Tfilát tál – ima a harmatért

Ebben az évben igazán nem lehet okunk panaszra, „jól imádkoztunk”, mondják az izraeliek, hiszen igen nagy mennyiségű csapadék esett, olyannyira, hogy még peszáchkor is hullott az égi áldás, eső, hó és jég formájában is.

Évtizedek óta példa nélkül álló időjárási jelenségnek voltak tanúi az izraeliek: peszáchkor hó hullott és jég esett. Az egész mediterráneum fölött végigsöprő, az évszakhoz képest nagyon hideg és csapadékos időjárás eredményeként a Golán-fennsíkon, a Hermon-hegyen és a környező településeken fehér peszáchot ünnepelhettek, míg az ország középső részében, valamint a fővárosban jégeső és viharos szél borzolta a kedélyeket. A szélsőséges időjárás miatt rendezvényeket töröltek és nemzeti parkokat zártak be többfelé az országban.

Így aztán azok az izraeliek, akik korábban megelégedett mosollyal jelentették ki minden egyes esős napon, hogy jól imádkoztunk, most ezt mondták: úgy látszik, valaki elfelejtette, hogy már mondtunk tfilát tált, és továbbra is esőért imádkozik.

Amint arról már többször is írtunk, az eső létfontosságú Izraelben. Ám mindennek megvan a maga ideje, az esős és a száraz időszakoknak egyaránt. Peszách első napján, a muszáf (délelőtti ima) előtt, vagy annak részeként hangzik el a tfilát tál, a harmatért mondott ima. Az előimádkozó sok helyen kitlit ölt erre az alkalomra, ahogyan e fehér köntösben imádkoznak a férfiak ros hásánákor és jom kipurkor, mivel a hagyomány szerint az Örökkévaló peszáchkor dönti el, hogy mi lesz a termés sorsa.

Az őszi nagyünnepek végén már esőért imádkozunk (tfilát hágesem), ám tavasszal, peszách első napján felhagyunk ezzel. Remélhetőleg eddig az időpontig már lehullott a málkos, az év utolsó esője. Bölcseink azt mondják, hogy a niszán hónap végén, tehát peszách ünnepe után hulló eső rossz jel a világ számára. Ekkorra ugyanis megkezdődik a betakarítás, és az esőtől megrohadhat a gabona, ezért harmatért imádkozunk, mert az úgy öntözi a termést, hogy közben nem teszi tönkre. A forró és száraz izraeli nyárban a harmat rendszeres megjelenésétől függött egykor, hogy lesz-e elég gabonája az ország lakóinak.

Így peszách első napján az előimádkozó elénekli a vallásos költemény (pijut) formájában megírt imádságot. A szöveget az egyik legkorábbi héber költőnek, Eleázár Kálirnak tulajdonítják, aki a polgári időszámítás szerinti hatodik-hetedik században élt. A harmat több strófán át tartó dicsérete után elismeri az Örökkévaló fennhatóságát az egész világon: „Mert te vagy az Örökkévaló, a mi Istenünk, aki szelet fúvat és harmatot hullat”. Majd három rövid kérés következik: a harmat legyen áldás, ne átok; legyen életre, ne halálra; bőségre, ne éhínségre.

Ettől fogva a szukotot követő smini áceretig az ámidá imában bizonyos közösségekben morid hátál (aki harmatot hullat) szerepel a másiv háruách umorid hágásem (aki szelet fúvat és esőt hullat) helyett, más helyeken pedig egyszerűen elhagyják a téli betoldás mondását, továbbá mindannyian a veten bráchá (és adj áldást) fohászt mondják a veten tál umátár livráchá (és adj harmatot és esőt áldásra) helyett.

Felmerülhet természetesen a kérdés, hogy ha csak niszán végétől jelent rosszat az eső, miért hagyunk fel az esőért való imádkozással már peszách első napján, niszán közepén? Bölcseink azt mondják, hogy Izrael népének mindig azért kell imádkoznia, hogy az ünnep ne legyen esős, mert az eső tönkreteszi az ünnep örömét. Emellett természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy az eső és a harmat egyaránt Istentől érkező ajándékok.

zsido.com