Oberlander Báruch rabbi – Köves Slomó rabbi

Ügynökök és besúgók a zsidó jog és etika fényében

Az utóbbi hónapok egyik központi közéleti etikai kérdése, az ügynöklisták nyilvánossá tétele, és az ezzel kapcsolatos ügy­nöktörvény volt. Alábbi tanulmányunkban a Háláchá (a zsidó jog) álláspontját vázoljuk nagy vonalakban, elsősorban a zsidó közösséget érintő kérdések kapcsán. Az itt közölt cikk kivonata annak a hosszabb terjedelmű publikációnak, ami a Magyar Jog következő számában fog napvilágot látni.

A magánélet védelme

Fontos alaptétele a zsidó etikai szabá­lyoknak az egyén joga magánéletének védelmére. Az ember személyes kör­nyezetét, szféráját megsérteni nagy vétség, olyannyira, hogy a talmudi böl­csek legnagyobbika a híres rabbi Si­mon bár Jocháj ezzel kapcsolatban a kővetkezőképpen fogalmaz1: „Négy olyan dolog van, amelyet az Örökké­való gyűlöl és én sem kedvelem…”, az első ezek közül nem más, mint „aki jel­zés nélkül lép saját házába – hát még másnak az otthonába”, nehogy éppen „személyes dolgokon kapja, és ezzel szégyenbe hozza őket”2. A személyes jog tiszteletben tartását magától Istentől tanuljuk3, aki Ádám és Éva történeté­ben, amikor a tiltott fa gyümölcsének vétkén kapta rajta őket „az Edénkért bejáratánál állt, és szólította Ádámot, ahogy írva van4: »És megszólította az örökkévaló Isten az embert, mondván neki: Hol vagy?

Van-e házkutatás a Biblia szerint?

A Biblia egyik polgári jogi törvényénél azt olvashatjuk, hogy még akkor is, ami­kor a hitelező megjelenik az adósnál, hogy a zálogot átvegye, „ne menj be házába, hogy elvedd zálogát. Künn állj meg és az az ember, akinek hitelezője vagy, az hozza ki neked a zálogot az utcára”5. Ez a törvény olyan szigorú, hogy a Talmud6 értelmezése szerint, a Bíróság végrehajtója sem léphet az adós magánterületére, hogy ott ingóságot foglaljon a hitelező számára. A végrehajtó a ház ajtaján kívül kell, hogy megálljon, és ott kell megvárnia, hogy az adós kihozza a zálogokat.

Magánlaksértés tekintettel

Még egy fontos törvény van, ami az egyének magánélethez való jogát védi a szomszédokkal szemben. Létezik úgynevezett „károkozás a szem által” (hezék röijá), ami nem más, mint „ma­gánlaksértés” csupán az által, hogy sze­meinkkel a másik személy magánterü­letére hatolunk7: „Tilos felebarátunk tevékenységét annak otthonán belül megfigyelni, annak tudta nélkül, hiszen meglehet, hogy az nem akarja nyilvá­nossá tenni cselekedeteit… így hát az esetben, amikor két szomszéd egy ud­varban lakik… ügyelniük kell arra, hogy ne figyeljék egymás tevékenységét… és még ha az egyik nem is figyelmezteti a másikat, akkor sem szabad folytatnia az ilyen viselkedést, hiszen lehet, hogy az szégyelli, hogy szóljon a társának”8.

Magánlevelek elolvasása

A híres Rábénu Gersom9 külön rende­letet hozott10, hogy „ne nézzenek bele olyan levélbe, amit az egyik ember küld a másiknak, annak a tudta és engedélye nélkül”11. Sőt a Talmud meghatározása szerint12: „Honnan tudjuk, hogy az em­ber ne mondja tovább azt, amit feleba­rátjától hallott, egészen addig, amíg az erre külön engedélyt nem ad? Onnan tudjuk ezt, hogy írva van13: „És szólította Mózest az Örökkévaló és szólt hozzá a találkozás sátrából, mondván” – va­gyis – „ne szólj, csakis ha engedélyt kapsz arra.”14

Rágalmazás és pletyka

A Tóra egyik fontos etikai tilalma az úgynevezett láson hárá. a rossz beszéd, azaz a pletyka tilalma1 ?. A zsidó jogban ez a tilalom kifejezetten arra az esetre is vonatkozik, amikor a felebarátunkról to­vább adott rossz beszéd nem üres plety­ka, hanem valós tény. Ennek ellenére tilos felebarátunk rosszhírét kelteni, és rosszcselekedeteinek hírét továbbadni.

A tilalom fő forrása a „Ne járj, mint rágalmazó néped között” bibliai passzus16, amely tilalomból sok minden következik, és így a talmudi és későbbi törvényhozók igen részletesen foglal­koznak ezzel az előírással.

Bölcseink mindezek szellemében arra tanítanak bennünket1?, hogy a rá­galmazás három emberrel végez: azzal, aki mondja, azzal, aki hallgatja és azzal, akiről mondják. Sőt inkább azzal, aki hallgatja, mint aki mondja.

Mikor kötelesség jelenteni?

A fent említett rágalmazás tilalma ter­mészetesen a kárt okozó titkos kém­kedésre, vagy a pletykára vonatkozik. Teljesen más azonban a helyzet, egy hivatalos bíróság előtt tett tanúságté­telnél. Ilyen esetben a Biblia azt írja18, hogy „Ha azzal vetkezik valaki, hogy átkozódást hallott, és bár tanúja volt, akár látta, akár megtudta a dolgot, de nem jelenti, bűnrészessé válik.” Maimonidész megfogalmazásában19 éppen ezért „a tanúnak kötelessége tanúvallomást ten­ni a bíróság előtt mindenben. Legyen az kötelező, vagy felmentő jellegű”.20

„Rágalmazás” a médiában

A tanúságtétel fent említett kötelessége újabb kérdést vet fel: a médiában nyilvá­nosságra hozott belső információk kér­dését.

Enneka kérdésnek a megoldásához21, abból az alapelvből kell kiindulnunk, hogy minden olyan esetben, amikor az egyén személyes jogainak védelme a közösség – társadalom – érdekeinek sérelmére vezet, akkor a közösség ér­dekeit kell előnyben részesítenünk, így tehát, abban az esetben, amikor a nyil­vánosságra hozatal a közösség érdekeit szolgálja, ennek elmaradása pedig, pél­dául a közösség vagyonának helytelen és jogtalan felhasználására ad módot, akkor ajánlatos, hogy a média nyilvá­nosságra hozza a birtokába került in­formációt. De ezekben az esetekben is, azért, hogy a fölösleges megszégyení­tést elkerüljük, csakis az alábbi feltételek teljesítésével lehet a nyilvánosság esz­közeit felhasználni22:

 1. Biztosnak kell lennünk abban, hogy a nyilvánosság­ra hozott információk valósak;

 2. Nem szabad a leírtakban túlzásokba esnünk;

 3. Elsődleges célunk az igazság feltárása és a kifosztottak segítése, nem pedig a vétkes megszégyenítése kell legyen;

 4. Csak akkor nyúlhatunk a nyilvánosság eszközéhez, ha kizárólag ez által lehet­séges a helyzet orvoslása;

 5. Ha úgy lát­juk, hogy a nyilvánosságra hozatal miatt a „vétkes” többet fog bűnhődni a kelle­ténél, akkor ugyancsak el kell tekinte­nünk ettől az eszköztől.

Besúgók és mószerek

A fent részletezett rágalmazás bibli­ai tilalma már akkor is súlyos bűn, ha egyszerű emberek között történik min­denféle kifejezett ártó szándék nélkül, mennyivel nagyobb azonban a bűne an­nak az embernek, aki a hatóságok előtt árulkodik. A zsidó közösségeken belül különösen súlyos elbírálás a!a kerültek a történelem során azok, akik a közösség egyik tagját, vagy egészét szolgáltatták ki az elnyomó hatóságoknak. A dolog súlyosságát az is jellemzi, hogy a zsidó liturgia legfontosabb – naponta három­szor elrecitált – imájában, az Ámidában. a Tizennyolc áldásban, ami magá­ban foglalja mindazokat a fohászokat, ..amelyek az egyes emberek és az egész közösség legalapvetőbb szükségletei”23, külön fohászt mondunk24 a „besúgók” ellen. Ebben azt kérjük, hogy „a besú­góknak ne legyen reményük…”25.

A zsidó jog odáig megy el, hogy a besúgót bizonyos rituális feladatok ellá­tására alkalmatlannak tekinti (Tóra-má­solás, kóser vágás stb.)26, sőt a besúgó­nak „nincs része a túlvilági életben”27. A Törvény meghatározása28 szerint: „min­den anyagi kárt, amelyet tettével oko­zott, vagyonának a legjavából kell jóvá tennie”, és akkor is így van ez, „ha nem saját kezűleg adta felebarátja vagyonát a hatóságok kezére, hanem kémke­dett csupán”. A kártérítés kötelessége a hagyatékából pedig még örököseire is továbbszáll29, ugyanúgy, mint minden más károkozás esetén.

Így tehát a fentiek alapján kijelenthet­jük, hogy azok, akik például a zsidó kö­zösségen belül a titkosszolgálat kezére játszva, jelentéseket tettek saját közössé­gük tagjairól, személyes barátaikról, vagy sok esetben saját rokonaikról és családtagjaikról, nagyot vetkeztek. Hi­szen ezeknek a jelentéseknek, amelyek­nek célja a zsidó közösségen belül sok­szor a hitélet, a vallási oktatás és nevelés visszaszorításának segítése volt, sok esetben tragédiához: munkahelyek és a megélhetés elvesztéséhez, bebörtönzéshez, kínzáshoz vagy halálhoz vezettek.

Ma, tizenöt évvel a rendszerváltás után, a kérdés elsősorban azonban az, hogy lehet-e, és ha igen, milyen mér­tékig szabad ezeket az embereket fele­lősségre vonni, vagy személyüket a nyil­vánosság elé tárni?

Jelentések kényszerből vagy érdekből

Ahhoz, hogy erre a kérdésre valóban megalapozott választ tudjunk adni, először azokat a körülményeket kell megvizsgálnunk, amelyek között ezek a jelentések készültek. A dolog súlyossá­ga ugyanis nagyban függ attól is, hogy a cselekvés kényszerből vagy saját szán­dékból történt-e.

A Talmud meghatározása szerint30, a „Tóra minden parancsát köteles az em­ber megtartani, de ha az embert kény­szerítik, és azt mondják: »Szegd meg, mert ha nem, meghalsz!*, akkor inkább szegje meg. Három kivétel van ezalól: a bálványimádás, a paráznaság és az emberölés. Ezekben az esetekben az embernek akár az életét kell áldoznia, csakhogy meg ne szegje azokat”. Ennek ellenére a törvény3‘ meghatározása sze­rint „minden olyan parancs, amelynél az az előírás, hogy az ember inkább hal­jon meg, mintsem megszegje azokat, ha mégis megszegi, és nem a halált választ­ja, ezzel az Örökkévaló nevét szégyeníti meg. Ennek ellenére, mivel kényszerből tette amit tett, nem lehet tettéért bot­ütéssel és pláne nem halállal büntetni, még akkor sem, ha kényszerből embert ölt. Hiszen csakis az olyan embert le­het büntetni, aki saját akaratából, tanúk láttára és figyelmeztetésük ellenére kö­vette el bűnét”. Tehát semmiféle bünte­tést nem lehet kiróni olyan emberre, aki bűnét kényszerből követte el, még akkor sem, ha életét kellett volna, hogy áldoz­za a vétek elkerülése érdekében.

Még a besúgókról szóló fent idézett törvény is, amely kártérítésre kötelez, azzal egészül ki, hogy ha „kényszerből cselekedett, fel van mentve32 a kártérí­tés alól”33.

Mi számít kényszernek?

Tehát annak ellenére, hogy az ember „mindig felelős cselekedeteiért, legyen éber, vagy alvó”34, kényszer esetén nem lehet felelősségre vonni tetteiért. Ez­zel együtt felmerül a kérdés, mi számít felelősségtől mentesítő kényszernek?

Ebben a kérdésben első vizsgálat­ra két véleményt találunk: a Roma’35 és a Sách36véleménye. A körültekintőbb vizsgálata után37 azonban úgy tűnik, hogy mind a két álláspont egyet ért az­zal, hogy anyagi kényszer esetén a be­súgó nem számít gonosznak (és így pél­dául, ha úgy adódik, hagyatkozhatunk esküjére38 az általa hozott kár mennyi­ségét tekintve).

Ezek alapján kijelenthetjük, hogy mi­vel a titkosrendőrséggel való együttmű­ködés nagyon sok esetben kényszer, stressz és fenyegetettség hatására tör­tént, így az ilyen embereket – habár ma­gukat feláldozva a végsőkig kellett volna védekezniük az ilyesfajta megbízások el­len – mégsem ítélhetjük el, és büntet­hetjük meg. Nem nevezhetjük őket „go­nosznak”, így hitelességéből sem veszít, hiszen kényszerből cselekedtek39. Más kérdés, – ahogy azt majd az alábbiakban vizsgáljuk – hogy esetleg kötelezhetők-e kártérítés fizetésére.

Mindenki kényszerből működött közre?

A fenti meghatározás azonban csak általánosítva, olyanokra vonatkozik, akik valóban kényszer hatására tették, amit tettek40. Azok az emberek azon­ban, akik túltettek megbízóik elvárásain, vagy akik önszántukból jelentkeztek az ilyen szolgálatokból származó juttatások reményében, azok teljesen más elbírá­lás alá kell, hogy essenek, és ezekben az esetekben minden egyes helyzetet kü­lön kell vizsgálnunk41, figyelembe véve az összes körülményt.

KeU-e kártérítést fizetni?

A hajdani titkosszolgálat ügynökeitől be­hajtandó kártérítés kapcsán még egy fontos tényt figyelembe kell vennünk. A volt ügynökök kártérítési kötelessége ak­kor merül fel, ha azok után is maradt még kártérítési követelés feléjük, hogy a mindenkori állam, már teljes kártérítés­sel kárpótolta azokat, akik szabadságu­kat, emberi méltóságukat, vagyonukat vagy állásukat veszítették el abban az időben42. Ha maga az állam43 nem fizet teljes kártérítést, akkor korai még ezt az egyes „megbízottaknak” megtenniük, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan az előző rendszert ilyen mód kiszolgálók is sok esetben etikátlanul és károsan visel­kedtek. Éppen emiatt a kérdéses pont miatt ragaszkodtunk írásunkban a dol­gok elvi és nem gyakorlati elbírálása mellett. Ugyanis véleményünk szerint az esetek nagy részében nincsen elegendő jogi alapja (a zsidó jogban) annak, hogy kártérítésre lehessen kötelezni a titkosszolgálat egyes ügynökeit.

Ügynöklisták nyilvánosságra hozatala

Tanulmányunk végén azt a kulcskérdést is meg kell fontolnunk, hogy szabad-e – a zsidó jog szemszögéből nézve – az átvilágítás, és az egyes ..ügynöklisták” névsorait a nyilvánosság elé tárni?

A fent leírtak alapján hajiunk arra, hogy mivel azok az ügynökök, akik va­lamilyen kényszerből kifolyólag tették, amit tettek, nem „neveztetnek gonosz­nak”, nem vonhatók felelősségre, illet­ve nem kell, hogy kártérítést fizessenek, így az is tilos, hogy a nevüket nyilvános­ságra hozzuk. Hiszen „fontos az embe­rek tisztelete”44, és tilos valakit felesle­gesen szégyenbe hozni.

Összefoglalás

A tanulmányunkban felvetett kérdések nagyon különleges és egyben kényes problémával foglalkoznak. Az előző rend­szer titkosszolgálati ügynökeinek kér­dése, kiknek egy része valamilyen fajta kényszerből, más része pedig ideológiai meggyőződésből, vagy ellenszolgáltatást remélve tette amit tett. Miután idéztük a kérdéssel kapcsolatos klasszikus for­rásokat, arra az álláspontra helyezked­tünk, hogy annak ellenére, hogy nagy a rágalmazás és a besúgás bűne, mégis mindazok, akik kényszerből cselekedtek, nem vonhatók felelősségre vétkes tette­ikért, és személyük nem hozható nyílvánosságra. A felelősségrevonás inkább a megbízót, a mindenkori államot és nem a végrehajtót kötelezi. Külön téma azok­nak az eseteit megítélni, akik önszántuk­ból cselekedtek, nyilván az ö esetük tel­jesen más elbírálást vonna maga után.

Tanulmányunk nyilvánvalóan nem ad végleges választ az összes kérdésre. Ezzel együtt reméljük, hogy ezzel az írá­sunkkal sok válaszra váró, még nyitott kérdésre adtunk gondolatserkentő irányvonalat.

1 Talmud, Nidá 16b. A Pszáchim traktátusban (112a.) ez az egyike annak a hét dolognak, amit rabbi Ákivá fiának, rabbi Jehosuának meghagyott; – Rási és Rásbám értelme­zése uo.; 3Meszechet Derech Erec Rába 5. fejezet eleje.;4 IMózes 3:9.;5 SMózes 24:10-11.;6 Ba’ud Möciá 113a.;’ Lásd erről Talmudic Encyclopedia (héber) VIII. kötet 659-702.1.; 8 Sulchán Áruch Háráv, Nizké Mámon 11., a Sulchán Áruch, Chosen Míspát 154:7. alapján.;’ Az askenázi zsidóság egyik legnagyobb bölcse; 1028-ban hunyt el.; 10 38 elsősorban etikai témával foglalkozó rendelet, kéziratok alapján a Talmudic Encyclopedia egy mellékletében olvashatók, XVII. kötet 765-768.1.; ” Uo. 768. 1. 34. §., uo. 452.1. 875. láb). Ha azonban a levelet már eldobták, akkor meg szabad tekinteni (uo. 894. lábj.). További kérdés ebben a témában, hogy veszély gyanúja esetén, szabad-e ezt a rendeletet megszegni (lásd uo. 900. lábj.).; 12 Jomá 4b. Ezt a Magén Áuráhám is említi a Sulchán Áruchhoz írt kommentárjában (Orách Chájim 156.); 13 SMózes 1:1.; ” Rási kommentárja a Talmudra uo.;15 Mivel a zsidó jog nagyon szigorú ebben a kérdésben, a híres rabbi Jiszráél Méir Kohén (Kagan, 1839-1933) egy teljes, a témával foglalkozó könyvet adott ki (Vilnius, 1873) a Cháféc Chájim („Aki élni akar”) címmel. A könyv címe a „milyen legyen az ember, aki élni akar, jó napokat szeretne látni? Óvd szádat a rossz (beszéd)tó1, és ajkaidat hamis szótól” idézetből [Zsoltárok 34:13-14.) származik.A könyv azóta több kiadásban is napvilágot látott, igen közismert és sok helyütt napi felosztásban is tanulnak belőle.;I6 SMózes 19:16.; ” Talmud, Éráchin 15b.; ls SMózes 5:1.;19Misné Tora, A tanúskodás törvényei 1:1. Lásd még Szé/er hámicvot 178-as tevőleges parancs.; M Eltérően kötelező a tanúskodás polgári és büntető ügyekben. Lásd: Szé/er Háchinuch (122-es micva).;21 Lásd rabbi Moshe Efrayim Korengutt: OrJechezkél I. kötet 357-358. 1.; Encyclopedia of Jewish Medical Ethics (héber) IV. Kötet 615-619 1. Lásd még Naftali Kraus: Az ősi forrás I. kötet 152. !. (első kiadás) a lubavicsi rebbe véleményét ebben a kérdésben.

22 Cháféc Chájim, Hilchot Röchiíut 9-es elv illetve a Hilchot Láson Hárá 10:2. alapján.; 23Misne Törd, Az ima törvényei 1:4.; 24 Sámuel imája – Zsidó ima-könyv 63. 1.; 25 Érdemes megjegyezni, hogy bizonyos helyeken, ezen kívül is külön imát mondtak a mószerek ellen. Például Kismartonon minden hétfőn és csü­törtökön a reggeli ima keretében. Lásd erről: Sitten und Gebrauche Einer Judengasse – Minhag Asch (Székesfehérvár 1908); héber nyelvű fordítása: Chodes Böchodso – Luách 5764 78. 1. Kismartonon ennek külön történelmi okai voltak, mivel 1721 körül maga a város főrabbija kényszerült menekülni, besúgók tényke­dése miatt. Lásd még erről és az egész besúgók témájáról: Encyciopedia Judaica VIII. kötet 1364-1373. 1.; 26 Sách, Sulchán Aruch, Chosen Mispát 388:53.; ” Misná Törd, A testi sértés és ember általi károkozás törvényei 8:9.; Sulchán Aruch uo. 9. Mindennek az alapja a Talmudban, a Gitin (7a.) és a Ros Hásáná (17a). traktátusokban található.; 28 Sulchán Aruch uo. 2.\ 29 A Roma ezt kiegészíti, hogy örökösei csak abban az esetben kötelesek a kártérítésre, ha azt még a be­súgó életében odaítélte a bíróság a kárszenvedőnek.

30 Szánhedrin 74a.; 31 Misné Tora, A Tóra alapjainak törvényei 5:4.; 3Z „Csak a kártérítés alól mentesül, de ez még nem azt jelenti, hogy eleve megengedett neki, hogy besúgóként rágalmazzon a kényszer miatt”. (Sách, Chosen Mispát uo. 12.); 33 Annak ellenére, hogy a továbbiakban a Sulchán Áruch azt írja. hogy abban az esetben, amikor saját kezével szolgáltatta be felebarátjának a vagyonát, akkor a kényszer esetén is kötelezhető a kártérítésre, a mi esetünkben ez nem igazán releváns, ugyanis a titkosszolgálat ügynökei elsősorban besúgók és nem végrehajtók voltak.;34 Bává Kámá 26a.; ^ Sulchán Áruch uo. 2.;36 Uo. 22.;37 Sulchán Áruch uo. 8.; w Uo.; x Nagy kérdés az, hogy milyen összeg és milyen körülmények számíthatnak egyes esetekben kényszernek. Egy másik téma kapcsán a Talmudban az áll (Moéd Katán 2a.), hogy a nyereség elvesztése semmiképp nem fogható fel bizonyos vallási kérdésekben veszteségnek.;40 Izraelben megismerkedtünk egy öreg chásziddal, aki a sztálini Szovjetunió idején az NKVD titkosszolgálat nyomásának nem tudott ellenállni, és vállalta, hogy a lubavicsi chászidok tevékenységéről folyamatosan beszámol. Az ebből adódó erkölcsi és lelkiismereti problémát úgy oldotta fel, hogy azon nyomban tudtára adta a közösség tagjainak ügynöki mivoltát. Ezekután természetesen min­denki ügyelt messziről kerülni őt, és hamar „munka” nélkül maradt.;4I Az egyes helyzetek jogi elbírálásában pedig külön figyelmet kell fordítanunk arra a kérdésre, hogy azok a személyek, akik közösségi feladatokat láttak (és látnak) el, le kell-e mondaniuk posztjukról? Hiszen a különböző közösségi feladatokat ellátó személyek kapcsán a háláchá úgy határoz, hogy ha feladatukat nem kellően végzik el (akár önszántukon kívül), le kell mondaniuk posztjukról, egészen addig, amíg nem mutatják jelét annak, hogy változtatnak útjaikon (Misné Tora, A bérlés törvényei 10:7. Lásd még Sulchán Áruch, Chosen Mispát 306:8. és a Roma uo.). „Eltávolítják posztjáról, egészen addig, amíg tanúbizonyságot nem tesz arról, hogy teljesen megtért, nehogy kísértésbe essen” (Rádbáz responzuma, VI. kötet 2078. fej.);42 A kilencvenes évek elején a törvényhozás foglalkozott az ilyenfajta kárpótlás kérdésével, de teljes átfogó kártérítés gyakorlatra nem igazán került sor.; 43 A helyzet összetettségét fokozza az a híres talmudi jogi megállapítás, miszerint „Az állam törvénye, [vallásilag is kötelező] törvény!” (Gitin 10b.). Elképzelhető ugyanis, hogy abban a korszakban a titkosszolgálatok az állami „törvényeknek megfelelően” működtek. Érdekes kérdés továbbá az, hogy a fent említett „Az állam törvénye, törvény!”, milyen módon kötelező érvényű abban az esetben, ha egyes alapvető emberi jogokkal ütközik (lásd Áruch Hásulchán, Chosen Mispát uo. 7.).; “4 Talmud, Bráchot 19a.

Megjelent: Egység Magazin 15. évfolyam 57. szám – 2014. augusztus 3.