A szukkoti csokor négy növénye a magyar zsidó költészetben már nem csupán vallási szimbólumként jelenik meg: a költők személyes és kulturális jelentésekkel ruházzák fel őket.
Érdemes néha a hagyományos zsidó szövegeken túlra is tekinteni, és megnézni, hogyan jelennek meg a Tóra növényei a magyar irodalomban. Kiss József és Somlyó Zoltán versei jól mutatják, hogy ugyanaz a szukkoti szimbólumvilág mennyire különböző költői jelentéseket kaphat.
A szukkoti csokor két költő verseiben
Kiss József (1843–1921) a Pesti Izraelita Hitközség felkérésére írta meg 1888-ban az Ünnepnapok című verseskötetét, amelyben természetesen a sátoros ünnep is külön ciklust kapott. Az egyik strófa így kezdődik:
„Fel ünnepelni, fel csoportba, / A pálma ágak ünnepét! / Eszrog gyümölcse, fűzfa lombja / Friss illatát terjessze szét. […]”
Néhány évtizeddel később, 1918. szeptember 21-én az Egyenlőség hasábjain jelent meg Somlyó Zoltán (1882–1937) Csokor című verse:
„Meg van írva, hogy vegyetek magatoknak aranyalmát / sápadtfényűt, hádárfának dús gyümölcsét, boldogan. / És melléje pálmafának ágait is illesszétek / és mirtuszt, melynek olyan békés, csöndes színe van / Fűzzetek hozzája füzet pataki fűzkoronából, / amely olyan hűn kíséri az út fáradt vándorát. / S örvendjetek hozzá boldog, békés örömujjongással / Isten fényes színe előtt hét ünnepnapokon át!… / […]”
Ugyanazok a növények, más szemmel
Már a megnevezésekben is érdekes különbséget találunk. Kiss József „esztrogként” utal a szukkoti csokor gyümölcsére, a rabbinikus hagyományban megszokott askenáz kiejtést követve. Somlyó Zoltán ezzel szemben a Tóra szövegéhez ragaszkodva „hádárfa dús gyümölcséről” ír, miközben költői szabadsággal „aranyalmának” nevezi azt.
Első olvasatra Kiss verse talán közelebb áll a hagyományos vallásos szemlélethez. Ez nem is meglepő: a költő gyermekkorában rabbinak készült, több jesivában is tanult, mielőtt az irodalmi pályát választotta.
Ha azonban közelebbről megnézzük a két verset, árnyaltabb kép rajzolódik ki. Kiss József az árbá minimnek csak néhány elemét emeli ki – a hádászt például teljesen kihagyja –, és inkább a téma megjelölésére használja a szimbólumokat. Somlyó viszont a tórai szöveg egészét igyekszik költői formában újraalkotni.
Amikor a fűzfa már nem negatív jelkép
Talán még érdekesebb, ahogyan a két költő az árávát, vagyis a fűzfát ábrázolja. Mindkét versben kifejezetten pozitív szerepet kap: Kiss Józsefnél „friss illatú”, Somlyónál pedig „hűn kísérő társ”. Ez meglehetősen más kép, mint amelyet a rabbinikus hagyományban találunk, ahol az árává elsősorban negatív konnotációval jelenik meg.
A magyarázat talán éppen a magyarországi környezetben keresendő. A négy növény közül a magyarországi zsidó költők természetes közegében leginkább a fűzfával találkozhattak. A vízpartok ismerős fája így kézzelfoghatóbbá, közelebbivé válhatott számukra, mint a szukkoti csokor többi növénye.
És talán nem véletlen, hogy éppen a fűzfa válik az azonosulás tárgyává. A diaszpórában élő, a saját hazájától és hagyományos közegétől elszakított zsidó költő számára a vízparti, szomorú fűz könnyen válhat a saját sorsának metaforájává.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.