Történt egyszer Nikolsburgban, hogy amikor a híres reb Smelke éppen a szent tant magyarázta bóchereinek, hirtelen megszakította előadását s arcán gondterhelt barázdák jelentek meg. A nikolsburgi rebbe mélyen a gondolataiba merült, tanítványai pedig rögtön megértették, hogy mesterük valami olyat tapasztal, melyet egyszerű ember soha nem fog. Ezért aztán a bócherek csendben, félelemmel teli tisztelettel lesték a cádik sugárzó arcát.
A csendes áhítat néhány percig tartott, majd a cádik hirtelen odaszólt a jobb oldalán álló tanítványához: „Nu, miért nézed tétlenül? Öntsd le az aláírást és minden rendbe jön!” A tanítvány erre felkapta az asztalon álló pohár vizet és leöntötte vele az abroszt…
A bócherek, akik előtt ez a furcsa esemény lepergett, nem merték mesterüktől megkérdezni a látottak jelentését. Amikor az előadás véget ért, akkor viszont a cádik jobbján álló tanítványt rohamozták meg, hogy magyarázatot kapjanak arra, hogy miért öntötte ki azt a pohár vizet.
A vízöntő bócher erre a következő történetet adta elő: „Amikor Reb Smelke hirtelen félbeszakította az előadását, akkor én is megfigyeltem elmélyülő ráncait és elsötétülő tekintetét, s egyszerre csak az tűnt fel nekem, hogy egy nagy város utcáján követem őt a hepehupás macskaköveken. Az út végén egy hatalmas palota előtt álltunk, melyet a rebbe először tüzetesen végigpásztázott szemeivel, majd beléptünk a palotába, ahol egyik termet hagytuk a másik mögött, mindegyikben fényesebbnél fényesebb bútorok sorakoztak, az ajtók előtt pedig két-két ember strázsált, akik a rebbe láttára félreugrottak utunkból és még ki is nyitották a szárnyas ajtókat.
Így jutottunk el vagy száz terem után az addigi legnagyobb és legpazarabban berendezett szobába, ahol egy magas támlás karosszékben egy nagyrangú férfi ült, mellette pedig egy nagyobb rangban lévő másik férfi állt, aki iratokat tett felettese elé, aki zokszó nélkül írt alá mindent. A palota ura egy szót sem kérdezve tette a papírokra a szignókat. Az utolsó papírnál viszont a cádik egyszer csak szólt nekem, hogy öntsem le az aláírást, mire én fogtam a kalamárist és a szignót tintával öntöttem le.”
A többiek már ennyiből is következtetni tudtak arra, hogy itt nem mindennapi esemény történt, de azért nem igazán értették meg a dolgot. A nem mindennapi jelenet csak néhány héttel később nyert értelmet, amikor két vendég érkezett a rebbéhez.
Reb Smelke a nagyteremben fogadta a két vándort, ott ahol éjt nappallá téve tanult, s a köztes szünetekben étkezett. A két vendég elmondta, hogy a városban, ahonnét jöttek, nagy öröme van a zsidóknak, mert az Örökkévalónak hála megsemmisült a kegyetlen rendelet, mely elűzte volna őket otthonukból.
A város katonai parancsnoka ugyanis már régóta kereste az alkalmat, hogy elhűzhesse a zsidó közösséget, s mivel addig nem sikerült fogást találnia rajtuk, egy rendeletet fogalmazott, melyben azt írta, hogy a zsidóknak 48 órán belül el kell hagyniuk a település határát is. Azonban, hogy gonosz tervét végrehajthassa, szüksége volt az országos parancsnok aláírására is.
Ha közben nem történt volna csoda, akkor most az egész hitközség földönfutó lenne. A csodálatos eseményt pedig a következőképpen mesélték: A városi parancsnok sok aktája között, melyeket az országos parancsnokhoz vitt aláírás céljából, ott lapult a zsidók kitoloncolásának rendelete is. Az országos kapitány viszont szokása szerint anélkül, hogy valamelyik iratot is átolvasta volna, írt alá minden elétett papírost.
A városi parancsnok mellette állt, s egy tartóból kiszórt finom hamuval szárította az aláírásokat, mohón várva, hogy a zsidók elleni rendeletre is rákerüljenek a hurkos betűk… Mikor ez végre megtörtént, és a zsidók elleni rendeletet is le akarta szárítani, akkor véletlenül a tintával teli kalamárist fogta kezébe, és annak az egész tartalmát öntötte a papírra. A városparancsnok az ijedtségtől egészen elsápadt, de akkor már késő volt. A kapitány elolvasta a tintapacás szöveges, s elborzadva látta annak tartalmát. Meggyőződése volt, hogy az isteni akarat megnyilatkozása történt, s nem is volt hajlandó tárgyalni sem egy ilyen embertelen intézkedésről.
Amikor ezt a tanítványok végighallgatták, érdeklődtek a két vendégtől, hogy ez mely napon és milyen órában történt. Kiderült, hogy ez éppen abban az időben volt, amikor a társuk a rebbe parancsára kiöntötte a vizet az asztalon…
Hát így semmisítette meg reb Smelke Nikolsburger a tanterméből a messzi város szörnyű rendeletét.
Fotó: Pierre Bamin on Unsplash
|
Forrás:
Sch. S. „Egy »gezére« megsemmisitése”, Zsidó Ujság, 1931. 7. évf. 3. szám, 6. old. |