A férfiak gyermekeikkel az utolsó gallyakat is felrakták szukkájuk tetejére, az asszonyok pedig előkészültek az ízletes ünnepi ételekkel. Szukot beköszönte már a küszöbön állt, ez most viszont mégis nagy szorongással töltötte el a berdicsevi zsidókat. Hiába várták ugyanis a lulávcsokor díszét, mert az etrog nem érkezett meg.
Rabbi Lévi Jicchák az országút melletti dombtetőről kémlelt, hátha valami csoda folytán mégis felbukkan reb Jánkl, a gyümölcsárus, aki addig minden évben pontosan és a legszebb minőségben szerezte be a szentföldi Hádár-fa gyümölcsét.
Azonban reb Jánkl nem jött, helyette egy vándor zsidó alakja rajzolódott ki a horizonton, ki szaporán szedte lépteit, a szomszédos faluba sietett családjához, s csak egy kis vízért és friss szénáért állt meg a Berdicsev széli fogadóban. A vízzel szomjúságát oltotta, a szénából pedig etrogjának készített puha bélést, nehogy az ütemes menetelésben megsérüljön. Mikor a vendéglős megpillantotta az aranysárga kincset, rögtön futott a rabbihoz, aki nem volt rest és az idegen után eredt.
A berdicsevi cádik kérte az idegent, hogy töltse a városban szukotot; az egész közösség hasznára lenne, s mindenkit ebben a nagy micvában részesíthetne. Azonban a vándor vonakodott maradni, mert az öröm ünnepét családja körében, feleségével és gyermekeivel akarta tölteni. A rabbi erre visszautasíthatatlan ajánlatot tett:
„Ha itt maradsz, akkor túlvilágon egy sorban fogsz ülni velem.”
S ez tényleg hatott, a vándort nem kellett többet unszolni.
Szukotot a szokásos, emelkedett hangulatban köszöntötték az ódon zsinagóga falai között, majd ki-ki a saját udvarára sietett, hogy az ott felállított sátrában vacsorázzék meg. A vándor vendéglátói házában lerakta imakönyvét, majd a nyitott verandára épített szukkába indult, ám a bejáratnál útját állták s nem engedték be. Amikor a miértjét kérdezett, nem válaszoltak neki, csak hátat fordítottak. Erre átment a szomszédba és ott is próbálkozott, majd még egy sor házban, ám egyikbe se fogadták be, hiába az ünnep egyik legszebb micvája a vendéglátás…
Az idegen végül kétségbeesve futott a rabbihoz és felkiáltott: „Rebbe, hát mit vétettem?!” Reb Lévi Jicchák erre azt felelte neki: „Én utasítottam erre őket. Ha elengeded nekem azt az ígéretet, amivel maradásra bírtalak, a túlvilági üdvösséget illetően, akkor gondoskodni fogok, hogy megnyissák számodra a sátrakat.”
A férfi valósággal kába lett a hallottaktól, de hallgatott. Magában viszont erősen viaskodott a két dolog: feladni a túlvilági üdvösséget vagy megtartani a szukoti micvát. Dehát miről is gondolkozik ő, hát hogyan lehetne szukotkor sátoron kívül étkezni és egyáltalán létezni. Így aztán visszaadta a rabbinak az ígéretét. Az ünnep ettől fogva nyugalomban telt.
Szukot után a férfi indulóban volt, mikor a berdicsevi cádik kérette. Mikor belépett a rabbi szobájába, azt mondta neki: „Most pedig én adom vissza neked az ígéretemet és egyben meg is erősítem. Nem akartam, hogy a túlvilági üdvösséget cserebere útján szerezd meg, hanem hogy kiérdemeld azt, jócselekedet által. Példásan kiálltad a próbát, önfeláldozó voltál a szukoti törvényekkel. Most már tényleg jogod van arra, hogy a túlvilágon velem egy sorban üljél!”
| A „Az eszrog ára – chaszidikus legenda.”, Zsidó Néplap, 1938. 18. évf. 40. szám, 3. oldala alapján. |