A chaszidizmus és a neológia ritkán került egyszerre említésre, ha mégis akkor egymás szöges ellentéteként kerülnek szóba. A mai napon, támuz 28-án van a halálozási évfordulója Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi csodarabbinak és Löw Immánuel szegedi főrabbinak – a magyar zsidó történelem két központi személyéről egyszerre szólunk.

Két olyan ember, akik a hazai zsidó történelem idővonalának egy-egy határát jelzik. Teitelbaum Mózes rabbi a klasszikus tórai és talmudikus tudás, továbbá a chaszidizmus egyik határköve, Löw Immánuel rabbi pedig a világi és tórai tudás összeházasítójának, illetve a holokauszt előtti neológia utolsó nagyja volt. Habár a két irányzat valóban szöges ellentéte egymásnak, a két rabbit nem csak jorcájtjuk napja köti össze, hanem az a mérhetetlen tettvágy, amellyel a zsidókat a Tóra egy-egy ösvényére vezette.

Érdekesen indult az az út, amely Teitelbaum Mózes (1759–1841) sátoraljaújhelyi rabbi a – magyar – chaszid történelemben betöltött kulcsszerepéhez vezetett. Reb Móse élete első felében a klasszikus orthodoxia táborába tartozott, sőt, majdnem fél évszázadon keresztül a chaszidizmus ellenzője volt. Feleségével, Chájá Szárával három gyermeket neveltek, egy leányt és két fiút. A körülmények arra kényszerítették, hogy egyetlen lányát, Chánát, egy chaszidhoz adja nőül, aki ráadásul elvált is volt. Veje az Árje Döbé Álijá (Premislán, 1874) szerzője, Árje Léb Lipschitz (1767–1846) viznitzi (Vizhnitsa, Ukrajna) rabbi lett, akinek hozományul ígérte azt is, hogy látogatást fog tenni Reb Árje Léb mesterénél, a „Lublini Látónál” (Jákov Jicchák Horowitz, 1745–1815).

Az újhelyi csodarabbi

Reb Móse az ígéretét sokáig halogatta, 1808 nyarán úgy költözött Premislánból (Przemyśl, Lengyelország) Sátoraljaújhelyre, hogy azt még mindig nem teljesítette. A hagyomány szerint Újhelyen kapta meg veje, kissé talán szemrehányó levelét, hogy még mindig nem járt Lublinban. Teitelbaum rabbi dilemmáját tovább tetézte, hogy ekkor már hódítani kezdett a Hászkálá, a „zsidó felvilágosodás” is, mely sokszor nem csupán a részleges asszimilációt, hanem a zsidó vallás teljes elhagyását eredményezte. Így hát Reb Móse bizonyos szempontból egy oldalra került a chaszidokkal, hogy harcoljanak a zsidó lelkekért, hogy azok ne térjenek le a Tóra útjáról. Végre elhatározásra jutott, és 1808 őszén, a nagyünnepek után vejével Lublinba utazott.

Teitelbaum rabbi sokáig vitatkozott a „Lublini Látóval”, felhánytorgatta az imádkozás késői kezdetét, hogy a chaszidok a kelleténél több bort és pálinkát isznak és hogy hanyagolják a tanulást is… A válaszok lényege a következő volt: a népnek nem tudni, hanem hinni kell. Ezután a lublini rebbe Tórát-olvasott, éppen az elejét: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. És a föld puszta és kietlen volt és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött. És mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.” (1Móz. 1:1–3.), majd a felolvasó hirtelen az újhelyi vendég felé nézett és ezt mondta: „Legyen világosság Reb Majse, újhelyi cádik.”

A találkozó tehát sorsforduló jelentőségűnek bizonyult, Teitelbaum Mózes nem csupán chaszid lett, de a legmeghatározóbb chaszid dinasztiák, a szigetiek és szatmáriak ősapja. Az újhelyi rabbi fő műve, a Jiszmách Móse (Lvov, 1849–1861) után az utókor számára Jiszmách Móse néven vált ismerté, könyve mai napig a Tóra-tanulás egyik forrása.

Teitelbaum rabbit egyhamar csodarabbiként kezdték tisztelni, gyógyításairól ódákat zengtek zsidó és keresztény körökben egyaránt. A legenda szerint felkereste őt Kossuth Lajos édesanyja is, aki beteg gyermekét hozta a rebbe elé. Reb Móse egy héber zsoltárrészlettel megáldotta a gyermek Kossuthot, hogy gyógyuljon fel a torokgyíkból, és hogy olyan nagy ember váljék belőle, aki a zsidóknak sosem lesz ellensége.

Teitelbaum rabbi életét átjárta a Messiás-várás, sámeszét megbízta, hogy ha bármi neszt hall az éjszaka, ne habozzon felkelteni, mert az csak a Messiás lehet. Halála előtt állítólag úgy imádkozott az Örökkévalóhoz, hogy ha tudta volna, hogy életében nem jön el a Messiás, akkor biztosan nem viselte volna el a rá nehezedő fájdalmat, és nem érte volna meg azt az agg kort, de ha már így alakult, akkor legalább az utódai kedvéért küldje el hamar. Halála után úgy beszélték, hogy a mennyekben nem akarta elfoglalni az őt megillető helyet addig, amíg a Teremtő nem küldi el a Messiást, végül aztán Dávid királyt kellett elé küldeni, hogy hárfajátékával becsalogassa a nagy rebbét…

Az újhelyi rebbe halála után egyik unokája, Teitelbaum Jekutiél Jehuda (Reb Zálmán Léb, 1808–1883) került örökségébe, akit viszont 1847-ben távozásra kényszerítettek, ugyanis a helyi zsidók többsége neki már nem tűrte el, amit szentéletű nagyapjának, hogy  a különböző bajokra amuletteket osztogasson, vagy hogy nagy tiseket, vagyis lakomákat rendezzen. Így történt, hogy a Jiszmách Móse leszármazottjai a Máramaros környékén szóródtak szét és ott alapítottak népes chaszid udvarokat. Dióhéjban ennyi fér Teitelbaum rabbiról…

A mai napon emlékezünk Löw Immánuel (Ávrahám Chájim 1854–1944) szegedi főrabbira is, aki 1878-ban foglalta el híres apja, Löw Lipót (Jehuda Léb, 1811–1875) után a dél-alföldi főváros rabbiszékét. Az ifjabbik Löw gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte, míg teológiai ismereteit Berlinben szerezte meg. Szónoklataival egyhamar kitűnt, – az aranyszájú rabbit a budapesti és bécsi hitközségek is próbálták elhódítani, de azok hiába kínáltak nagyobb presztízst és jobban dotáló állást, Löw Immánuel haláláig kitartott szegedi közössége mellett.

Löw Immánuel idős korában

Löw rabbi egyik legnagyobb műve a helyi zsinagóga, melyet bár Baumhorn Lipót építész tervezett, a belső díszítés apró nüanszait és a kertet ő álmodta meg – híres volt botanikai ismereteiről. A díszítő festésekről az alábbi beszámolót írta az Egyenlőség a zsinagóga 1903. május 19-ei felavatója után:

„A festés az épület alapját és célját kívánja illusztrálni: alapját a hitben, célját a közös Isten-tiszteletben. Ezért kettős gondolatkört dolgozott föl: az egyik a Tórának, a hit alapjának jelképezése; a másik az épület rendeltetésének a tagolásának összefüggése. A mellékes díszítő motívumokat a falakon s a karzat alatti boltozatokon a szentírásnak a békességet jelképező növényei, a szőlő és füge és stilizált írás-szalagok adták.

A kupolában a festés kettős feladatát egyfelől az üveg-kupola egét a földdel összekötő s az architektúrát áttörő csipkebokor, a kinyilatkoztatás jelképe, másfelől a dob 24 mezejében festőileg elhelyezett nyitott tálisz igyekszik megoldani. A színes boltozatokból és süvegektől eltekintve a gazdag s mégis nyugodt s összhangzó színhatást az elefántcsont-fehér alapszínnel, a meleg kék színezéssel és a kiválóbb hatású pontokon diszkrét aranyozással érték el.

A szentírás négy részét a négy emeleti sarok jelképezi, az írás illető részéből vett egy-egy színes kivitelű jellegzetes növénnyel. A Tórát délkeleten a csipkebokor, az első prófétákat északkeleten a koloquint, az utolsó prófétákat északnyugaton Jónás próféta csodafája, a szentiratokat délnyugaton az Énekek Énekének diófája képviseli.

A szóbeli törvényt s a történeti későbbi fejlődést misna korában fellépő növények közül a nyugati dongákban a színes kivitelű vadrózsa és leander, s a kék alapon fehér szegélyt képező Nymphaea [tündérrózsa] elképezi.”

A szegedi zsinagóga frigyszekrénye

1920 tavaszán Löw rabbit egy újságcikkben megjelent, eltorzított nyilatkozat miatt hazaárulással vádolták meg és egy bő évre bebörtönözték. A meghurcoltatást és az indokolatlan fogságot végig méltósággal viselte, sőt egyszer kedélyesen azt mondta: „úgy látszik, ez hiányzott a biográfiámból”. Idejét pedig nem pazarolta és nekikezdett egyik legismertebb munkájának, a három kötetes Die Flora der Juden (Bécs, Lipcse, 1924; 1934) címűnek, melyben a bibliai növényekről értekezett. Hat évvel később, 1927-ben a neológ zsidók részéről őt választották be a főrendházba, melynek 1940 őszéig volt a tagja, amikor a zsidó törvények kizárták onnét.

A 91 éves, megvakult főrabbi tüdőgyulladásban halt meg Budapesten, a Wesselényi utca 44. alatti zsidó iskolában ideiglenesen berendezett kórházban. Temetése a Farkasréti izraelita temetőben volt, ahol dr. Benoschofsky Imre (1903–1970) budai főrabbi a többek között a következőket mondta:

„Egyedül maradtam hírmondónak […] Jób híreinek szava szól ismét, amikor egy szép letűnt kor utolsó nagy alakjától búcsúzunk. Tulajdon szavait alkalmazhatjuk reá: »Rajzó csillagok ragyogó rajának bezáró csillaga«. Kihunyt a csillag, mi dideregve idézzük a sötétben a régi tündöklést és mondogatjuk csüggedve-bízva: »Bizony velünk volt akkor az Isten«. Ő adta akkor nekünk a vezető egyéniségeket, Ő adta Löw Immánuelt és Ő vette el. Áldott a jobbja és áldott a sújtó balja is. Az Ő irgalmába ajánljuk nagy Mesterünk lelkét. Hozzászáll az imádságunk.”

A világégés után dr. Scheiber Sándor (1913–1985), a budapesti Rabbiképző akkori igazgatója intézkedése nyomán 1947-ben Löw rabbi testét exhumálták és Szegeden újratemették. Síremlékét 1950. június 18-án állították fel – ekkor a temetőbe külön villamoskocsi indult Szeged belvárosából.

Emlékükből fakadjon áldás!

Cseh Viktor

Források:

Buber, Martin, Haszid történetek, vol. II. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1995.

Schön Dezső, Istenkeresők a Kárpátok alatt – A haszidizmus regénye. Budapest: Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 1997.

„A szegedi uj zsidó templom”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 21. szám melléklet, 1–7.

„Meghalt Lőw Immánuel”, Magyarországi Zsidók Lapja, 1944. 6. évf. 29. szám, 3.

„Lőw Immánuel temetése”, Magyarországi Zsidók Lapja, 1944. 6. évf. 30. szám, 3.