A mézbe mártott alma és édes ételek bármennyire is ros hásáná elterjedt szimbólumai, a zsidó újév központi eleme mégsem a gasztronómia, hanem a sófár, melynek jellegzetes hangja a megtérésre figyelmeztet, illetve annak folyamatát segíti elő. 

A sófár jajgató hangja egyes magyarázók szerint a kisgyermek sírását idézi, azt a fajta őszinte, szívből feltörő kiáltást, mellyel a csecsemő az oltalmazó szülőt hívja. Amikor Ros hásánákor felhangzik a sófár hangja, még inkább felébred lelkünk, s mint gyermek a szülőjét, úgy vágyódunk a Teremtőnk, az Örökkévaló oltalmába, s esdeklünk azért, hogy könyörüljön meg rajtunk az elmúlt évben elkövetett bűneikért, s nagy kegyelmében írjon be minket az Élők Könyvébe.

A magyar nyelvű vallásos zsidó költészet egy kiemelkedő alakja Somlyó Zoltán (1882–1937), aki időről időre írt verseket az ünnepekre. Somlyó száz évvel ezelőtt megjelent sorai ma is érvényesek, a sófár hangjának erejéről és a megtérésre való felhívásról:

Sófárharsongásban

Vörhenyes, gyengülő, őszi napsugárban, / szétnyílnak a felhők, megszakad az Ég! / És földi porszemek fele utat törvén, / megharsan a sófár, az Isten-i törvény – / megreszketnek tőle szívek s venyigék.

Kimérve a sorsa a Jónak, a Rossznak – / kimondva a végszó a jövő felett! / Ki ma zöld levélből rak éket fejére, / holnap már kimehetsz tán sírhelyére – / kirótták jutalmad s ítéletedet!

Mert örök a jóság, de örök a rossz is, / mely sötét talárban kullog álnokul; / Aki rosszat akar, nincs az előtt korlát! / Ez söpré el egykor Szodomát, Gomorrhát – / bűnhődik a szív és soha nem tanul!

Bűnbánat légyen ma enyhületes kortyunk! / Hajtsuk meg fejünket bűneink alatt! / Ember az emberrel sok gonoszat művel, / Szóval is gyilkolhatsz, nemcsak hegyes tűvel!… / S jó hír: alig kullog! De a rossz szalad!…

S könnyű percek szárnyán, könnyű mámorokban / Istentől is sokszor megfeledkeztél! / Mit tudhatod: Néki mi véled a terve?! / Hajolj meg, testvérem, a melledet verve – / s hallgasd szíved, ott is az Isten beszél!…

És ti is, mind, akik gondolatlan jártok, / s kik alatt száguldoz a hintókerék: / hiába csillognak ám a briliánsok, / ha nyomorban sírnak a testvérek, mások, – / aki hivalkodik, bántja Istenét.

Fogadjuk a törvényt – mert megérdemeltük, / mert Tiszák eléggé bizony nem valánk! / Vessük fel az Égre bocsánatra sóvár / szemünket, miközben megharsan a sófár – / égesse el bűnünk tiszta égi láng!…

Forrás: Somlyó Zoltán, „Sófárharsogásban”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 38–39. szám, 6. old.