Legyen szombat vagy ünnepnap vagy életesemények, mint a bár micva, az esküvő és a körülmetélés, a lakoma mindig kenyérrel – bárhesszel, zsömlével, pitával, macesszel – kezdődik. Mi a kapcsolat a zsidók és a kenyér között? Megtudhatják az aish.com cikkéből.
Bölcseink vitatkoznak azon, hogy mi lehetett a Tudás Fájának gyümölcse. Egyesek szerint füge volt, mások szerint szőlő és vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy búza. A bűn elkövetése után Isten azzal átkozta meg Ádámot, hogy „arcod verejtékével edd a kenyeret”(1Mózes 3:19.). A kenyér tehát egészen biztosan jelen volt valami módon, így minden egyes alkalommal, amikor az ember kenyeret eszik, az Édenkertben elkövetett bűnt javítja ki.
A zsidó hagyomány szerint evés előtt és után is áldást mondunk, ételfajták szerint hosszabbat vagy rövidebbet. Az egyetlen, a Tóra által előírt áldás éppen a kenyérevés utáni áldás: ha ettél és jóllaktál, áldd az Örökkévalót, a te Istenedet az ételért, amit megettél. Kenyérevés előtt a hámoci lechem min háárec – aki kenyeret hoz a földből áldást mondjuk. Azonban a búza az, ami a földből terem, nem a kenyér. Miért nem a kenyérért mondunk köszönetet? Bár az eső és így a búza növekedése, tehát végeredményben a kenyér léte Istentől függ, az embernek is erőfeszítéseket kell tennie: szántani, vetni, aratni, csépelni, őrölni, gyúrni, sütni kell ahhoz, hogy kenyér kerülhessen az asztalra.
A pusztai sátorszentélyben és később a jeruzsálemi Szentélyben állt a színkenyér asztala, melynek kétszer hat polcára összesen tizenkét színkenyeret (lechem hápánim) helyeztek áldozatként. A Szentélyben szolgálatot teljesítő kohénok hetente cserélték ki a kenyereket, melyek csodás módon frissek és melegek maradtak egész héten át, így hét nap elteltével a kohénok fogyaszthatták el a vekniket, melyek olyanok voltak, mintha épp akkor kerültek volna ki a kemencéből. Bár ma már nem áll a Szentély, a kenyér körüli rituálék, például az, hogy evés előtt leöntjük a kezünket egy kancsóból vízzel, a Szentélyből ered.
A kenyér tehát több mint az elfogyasztott bárhesz, bégel, vekni vagy zsömle – a táplálékunk lényegét jelképezi és azt a gazdasági sikert, mely Isten áldásából ered. Részt kell vennünk a megélhetésünk előteremtésében, de az anyagi sikerek végeredményben az Örökkévalótól erednek. Ez a gondolat áll a kenyérre mondott áldás szövegének hátterében. Szfárádi szokás kenyérevés előtt a két szétnyitott tenyeret felfelé fordítani, jelképesen elfogadva az isteni áldást, mielőtt elmondják a hámoci áldást. Sokszor egy zsoltárrészletet is elmondanak hozzá: „Kinyitod kezedet és kielégíted minden élő teremtmény igényét”.
Fotó: Naftali Deutsch