Traumák között nincs hierarchia

„Mindannyian antiszemiták vagytok. Hiába próbálsz mást állítani, ez ott van az ereitekben, ti magyarok, mind antiszemiták vagytok.” Magyar, nem zsidó, felvállaltan cionista, New Yorkban élő nőként ezzel a mondattal szembesültem a holokauszt nemzetközi emléknapján egy holokauszt túlélő beszéde után Manhattanben. Több mint 70 évvel a soá borzalmai után én, a nem-zsidó magyar, megbélyegzett vagyok a múlt miatt. Miért? 

A zsidóság modern történelmének tanulmányozásánál nagy szerepet tölt be a kollektív áldozatszerep szociálpszichológiája. Zsidókörökben köztudott – nem-zsidó körökben kevésbé ismert tény –, hogy a holokauszt traumája nemzedékeken keresztül öröklődik. A felfoghatatlan szenvedés genetikai lenyomatot hagyott maga után, ami nagy mértékben befolyásolja a mai zsidó fiatalság világlátását is. Még kevesebb szó esik arról a tényről, hogy a holokauszttúlélők legtöbbje emlékeit elégetve próbált helyet találni a haláltáborok kapuin kívül, s legtöbbjük egy szót sem szólt a szenvedéseiről a saját gyermekeink. Csupán az unokák megjelenésével vállalták fel nyíltan a túlélő személy pszichológiáját és annak őszinte perszónáját. Ezzel, ha nem is tudatosan ugyan, de egy újabb sérülést okoztak a zsidó lélekben: a túlélők és az unokák között egy „ütköző zóna” szerepét felvállaló generáció nőtt fel.

Sokak szerint túl sokat beszélünk a holokausztról. Sokak szerint nem eleget és nem megfelelően. Az első megközelítés a nem zsidó származásúaké, a második a zsidóké. A témát feldolgozó szépirodalom, filmipar, tánc, vagyis a tömegkultúra és a holokauszt, illetve a túlélők élete, egy bonyolult kapcsolat. Ellentétben a kultúra általános művészi igényeivel – vagyis a nar­ratívák elhajlításával és felerősítésével – szemben, az Auschwitz és a Buchenwald borzalmai nem igényelnek művészi felerősítést. Elie Wiesel óta – aki elsőként személyesítette meg holokauszt-emlékezést – memoárok százai jelennek meg. Ezeknek az alkotásoknak a szerepe nagyon fontos, hiszen pár év múlva a túlélők már nem lesznek köztünk, így a „ha nem most, akkor soha, ha nem én, akkor ki” írói megközelítés nemcsak elfogadható, hanem szükséges is. Ugyanakkor a „normál” memoár szakirodalom hiányt szenved a poszt-holokauszt egyéni és kollektív áldozatszerep szociálpszichológiáját elemző, a generációkat átölelő düh, bűntudat és a fel nem dogozott traumák megjelenítésében.

Dr. Eger Edith Eva, magyar származású, holokauszttúlélő, ma az amerikai kontinens nyugati partján fekvő La Jolla-ban él. 89 évesen írta meg azt a hiánypótló visszaemlékezést, ami hidat épít nem csupán a holokauszttúlélők, illetve a túlélők családi generációs pszichológiai síkjai között, de zsidó és nem zsidó, traumák és traumák között. Dr. Eger könyve – „A döntés” – kimondja azt, amit a legtöbb holokauszt könyv nem: „traumák között nincs hierarchia.” A holokauszttúlélő traumája nem lehet morálisan és pszichológiailag magasabb traumaszinten, mint a gulágot vagy egy autóbalesetet túlélőé. Eger könyve évtizedek óta jelen lévő tabukat és beidegződéseket dönt meg. Felbecsülhetetlen értéke van annak, hogy egy túlélő a saját traumájából erőt merítve ma amerikai veteránokat és poszttraumatikus stressz szindrómával (PTSD) szenvedőket kezel: a soá traumája így egy szélesebb társadalmi réteget is úgy érinthet meg, hogy ahhoz személyesen is viszonyulni tud. Meglátásom szerint ennél béketeremtőbb megközelítés zsidó és nem zsidó között nemigen létezik. „Ideje, hogy Amerika újra fehér legyen. Ki fogom nyírni az összes zsidót, az összes niggert, az összes mexikóit meg az összes rizsevőt!” – mondta Dr. Eger egyik páciense. S Eger könyvének és személyiségének nagysága itt nyilvánul meg leginkább, hiszen még egy antiszemita emberre is képes volt hatni önnön holokauszt-képeivel.

A 16 évesen, zsidó származása miatt olimpiai kvali­fi­kációjától megfosztott, aspiráló balerina megjárta a haláltáborokat, s nővérén kívül elveszítette minden családtagját. Évekbe telt, míg az egyéni vétkesség-érzet – „miért én éltem túl?” – és a vissza-visszatérő poszt-traumás stressz élmények a gyógyulás útjára vezették Egert. S ma azt vallja: „senki más nem tehet minket áldozattá, csakis mi magunk”, minden embernek van egy holokausztja, hiszen „minden egyes ember a saját szelleme börtönének rabja.” Abban minden túlélő egyetért, hogy túlélésének egyetlen egy valós oka volt: a szerencse. Ugyanakkor Viktor Frankl pszichiáter klasszikus memoárja – ami Eger könyvének egyik alappillérét adta – , a „…mégis ​mondj igent az életre!” volt az első olyan visszaemlékezés, ami túlmutatott a szerencsén. Frankl ismert logoterápiájának az alapelmélete abban áll, hogy azok élték túl a koncentrációs táborokat, akik találtak értelemet a szenvedésben, akiknek céljuk volt a haláltáborok kapuin kívül is. Eger ezt személyesíti meg azzal, hogy megmutatja az olvasóinak, hogy hogyan vált a tánc az ő túlélő eszközévé (Eger Mengele szórakoztatására táncolni kényszerült), s hogy a koncentrációs tábor jelenén túlmutatva hogyan keresett és talált értelmet a szenvedésben.

„A döntés” túlmutat a megszokott memoáron, hiszen nem a szenvedésről ír, hanem a túlélésről – és a túlélésről a szó legnemesebb értelmében. „Nem tudod megváltoztatni, ami történt, amit tettél vagy amit veled tettek. De dönthetsz, hogy most hogyan élsz.”

Hogyan lesz egy túlélőből, csupán túl élő ember, vagy valóban túlélő? Miért lesz az egyik magyar túlélőből egy nemzetet összességében elítélő ember és miért lesz egy másik magyar túlélőből egy hazáját sosem feledő magyarszerető ember? Miért lesz az egyik magyar túlélőből a kommunizmus lelkes tagja, és miért lesz egy másik magyar túlélőből a kommunizmus áldozataiért kiálló ember? Miért tart fenn 70 éve dühöt az egyik túlélő, s miért talál békére egy másik? Hogyan marad valaki az áldozat szerepében, s hogyan szabadul meg önnön gondolati börtönéből egy másik ember?

Eger könyve, „A döntés”, ezen és ehhez hasonló kérdésekre keres közvetlen vagy nem közvetett választ – olyan kérdésekre, amelyeket eddig érzékenységük miatt nem is mertünk feltenni, s talán alábecsültük a válaszok interszekcionális, intergenerációs jelentőségét.