szövet részei.
Az emberalak megjelenése
Szóba kerül a figurális ábrázolás kérdése is. Miért kerülik sokszor a zsidó művészek az emberalakot? Pócs szerint ez sem véletlen: az absztrakció önmagában is kifejezi a belső állapotokat – sokszor mélyebben, mint egy portré. Mendy pedig hozzáteszi:
„Olyan dolgokat is ki lehet fejezni egy képen, amit tanulásban vagy szavakban nem lehet.”
A művészet hidat képezhet – de csak akkor, ha valaki akarja átlépni. Egy kiállítás néha többet ér, mint ezer szó: van, aki nem jön el zsinagógába, de bejön a galériába. És lehet, hogy ott kezd kérdezni. Önmagáról. Istenről. A múltról. És a jövőről.
Mert a zsidó művészet legmélyebb üzenete talán ez: nem csupán nézni kell, hanem látni is – azt, ami még nincs, de lehetne.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.