A zsidó folklórban
 
Szombat, a család ünnepe
 

Tóra elbeszéli, hogy a pusztai vándorlás idején a hatodik napon szedték össze és készítették el a mannát szombatra, a zsidó hagyomány pedig erre hivatkozva megkívánja, hogy a sábbát fogadásának előkészületei pénteken kora reggel kezdődjenek. A Talmud és a későbbi korok legtekintélyesebb mesterei maguk szítottak tüzet, sóztak halat, vágtak fát, sepertek, stb. “a szombat tiszteletére”, és nem engedték ezt át szolgának, szolgálónak.

                A Szombat királynő fogadására méltóvá kell tennünk otthonunkat, méltóvá önmagunkat.

                Hogyan tesszük méltóvá otthonunkat? A ház asszonya péntek délután befejezi a szombatra való sütést-főzést, azután fehér ünnepi abrosszal megteríti az asztalt, és az asztalfőre odakészíti a szombati kalácspárt, a bort, a kiddusserleget meg a szombati gyertyákat (legalább kettőt).

Mintha látnám, hogy sürög-terít nyakrafőre,

Sokfonatú kalácsot tesz az asztalfőre:

Gyertyát is gyújt, három szálat, mosdó vizet készít.

                               Kiss József: Dal a szegény Árjeról

                A Szombat királynő azonban nemcsak a gazdag házakat és a polgári otthonokat keresi fel, hanem a nyomor szomorú tanyáit is. És nem volt soha olyan vallásos zsidó, aki ne értett volna a vendég méltó fogadásához. A zsidó népben ősi idők óta elevenen él az a hit, amelyet a Talmud úgy fejez ki, hogy a szombat “visszafizet”. Ezért a gettó minden emberi jogból kizárt és a legsúlyosabb gondokkal küzdő lakója is mindent elkövetett, hogy erre az egy napra fényességet varázsoljon hajlékába.

                Ahol még él a zsidó hagyomány és a zsidó gondolkodás, ott a szombat és a család sokszoros, mélységes kapcsolatokban forr össze. A család bensőséges együttléte mélyebbé és szebbé teszi a szombatot. A szombat melegebbé teszi a családi életet. És ha a hét folyamán esetleg ellentét, harag támad a család tagjai közt, a szombat közeledtére ez is elsimul…

                Az apa a család papja, a családi szertartások vezetője, de a “szent szolgálat” végzésében része van azért az anyának és a gyermekeknek is.

                A péntek esti gyertyagyújtást a hagyomány az asszonynak szenteli. A szombat esti gyertya valósággal jelképe a vallásos asszonynak, ábrázolását ott látjuk régi sírköveken is. Milliók lelkében él a legmeghatóbb gyermekkori emlékek egyike: az édesanya, amint péntek este meggyújtja a gyertyát. Két kezét a lángok felé terjeszti, és elmondja az áldást: “Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a Világ Királya, aki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy gyújtsuk a szent szombat fényét!” Ezzel jelzi, hogy átérzi hivatását: terjeszteni a vallás világosságát, és a vallási törvény teljesítésében példát mutatni gyermekeinek.

                Hazatérve a templomból az apa “sábbát sálommal” vagy jiddisül “gut sábesszal” köszönti családját, és megáldja gyermekeit. A fiúkat így: “Tegyen téged az Örökkévaló olyanná, mint Efrájimot és Menassét!”, a lányokat pedig így: “Tegyen téged az Örökkévaló olyanná, mint Sárát, Rebekát, Ráchelt és Leát!”, és a fiúkat is, lányokat is:“Áldjon meg téged az Örökkévaló, és őrizzen meg, ragyogtassa feléd tekintetét az Örökkévaló, és legyen irgalmas hozzád, fordítsa feléd tekintetét az Örökkévaló, és adjon neked békességet!”

                A Sálom áléchem… kezdetű énekkel az apa a szombat angyalait köszönti. A Talmud szerint “Két szolgálattevő angyal kíséri haza az embert a templomból pénteken este. Az egyik a jó angyal, a másik a rossz. Amikor az ember hazaér, és égő gyertyákat, megterített asztalt talál, és az ágyat megvetve, akkor a jó angyal azt mondja: Adja a jó Isten, hogy a következő szombaton is így legyen! Erre a rossz angyal kénytelen-kelletlen áment mond. Ha azonban ennek éppen az ellenkezőjét találja, vagyis sem gyertya, sem vacsora, s minden olyan, mintha hétköznap lenne, akkor a rossz angyal mondja: Adja a jó Isten, hogy a továbbiakban is így legyen, és a jó angyal kénytelen rámondani, hogy ámen…” (Sábát 119b.) Az Éset chájillal, a derék nő dicséretével (Példabeszédek 31.) asszonyának hódol a férj: “Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, férje pedig így dicséri: Sok nő végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket!”

                Ezután kiddust mond az ünnepi serleg felett, iszik belőle, és odanyújtja családja tagjainak. Kezet mosnak; áldja Istent, aki előhozza a kenyeret a földből, felvágja az ünnepi kalácsot, amely a kiddus alatt még be volt takarva, megízleli, és oszt belőle a többieknek is. És közben érezni lehet, ahogy szétárad az otthonban a békesség, a szentség…

* * *

Annak a három étkezésnek, amelyet hagyományunk a hetedik napra kötelezővé tesz, a zsidó élet vallásos, sőt misztikus jelentőséget kölcsönzött.

                A péntek esti étkezésnek a hal (a gyermekáldás jelképe) és a hús, a szombati étkezésnek, amely rendszerint a Sáchrit és Muszáf istentiszteletet követő kiddusután következik, elsősorban a sólet, a borsos vagy almás kugli a jellegzetes, hagyományos étele. Azonban mind a két étkezést vallási és szellemi tartozékai (imádság, ének, a Tóraszavai) teszik igazán szombativá, és gazdagítják valóságos házi ünnepekké.

                Még fokozottabban áll ez a harmadik lakomára, a minchá utáni sálos szeudotra (“sálesüdesz”). Chászid körökben a férfiak a délutánt rendszerint nem családjuk körében, hanem egymás között töltik. A bét hámidrásban gyülekeznek a chászidok. A lakoma rendszerint igen egyszerű: egy üveg bor, néhány szardínia, hering. Nemcsak az asztal körül, de benn a templomban és künn az udvaron is üldögélnek öregek, és álldogálnak gyerekek. Áhítatosan hallgatják rabbijuk, cádikjuk rendszerint misztikus Tóra-magyarázatait, és rajongó hittel éneklik a kabalisztikus szombati énekeket.

                Alkonyat idején azután – férje a fiúkkal ilyenkor templomban van – bizonyos chászid körökben a jámbor zsidó asszony abbahagyja az olvasást, és belefog a hagyományos jiddis búcsúdalba:

Ábrahám, Izsák és Jákob Istene,

a kedves, szent szombat már távozni készül.

Hozzon az új hét szerencsét és áldást!
Ámen, ámen, így legyen igaz,
és jöjjön el Dávid fia, a Messiás!

Nemsokára hazaérkezik az apa a templomból, sávuá tovval, vagy jiddisül gut woch-hal köszönti övéit, és hávdálát, (szombatot a hétköznaptól elválasztó rövid szertartást) csinál. Az előimádkozó a község számára már a templomban elválasztotta, önmaga és a családja számára most ő is elválasztja a szentet a köznapitól. Az otthonihávdálával kapcsolatban megemlítjük, hogy bor helyett pálinkával, feketekávéval is lehet végezni (minden olyan itallal, ami az adott országban “fontos vendég” kínálására alkalmas); ahávdálágyertyát, míg a láng áldására sor nem kerül, a legkisebb gyermek tartja. Érdekes szokás, hogy a hávdálá után a jelenlévők ujjaikat először abba az italba mártják, amelyben a fonott gyertyát eloltották, azután párnászát, megélhetést kívánva, zsebükhöz érintik, illetve a szemhéjukhoz, és a halántékukhoz (a jó látást és a helyes észt jelképezve, azt kívánva)

A szombat péntek esti üdvözlésének ellentéte a Szombat királynőtől való fájó búcsúzás, “a királynő elkísérése” (meláve málke). Így nevezzük a “búcsúlakomát”, melyet lehetőleg hosszúra elnyújtanak, hogy a szombat minél később távozzék el.

(Forrás: Vidor Pál: A Szombat könyve. Javne könyvek 8. kötet. Budapest.)

Chászid történetek

Reb Méir Jechiél, az osztrovcai rebbe szokása volt, hogy rengeteget böjtölt a kötelező böjtökön kívül is. Az ember kötelessége hozzászoktatni szervezetét, hogy minél kevesebbet egyen. Az igazi cádik – szokta mondani – az evés-ivás által közelebb kerül az Örökkévalóhoz, mert táplálkozása is szellemi jellegű. Nekem azonban, aki nem vagyok cádik, kötelességem minél kevesebbet enni. A végén odáig ment, hogy már szombaton is szokott böjtölni (amit egyébként a háláchá tilt).

Egyszer magához hívatott egy zsidót, akiről tudta, hogy nyilvánosan megszegi a szombatot, és jól megmosta a fejét. Az illető visszadobta a labdát: a rebbe is megveti a szombatot!

– Hogyhogy?! – kérdezte a rebbe megdöbbenve.

– Úgy, hogy a rebbe böjtöl szombaton, ami a szombat szentségének megszegése!

– Igazad van, fiam – mondta a rebbe -, de van egy kis különbség: tőled mások is eltanulják a helytelen viselkedést, de engem a szombati böjtölésben senki nem fog utánozni…

A szombat gyönyörűsége

A karlini rabbi Slomo azt mondta: “Aki a szombat minden parancsát teljesítette, de a gyönyörűségét és a hevét nem érezte, azt beengedik a Paradicsomba, de amint itt nem érzett gyönyörűséget, ott sem érez.”

Két gyertyatartó

Rabbi Mose Chájim Efrájim, a Báál Sém unokája, feleségével együtt hosszú ideig nagy szegénységben élt. Péntek esténként az asszony maga készítette agyag gyertyatartóban gyújtott gyertyát. Később gazdagok lettek. Amikor a rabbi egy péntek este hazajött a templomból, és a szobába lépett, látta, hogy a felesége örvendezve gyönyörködik a terjedelmes gyertyatartóban. “Neked most van világos — mondta neki –, nekem akkor volt.”

A sötétség

A csernobili rabbi Náchum házában egy péntek este a gyertya kialudt. Az orosz szolga se szó, se beszéd, gyorsan meggyújtotta, úgyhogy senki nem vette észre. Amikor a rabbi bement a szobába, azt mondta: “Milyen sötét van itt! Nem látok semmit!” Mondták neki, hogy ég a gyertya, de egyre csak hajtogatta: “Én bizony nem látok semmit!” Egyszer csak azt mondta: “Csak nem szegte meg valaki a szombatot a gyertyával?…” Ki is derült, hogy a szolga volt az, aki gyertyát gyújtott szombaton.

A szombat a miénk…

A mai magyar valóságban a szombat elvesztette egykori központi szerepét a zsidók életében.

                Mit kell tennünk, hogy a szombat ne váljék valamiféle történeti tananyaggá, muzeális relikviává, hanem megmaradjon élő ünnepünknek? Akarnunk kell a szombatot: ha eddig nem tartottuk meg az egészet, akkor fogjunk hozzá, és próbáljuk meg fokról fokra megvalósítani.

                Jól tudjuk, hogy ezt az utat nemcsak külső, hanem belső, lelki akadályok is nehezítik. Sokan vannak, akik nehezen tudják leküzdeni gátlásaikat. Az a zsidó például, aki már régóta — vagy akár még soha — nem rendezett kiddust, és nem áldotta meg gyermekeit, visszariad attól, hogy most elkezdje vagy újrakezdje. Gyakran találkozunk azzal az álérveléssel is, hogy ha nem tarthatjuk meg az egész szombatot, semmi értelme a részleges megtartásnak. “Ha délelőtt a munkahelyemen voltam, mi értelme, hogy délután ne dolgozzam?” “Ha a gyerek délelőtt a kertben kapált, mi értelme, hogy idehaza ne rajzoljon, ne írjon?”

                Ezt a gátlást le kell küzdenünk. A “vagy mindent, vagy semmit sem” álérvével szemben azt az álláspontot kell kialakítanunk, hogy fenntartjuk a szombat megtartásának követelményét. Késedelem nélkül valósítsunk meg belőle annyit, amennyi akaraterőnkből telik! De megállni nem szabad! Tanuljunk, gondolkodjunk azon, mi legyen a következő lépés! A mindenkire érvényes minimum helyett a mindenki számára más és más maximumot követeljük: mindenkitől a legtöbbet, amit jelenleg megtehet. Aki teheti, az szentelje meg a szombat napját, de aki egyelőre úgy érzi, hogy nem tudja megszentelni az egész napot, az igyekezzék a fennmaradó órákat a szombathoz méltón tölteni, és fokozatosan bővíteni ezt az időtartamot, amíg az egész napra ki tudja terjeszteni.

                A péntek esti kiddus nincsen szigorú időhöz kötve: akkor kezdődik, amikor már mindenki hazatért a munkából vagy a templomból. A “házi istentisztelet” kereteit a ház asszonya, tartalmát azonban az egész család áhítata, akarása teremti meg. Hozzátartozik ehhez a közös éneklés és a Szentírás meg más komoly zsidó írások együttes olvasása, tanulmányozása.

                A zsidóság vezetőinek feladata, hogy ezeket a jóindulatú megtérőket lépésről lépésre közelebb vigyék a teljes szombathoz. Ahogyan a zsidóság történetében oly sok mindent, ezt is a jövőbe vetett bizakodásra kell alapozni, a reményre, hogy a gyakorlat egyszer majd egészen megvalósítja az elvet. És arra a tudatra, hogy csak azt őrizhetjük meg, amire mi magunk fenntartjuk igényünket. A szombat a miénk, csak meg kell tartanunk.

(Forrás: Vidor Pál: A Szombat könyve. Javne könyvek 8. kötet.)

Megjelent: Egység Magazin 5. évfolyam 22. szám – 2014. július 29.