Mítoszok és tények ezekről a kelet-európai zsidó falvakról Joellyn Zollman tollából.
Gyakorlatilag a legtöbb embernek, de legalábbis a zsidóknak van valamilyen elképzelése arról, hogy milyenek is lehettek a stetlök, azok a kelet-európai kis falvacskák, ahol a zsidók évszázadokon keresztül éltek. Ezeket az elképzeléseket viszont erősen kiszínezik a különböző ismert médiatartalmak.
Ki ne ismerné Sólem Aléchem 1894-ben írt Tóbiás a tejesember című művét, de legalábbis az ebből készült Hegedűs a háztetőn című musicalt (1964) vagy filmet (1971)? Ki ne látott volna már legalább egy bohókás Chagall festményt repkedő zsidó hegedűssel és kakasokkal? Nos, ezek a képek mind-mind hozzájárulnak a kortárs ember elképzeléséhez, hogy milyen is volt a stetl, a szegény kelet-európai zsidók otthona, ahol szorgosan dolgoztak és tanultak mindeközben pattogós klezmerzene szólt…
Nos, nem kell hivatásos történésznek lenni ahhoz, hogy az ember felismerje, hogy a kelet-európai népes, földrajzilag meglehetősen szétszórtan élt zsidó közösség efféle, statikus ábrázolása nem tükrözi a valóságot. A stel-élet népszerű „hegedűs” képe figyelmen kívül hagyja azt a sokféleségét, mely ezeket a közösségeket jellemezte. Ez a cikk a stetlt, mint történelmi jelenséget vizsgálja.
Tehát mi is pontosan a stetl?
A stetl egy jiddis szó, melynek jelentése „kisváros”. A stetlök kis mezővárosok voltak Oroszországban és Lengyelországban a 19. századtól a 20. század elejéig, melyek egyedülálló társadalmi és kulturális közösséget alkottak.
A stetlök nagysága a néhány száz főstől a több ezer fős településekig terjedt, s gyakran mezők, erdők vették körül. A nem-zsidók jellemzően a városon kívül éltek, míg a zsidók a tulajdonképpeni városban. Az utcák nagyrészt burkolatlan sáros utak voltak, a házak pedig fából épültek. A központban állt a zsinagóga, a tanház („bét midrás”), a stiebelech (szoba imaházak), a fürdőház, a keresztény templomok és természetesen a piactér.
A zsidó közösséget jellemzően egy tanács („káhál”) irányította, s az felügyelte nem csak a vallási, de a polgári ügyeket is, gondoskodott az adószedésről és az adományok szétosztásáról. S jóllehet, a vallás volt a mindennapi élet irányadója, valójában nem ez volt a férfiak egyetlen foglalkozása. Sőt, igazából a Tórát napi szinten tanulók köre, egy igen szűk, tudós elitből állt. A stetlben élő zsidók többsége, férfiak és nők egyaránt a család mindennapi eltartásán dolgozott, így kereskedtek, kézműveskedtek, majd az iparosodás elterjedésével a gyárakban dolgoztak.
A fokozatos modernizáció, a migráció, a kivándorlás és a forradalmak, háborúk mind-mind hozzájárultak a stetlök hanyatlásához, melyek utolsó nyomait a holokauszt törtölte el.
A stetlök különállók és különbözők voltak
A 20. század fordulóján több ezer stetl létezett Kelet-Európában és bár a zsidó közösségek hasonló szervezeti felépítés alapján működtek, mégsem voltak egyformák. A környezeti hatások, a dialektusok, a vallási szokások meglehetősen különböztek, melyet jól ábrázol a „gefilte fis vonal”. A képzeletbeli vonal az alapján szeli ketté Kelet-Európát, hogy kik hogyan fogyasztották a gefilte fis hagyományos szombati ételt: a vonaltól nyugatra élők a töltött halat cukorral édesítették, míg a vonaltól keletre élők borsozták a halat.
Ez a kulináris egyenlítő is jól rávilágít arra a tényre, hogy minden stetlnek megvolt a maga története és hagyománya, melyet nagyban a környezete ihletett. Saját receptekkel dolgoztak, más-más legendákat meséltek és a klezmert is másképp játszották. Természetesen a vallási szokásaik is más és mások voltak, jóllehet a legtöbb stetlben virágzott a haszidizmus, azonban a haszidok akár még egy helyen is más és más rebbe „udvarába” tartoztak, nem beszélve arról, hogy ahol haszidok voltak, ott biztos voltak olyan zsidók is, akik ellenzték a haszid szokásokat és „hagyományos” ortodox életet élnek.
Nem egy „homogén” zsidó társadalom
Habár az előzőekből már kiderült, hogy a zsidók maximum származásukban voltak egyformák, komoly tévhit az is, hogy stetlökben kizárólag zsidók éltek volna, sőt, olyan is előfordult, hogy egy-egy stetlben a nem-zsidó lakosság alkotta a többséget. Ezt a New York-i egyetem szovjet jiddis kultúra professzora, Gennady Estraikh úgy fogalmazza meg, hogy: „A stetlről alkotott kép, mely kizárja az ott élő nem-zsidó lakosokat, torz, de torz az is, hogy »sábesz goj« vagyis szombati kisegítő személyzetre redukálja őket egy teljesen zsidó társadalomban.” A valóságban a zsidók és nem-zsidók között napi kapcsolat volt, hiszen együtt éltek.
A napi kapcsolatuk pedig a békés jószomszéditól a halálos ellenségig terjedt. A stetl-emlékezet elsősorban a pogromokat örökítette meg, vagyis a zsidóellenes zavargásokra koncentrált kizárta a harmonikusabb interakciókat. Kétségtelen, hogy a történelemben számos véres pogrom zajlott, de az egyedül ezekre való emlékezés is torzítja a stetl képét, kizárja a kölcsönös egymásrautaltság tényét, hogy a kereskedő függött a mezőgazdásztól és fordítva.
Stetl-emlékek…
Az Egyesült Államokban élő zsidók többsége kelet-európai származású, így az ő identitásukban a stetl egyfajta mitikus, akár nosztalgikus kiindulópont. Az egyszerű, földhözragadt – ám vallási és népi bölcsességben gazdag – társadalmat idézi fel: „mi innen jöttünk”. Másfelől pedig a stetl emléke a mártíromságtól is erősen átitatott, részben a pogromok miatt, illetve mert a holokauszt zárta le végleg a történetét.
Mikroszinten tehát minden stetl egyedi. Makroszinten, a nagy társadalmi változások – iparosodás, a különböző izmusok és politikai irányok – viszont dinamikus élménnyé tették az életet a stetlben is. A stetl élet árnyaltabb látásmódja megkönnyíti annak megértését, hogy még a holokauszt végzetes pusztítása előtt oly sok zsidó miért hagyta maga mögött azt az életet, amire ma sokan nosztalgiával gondolnak vissza.
Fotók: Wikipedia
