Új zsinagógák – növekvő közösség

Az idén augusztus végétől szeptember elejéig megrendezett Zsinagógák Hetén az EMIH három zsinagógát is megnyitott. Az egyik újranyílt, mert a régebbi időkben is imaházként működött, a másikat felújítva nyitották újra, a harmadik pedig már gyakorlatilag megnyílt korábban (itt tartjuk jelenleg a Zsidó Tudományok Szabadegyetemének szemesztereit), de teljes terjedelmében most vehettük birtokba.

Olvasva a Zsinagógák Hete posztjaihoz, programajánlóihoz írt kommenteket a közösségi oldalakon, úgy láttam, sokakban felmerült a kérdés, hogy ugyan nagyon dicséretesnek tartják, hogy régi, leromlott állapotú épületek megújulnak, de meglehetősen kevés vallásos zsidó van Magyarországon, olyan pedig talán még kevesebb, aki templomba járóként gyakorolja a hitét.

Vajon érdemes zsinagógákat nyitni, ha valóban olyan kevés a vallásos zsidó?

Furcsa ez a kérdésfeltevés, hiszen éppen az a célja a zsinagóganyitásoknak, hogy a zsidóságukat nem megélő vagy sok esetben részben tabuként kezelő, részben elfelejtő budapesti zsidók körében megteremtsük az igényt a zsinagógába járásra.

Ez egy kicsit ahhoz hasonlítható, mintha arról beszélnénk, hogy míg nem volt kínai étterem Budapesten, addig nem volt igény a kínai ételekre. Minél több kínai étterem nyílik, annál jobban nő rájuk az igény is rájuk, különösen akkor, ha azok jó színvonalú szolgáltatást tudnak nyújtani.

Azt látjuk, hogy minden egyes zsinagóganyitás újabb és újabb embereket vonz be, és ezek az emberek többségben olyanok, akik korábban valóban nem jártak zsinagógába. Magyarországon ma egy zsidó hitközségnek nem az a feladata, hogy a zsidó vallás megélésére igényt tartó embereket kiszolgálja, hanem az, hogy megteremtse ezt az igényt, és ezután újabb és újabb igényt teremtsen erre.

Aki az EMIH zsinagógáit ismeri, tudja, hogy olyan embereket próbálnak megszólítani, akiknek nem volt eddig merszük a zsinagógai életben részt venni. Talán azért, mert idegenkednek a szertartásoktól. Talán azért, mert nem találtak olyan közösséget, ahol úgy érezhetik, hogy nem az a lényeg, hogy éppen milyen sokan vannak, hanem hogy akik ott vannak, azok fontosak egymásnak, és így alkotnak közösséget. A nyitottság, a jókedv, a felhasználóbarát hozzáállás, amit az EMIH zsinagógáiban az ottani rabbik és rebecenek képviselnek, megteremtik azt a közeget, amelyben azok is jól érzik magukat, akik eddig nem vettek részt aktívan a hitéletben.

Amikor 11 évvel ezelőtt megnyílt az Óbudai Zsinagóga, akkor hasonló hangok szólaltak meg: egyesek azt vizionálták, hogy ez egy múzeum lesz, és „tudták előre”, hogy nem lesznek benne zsidók, hiszen a jelenlegi zsinagógákat sem lehet megtölteni.

Olyan zsinagógákat, ahol nem magas színvonalú a szolgáltatás, valóban nehéz megtölteni. Alapvetően minden zsinagógát nehéz megtölteni, de minél több zsinagóga van és minél inkább színesedik a kínálat mind tartalomban, mind elérhetőségben, annál többen fognak zsinagógába járni.

És az ilyen kétkedők számára azt is fontos hangsúlyozni, hogy a zsinagóga, az ima és a zsidóság megélése nem csak a vallásos zsidóknak, hanem minden zsidónak fontos. Azt látjuk, hogy ma zsidónak lenni Magyarországon, Budapesten sokkal természetesebb, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt, és ehhez biztos, hogy hozzájárul az egyre több zsinagóga. Több zsidó intézmény van, ami egyre több és több embert ér el.

Sokszor halljuk azt is, hogy minek régi épületeket „szétverni”, felújítani, miért nem új helyszínek jönnek létre… A régi, elhagyatott zsinagógák felújításának van egy fontos, szimbolikus üzenete: az, hogy a zsidóság kiáll a saját értékeiért, nem hagyja veszni azokat a helyeket és az azokban rejlő hagyatékot, amelyeket az elődeink vérrel és verejtékkel hoztak létre. Ezeket a helyeket nemcsak gondoznunk és felújítanunk kell, nemcsak vissza kell adnunk a közösségnek, hanem meg is kell töltenünk közösséggel. A falak újjáépítése, megnyitása, élettel megtöltése áttételesen minden egyes ember számára is egy üzenet, hogy az ő saját zsidóságtól való eltávolodása is visszakapcsolható, újra élettel megtölthető.

A régi zsinagógák újranyitásának szimbolikus üzenete mellett természetesen nagyon fontos, hogy igyekezni kell az eredeti formát visszaadni, de persze az észszerűség határain belül. Nem érdemes arra költeni túl sok pénzt, hogy egy az egyben csináljuk vissza azt, ami volt, ha ugyanazt az összeget más hasznos dologra kehet költeni az újjáépülő zsinagógában. Újbudán például teljesen szétverték statikailag az épületet. Bizonyára vissza lehetne építeni olyanra, amilyen volt (lapunk 136. számában megjelent cikkeinkben részletesen olvashatnak arról, hogy a zsinagóga háború utáni bezárását követően hogyan alakították át úgy a falakat, hogy az eredeti állapot visszaállítása már nem volt lehetséges – a szerk.), de a szimbolikus jelentősége – hiszen újra „kezünkbe vesszük” a zsinagógát – így is megvalósul. Vannak olyan esetek is, amikor fontosnak éreztük, hogy – tiszteletben tartva a régi elemeket – valami újat hozzunk be a zsinagógába. Például Óbudán a csillárok esetében, amelyek nem egy az egyben a régiek, hanem új „bútordarabokként” most kerültek be – mert azt szerettük volna hangsúlyozni, hogy a zsinagógák „élő” helyek és nem csak múzeumként kell funkcionálniuk. Így rekonstruáltuk a régi állapotot, de úgy, hogy mi, az új nemzedék is hozzátettünk valami maradandót építészetileg is.

Ahogy azt augusztus végén láthatta a nagyközönség, amikor megnyílt a Pesti Stibel és az Újbudai Zsinagóga, amelyeket részben vagy egészben sikerült visszakapnunk, így újra birtokba vehették a közösség tagjai.

A Zsinagógák Hetén felavatott három zsinagóga között van a Zsilip is, amely egy teljesen új épület, és nemcsak imaházként, hanem közösségi térként is működik a továbbiakban. A nagy része gasztronómiai és kulturális hely lesz, játszóházzal, kiállítótérrel, kávéházzal.

Készülőben van a Zsidó Színház (amiről nemrégiben, a Partizán csatornáján megjelent interjúban is volt szó bővebben), valamint vannak más kulturális kezdeményezések is. A Zsidó Színház is arról szól, hogy nem közvetlenül a vallás nyelvén, hanem egy másik, kulturális nyelven próbáljunk helyet adni azoknak az értékeknek és az azokról való gondolkodásnak, amelyek a zsidó integritás megélésében fontosak.

A múlt hónapban megrendezett Sóletfesztivál ugyancsak egy kulturális-gasztronómiai rendezvény, sok ezer embert vonzott be a programjaival. Aki részt vett rajta, láthatta-hallhatta, hogy az ott fellépő, a beszélgetésekben részt vevő színészek, zenészek, séfek, valamint az EMIH különböző oktatási és karitatív intézményei milyen elhivatottsággal és szeretettel dolgoznak azért, hogy az új zsinagógákban és az ilyen típusú kulturális és közösséget formáló rendezvényeken kivétel nélkül mindenki jól érezze magát.

És az sem véletlen, hogy ezt a programot is a Zsinagógák Hete programsorozatba építettük be…

 

„Drága barátaim, nekem van egy álmom, ez az álom az, hogy 10 év múlva nemcsak 50 zsinagógánk lesz Budapesten, hanem, hogy nem lesz egyetlen zsidó gyerek sem, aki nem ismeri a héber ábécét, az alefbétet. Van egy álmom, hogy 10 év múlva nem lesz egyetlen zsidó sem Budapesten és Magyarországon, aki szégyellné magát és ne menne zsinagógába azért, mert úgy érzi vagy azt gondolja, hogy onnan kinézik. Van egy álmom, és ez az álom az, hogy 10 év múlva ne legyen olyan zsidó Magyarországon, aki ha meghallja azt a szót, hogy zsidó, akkor összerezzen, hanem minden magyar zsidó, ha meghallja azt a szót, hogy zsidó, akkor jó érzéssel eltelve, büszkén kihúzza magát.

Drága barátaim, nekem van egy álmom, és ez az álom arról szól, hogy nagyon hamar minden magyarországi zsidó, minden budapesti zsidó ismerje meg első kézből, hogy mi az a sok jó, amit a zsidóság, a zsidó élet megélése ad mindannyiunknak az élet mindennapjaiban. Ismerje meg, milyen jó egy közösséghez tartozni, milyen szép dolog a zsidóságot a családban megélni, milyen jó, hogy van hova tartoznunk, hogy vannak gyökereink, hogy nem érezzük úgy, hogy bármelyik pillanatban elfúj bennünket a szél. Milyen jó, hogy van miből reményt merítenünk, milyen jó, hogy van hova tartoznunk és van miből erőt merítenünk.

Drága barátaim, ahhoz, hogy ez az álom teljesüljön, kell persze egy nagy adag isteni csoda, de a történet legvégén leginkább ránk van szükség, rátok van szükség, mindenkire, akinek volt alkalma már egy kicsit megtapasztalni és belekóstolni abba, hogy milyen jó zsidónak lenni, az ezt az érzést, ezt az ízt ne legyen rest és adja tovább ki-ki a maga szintjén, a maga lehetőségéhez mérten.”

 

Részlet Köves Slomó rabbi beszédéből,  amely 2021 augusztusában hangzott el a Vörösmarty utcai Pesti Stibel megnyitóján. 

 

A cikk az Egység 146. számában jelent meg.