A gyereknevelés nehézségeiről és a kiabálás következményeiről ír Sarah Chana Radcliffe rebecen a Chabad.org oldalán.
A gyereknevelés gyakran próbára teszi a türelmet, és sok szülő – fáradtan, kimerülten – úgy érzi, a kiabálás az egyetlen módja annak, hogy a gyerek végre figyeljen. A rebecen írása azonban arra világít rá, hogy a kiabálás nem csupán hatástalan hosszú távon, hanem súlyos lelki, testi és kapcsolati következményekkel is járhat. A cikk nemcsak a kiabálás mögötti – sokszor önigazoló – indokokat boncolgatja, hanem megmutatja, milyen árat fizetnek érte a gyerekek.
Sokan csodálkoznak azon, hogy a szülők miért kiabálnak. Íme a logika:
A gyerekek néha elképesztően idegesítőek tudnak lenni. Hívogatod őket újra meg újra, és nem jönnek. Mondod nekik ezerszer, és nem hallgatnak rád. Néha muszáj kiabálni, hogy végre figyeljenek. Ha kiabálsz, akkor végre komolyan vesznek.
Egy másik „jó” ok a kiabálásra, hogy levezeti a feszültséget. Rendkívül frusztráló egész nap rohanni, ügyeket intézni, dolgozni, a háztartást vezetni, mindenki másról gondoskodni – és ezek után azt látni, hogy a kisfiad fürdetéskor könyörtelenül piszkálja a kisebbet. Meddig bírja ezt egy anya? A kiabálás megakadályozza a gyomorfekély kialakulását azzal, hogy kiengedi a felgyülemlett stresszt.
Velünk is kiabáltak, és?
És különben is, velünk is kiabáltak eleget, és semmi szörnyű nem történt. Kedves, normális, társadalmilag beilleszkedett emberek lettünk. Oké, lehet, hogy nem épp szoros a kapcsolatunk a szüleinkkel, de hát, valahogy mégis rendben vagyunk.
Végül pedig: egyszerűen nem tudunk másként viselkedni. A kiabálás benne van a génjeinkben, és a szüleink is ezt a mintát mutatták. Ez természetes. Nem kiabálni nem természetes, és túl sok önfegyelmet igényel – olyan, mintha valaki életre szólóan lemondana a cukorról, a kávéról meg a fehér lisztről. Ha nem lenne szabad kiabálni, akkor a hangszálaink eleve némára lennének állítva.
Szóval ezek a leggyakoribb magyarázatok (önigazolások?) a szülői kiabálásra. És bár mindegyik tartalmaz igazságot, van egy másik oldala is a dolognak, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni: minél többet kiabálunk a gyerekekkel, annál több idegi tünetük lesz. Hajhúzás, orrpiszkálás, pislogás, éjszakai bepisilés és más stresszjelek mind gyakoribbá válnak, ahogy a kiabálás nő.
A toxikus gyerekneveléssel „termeljük ki” a jövő nárcisztikusait
Minél többet kiabálunk, annál rosszabb lesz a gyerekek fizikai egészsége: több fejfájás, hasfájás, nátha és influenza. Minél többet kiabálunk, annál több viselkedési problémájuk lesz: engedetlenség, dacos viselkedés otthon vagy az iskolában. Minél többet kiabálunk, annál több szociális gondjuk lesz: áldozattá válnak vagy éppen bántalmazóvá, nehezen barátkoznak vagy tartják meg a barátaikat. És minél többet kiabálunk, annál szétszórtabbak lesznek az iskolai feladataik során. Egyetlen kiabálós otthonban felnövő gyermek sem fog ezek közül mindenben egyszerre szétesni, de a gyermek egyéni érzékenysége határozza meg, melyik terület szenvedi meg leginkább.
És ez még nem minden. Ha két évtizeden át – egészen a kamaszkor végéig – rendszeresen kiabálunk velük, akkor felnőttként hajlamosabbak lesznek: személyiségzavarokra, párkapcsolati nehézségekre, depresszióra, szorongásra, egészségügyi problémákra, szülői kudarcokra és minden elképzelhető típusú működési zavarra.
Minél többet kiabálunk a gyerekeinkkel, annál kevésbé fognak kedvelni bennünket. Minél kevésbé szeretnek minket, annál kevésbé akarnak hasonlítani ránk. Ha nem tudnak azonosulni velünk, akkor talán elutasítják mindazt, amit tanítani akarunk nekik: az értékrendünket, a hagyományainkat, a számunkra legfontosabb életleckéket. Minél többet kiabálunk, annál kevésbé tudjuk befolyásolni a gyerekeinket abba az irányba, amerre vezetni szeretnénk őket – legyen szó akár zsidó hagyomány átadásáról, akár az erkölcsös élet elveiről.
Elveszthetjük a gyermekeinket
És még valami: jó eséllyel azok a gyerekek, akikkel két évtizeden át rendszeresen kiabáltunk, nem fognak túlságosan szeretni minket, amikor felnőttek lesznek. Néhányan talán soha többé nem beszélnek velünk. Néhányan a világ másik végére költöznek, és csak ritkán hívnak fel. Néhányan elég közel maradnak ahhoz, hogy örökké veszekedjünk velük. Lehet, hogy az unokáinkat sem látjuk majd. És nagy eséllyel az unokáinkkal is kiabálni fognak – mert mi beprogramoztuk a „kiabálós szoftvert” a gyerekeinkbe.
Amikor a gyerekeinkkel kiabálunk, az unokáinkkal is kiabálunk – és az ő gyerekeikkel is.
Szóval, bár csábító lehet kiabálni mindazon indokok miatt, amiket fent felsoroltunk, az az igazság, hogy ez túl nagy ár egy kis együttműködésért cserébe. Szerencsére léteznek ártalmatlan és hatékony alternatívák a gyermeki együttműködés elnyerésére. Érdemes rájuk időt és energiát szánni – megéri megtanulni őket.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.