1992 óta augusztus első hetében tartják a szoptatás világhetét. A zsidó hagyománynak természetesen az anyatejes táplálásról is van mondanivalója. Írásunkban a szokások, vélemények és magyarázatok gazdag tárházából válogattunk.

Örüljetek Jeruzsálemmel és vigadjatok rajta, mind akik szeretitek; örvendjetek vele örvendezéssel mind, akik gyászoltok miatta; azért hogy szopjatok és jóllakjatok vigaszainak emlőjéből, azért hogy szívjatok és gyönyörködjetek dicsőségének teljéből. Mert így szól az Örökkévaló: Íme, felé fordítom folyóként a békét, és áradozó patakként a nemzetek gazdagságát, hogy szívjátok; karon fogtok vitetni és térden dédelgettetni. Mint férfi, kit anyja vigasztal, úgy vigasztallak én benneteket, és Jeruzsálemben fogtok vigasztaltatni. (Jesája 66:10-13)

A Tóra nem sokat beszél a szoptatásról, mivel a bibliai időszakban természetesnek vették a szoptatást. Ha azonban valaki azt gondolná, hogy a szoptatással kapcsolatos ambivalens érzések kizárólag modern korunk termékei, akkor a zsidó forrásokból az is kiderül, hogy bölcseink egyszerre tartották csodálatos, testet-lelket tápláló tevékenységnek és tehernek a szoptatást.

A héber tinok – תינוק – csecsemő szó és a jonek – יונק – szopik kifejezés ugyanabból a gyökből származik. Érdekesség, hogy

az anyatej kóser és párve, vagyis se nem tejes, se nem húsos.

A Tánách, vagyis a zsidó Biblia négy emberrel kapcsolatban említi a szoptatást, ők: Jicchák (Izsák), Rivka (Rebeka), Mózes és Smuel. Forrásaink alapján a zsidó hagyomány olyan jelentőséget tulajdonít a szoptatásnak, amely túlmegy az egyszerű fizikai igények kielégítésén. Az anyatej a vallásos identitást is erősíti, magabiztosságot ad és felemel, ahogyan az a következő példából is látszik:

A tórai történeteket kiegészítő midrás elmeséli, hogy miután Bátjá, a Fáraó lánya kihúzta a folyóból a csecsemő Mózest, ő nem volt hajlandó az egyiptomi szoptatós dajka tejét elfogadni. Ekkor Bátjá zsidó szoptatós dajkát hívat, aki meg is jelenik és aki – a hagyomány szerint – nem más, mint maga Mózes anyja, Jocheved. Fontos momentum ez a történetben, hiszen rávilágít arra, hogy elődeink hittek abban, hogy a szoptatás célja nem kizárólag a táplálás, hanem annál sokkal több. Jocheved értékeket, kötődéseket, képességeket adott át gyermekének a szoptatás során, vagyis csupa olyasmit, amire Mózesnek szüksége volt későbbi életében, a zsidó nép vezetőjeként. A zsidó jog tudósai ezzel összhangban azt javasolják az anyáknak, hogy a bal oldalon kezdjék a szoptatást, mivel az közel van a szívhez.

Mózessel kapcsolatban azt mondja a Talmud (Szotá 12b): Mózest körbeadták az összes egyiptomi nő között, ám egyiktől sem volt hajlandó tejet elfogadni. Azt gondolta ugyanis: „szívhat-e az a száj, mely az Isteni Jelenléttel beszél majd tejet tisztátalan forrásból?”. Egy midrás (Smot Rábá 1:25) azt is hozzáteszi, hogy Isten nem engedte Mózesnek, hogy elfogadja egyiptomi asszonyok tejét, nehogy azzal büszkélkedhessenek vagy arra hivatkozhassanak később, hogy ők táplálták.

Menjünk most vissza egy kicsit az időben. A második ősapával kapcsolatban olvassuk (1Mózes 21:7-8):

Ki mondta volna Ábrahámnak; fiakat szoptat Sára, hogy én szültem fiút az ő öregségére. És felnövekedett a gyermek és elválasztatott. És csinált Ábrahám nagy lakomát, amely napon elválasztatott Izsák.

Néhány mondattal korábban értesülünk Jicchák körülmetéléséről, ám a Tóra nem említi, hogy akkor – mint manapság – nagy lakomát rendeztek volna. Kizárólag az elválasztással kapcsolatban mondja ezt. A körülmetélés bensőséges, családi esemény marad, a „nagyok világába” való kilépés, az önállósodás felé vezető út első lépése azonban az egész közösség számára örömteli eseménynek bizonyult.

Jicchák feleségéről, Rivkáról tudjuk, hogy szoptatós dajkája volt. Amikor elküldték őt Eliézerrel, Ávráhám szolgájával Kánaánba, hogy hozzámenjen Jicchákhoz, akkor vele ment a szoptatós dajkája is (1Mózes 24:59):

És elbocsátották Rebekát, az ő nővérüket és dajkáját, meg Ábrahám szolgáját és az ő embereit.

A dajka nevéről később értesülünk, amikor meghalt és eltemették Bét-Élben. Dvorának hívták, története itt olvasható. Miért említi a Tóra éppen a dajkát? Joseph Soloveitchik rabbi szerint elképzelhető, hogy azért kellett őt kiemelni, mert ő volt az egyetlen olyan személy, aki a jó tulajdonságokat, a pozitív személyiségjegyeket átadhadta Rivkának apja, a bálványimádó Betuél és fivére, a gonosz Láván házában. Dvorán keresztül a tejjel szívta magába a második ősanya a kedvesség, a vendégszeretet, a másokra való odafigyelés és az istenfélelem értékeit.

A negyedik alak, akiről a Tánách egyértelműen azt mondja, hogy szoptatta őt az anyja, Smuél próféta. Édesanyja, Cháná megesküdött, hogy miután elválasztja őt, Eli főpap szárnyai alá adja a gyermeket a Szentélybe. Ez a mozzanat tanúskodik arról, hogy hiába jár nagy szentséggel a szentélyszolgálat, a szoptatást és az anyai törődést semmi sem helyettesítheti. Cháná istenfélelmet és jó tulajdonságokat plántált gyermekébe a szoptatás által.

A Talmud bölcsei nagyon fontosnak tartották a kisbabák szoptatását. Az anyukák gyermekük világra hozatalát követő 24 hónapban a „meineket” – szoptató nő státuszban vannak, attól függetlenül, hogy hogyan táplálják gyermeküket (erre később még visszatérünk). A zsidó jog szerint ha ebben az időszakban a gyermek elválasztódik vagy bármi más miatt hosszabb-rövidebb ideig nem szoptatta az anyja, bármikor újra lehet kezdeni a szoptatást. Kettő és négy éves kor között, amennyiben 72 óra eltelt a legutolsó szoptatást követően, már nem szabad újra mellre tenni.

A Talmud több helyen tárgyalja a szoptatás ideális hosszát és általában két évre teszi azt. A zsidó jog legnagyobb törvénykönyve, a Sulchán Áruch úgy véli, hogy legalább két, maximum öt évig tarthat a szoptatás. Ha a gyermek már elég nagy ahhoz, hogy elmondjon egy áldást, akkor az a legjobb, ha szoptatás előtt elmondja az általános sehákol áldást. Mindemellett fontos hangsúlyozni, hogy a zsidó törvények megkövetelik, hogy a szoptató nő a cniut, a szerénység és szemérmesség szabályainak megfelelően öltözködjön és viselkedjen minden esetben, szoptatás közben is.

Olyan özvegyeknek vagy elvált nőknek, akiknek két év alatti gyermekük van, a Talmud azt tanácsolja, hogy ne menjenek férjhez gyermekük kétéves koráig. új férjük ugyanis biztosan szeretne közös gyermeket, a következő terhesség hatására azonban esetleg csökkenhet a tejmennyiség, ami negatívan érinthetné a két év alatti gyermeket. Ugyanakkor a Misna (Ketubot 5:5) a szoptatást azon tevékenységek közé sorolja, melyeket egy férjezett asszonynak a férje részére kötelessége elvégezni:

Ezek azok a munkák, melyeket egy nőnek el kell végeznie a férje számára: őröl és süt és mos, főz és szoptatja gyermekét. Beveti az ágyat és feldolgozza a gyapjút. Ha hozott magával [a házasságba] szolgálólányt, nem őröl, nem süt és nem mos; ha két [szolgálólányt] hozott, nem főz és nem szoptatja a gyermekét…

Mivel a szoptatást férjezett asszonyok kötelezettségének tartották, elvált nők számára nem volt kötelező. A kötelezettség az apára szállt, akinek vagy szoptatós dajkát kellett fogadnia, vagy fizetnie kellett az anyának, hogy folytassa a szoptatást. A rabbik azonban attól tartottak, hogy a nagyobb gyermekek elutasíthatják más nő tejét. A talmud meséli, hogy egy elvált asszony engedélyt kért, hogy ne kelljen folytatnia gyermeke szoptatását. Hogy eldöntsék, vajon a gyermek felismeri-e őt, asszonyok sora előtt vitték el a kicsit. Ahogy meglátta az anyját, arca felvidult. Bár az asszony gyorsan elfordult, a jelen lévő rabbik észrevették, hogy a kisfiú anyja felé nyúl és ezért kötelezték az anyát, hogy vegye magához a gyermeket és fogadjon el pénzt a szoptatásért az apjától.

Nem állíthatjuk azonban, hogy a zsidó források egyszerűen a házimunkák egyikének tartanák a szoptatást. Mint a fenti, Mózessel kapcsolatos midrásból is látszik, bölcseink nem csupán etetésként tekintettek erre a különleges anya-gyermek kapcsolatra, hanem sokkal többre tartották annál. Egyes szövegek egyenesen csodálatos tulajdonságokat tulajdonítanak az anyatejnek, ahogy az alábbi midrás (Pesziktá rábáti 43) is példázza:

Szárá, azaz Sára ősanya kilencvenéves volt, amikor életet adott első és egyetlen gyermekének, Jiccháknak (Izsák). Rossz nyelvek azt beszélték, hogy a gyermek nem is az övé volt, hanem szolgálólányáé. Válaszul Szárá levetkőzött és melléből tej lövellt ki, akárha két forrás lett volna. A csodától megbabonázva a környékbeli asszonyok Szárához vitték a gyermekeiket, akik mind ittak a tejből. A midrás egy változata szerint e gyermekek leszármazottai lettek azok, akik a történelem folyamán bármikor betértek a zsidóságba. A jámbor, istenfélő nő teje képes volt arra, hogy zsidó lelkeket teremtsen.

A szoptatás mitikus ereje tetten érhető azokban a metaforákban, melyekben Isten „szoptatja” a zsidó népet. Jesája (Ézsaiás) próféta könyvében Isten ígéretet tesz arra, hogy úgy vigasztalja meg népét, „ahogyan az anya vigasztalja gyermekét”. Egy midrás a mannát hasonlítja az anyatejhez:

Akár az anyamell, mely változik és többféle íze lehet, úgy vált a manna olyan étellé, amilyet csak kívántak. És ahogyan a mellel kapcsolatban [tudjuk, hogy] a csecsemő szenved, amikor elválik tőle, úgy szenvedett Izrael népe is, amikor el kellett válnia a mannától.

A hagyomány mindezek tudatában különlegesen viszonyul a szoptató anyákhoz. Mint fentebb említettük, minden nő meineketnek, vagyis szoptató anyának minősül a szülést követő 24 hónapban. Vannak, akik szerint ez csak akkor érvényes, ha valóban szoptat (vagy fej), viszont ez esetben időbeli korlátozás nélkül, mások szerint pedig szoptatástól függetlenül mindenkire vonatkozik, viszont 24 hónap után akkor sem érvényes, ha valaki aktívan szoptat.

A szoptató nők fel vannak mentve bizonyos kisebb böjtök alól (com gedáljá, tévét 10., támuz 17. és Eszter böjtje) és adott esetben könnyítések vonatkozhatnak rájuk a két szigorú, 25 órás böjt, tisá beáv és jom kipur esetén. Mindig érdemes hozzáértő rabbi véleményét kérni, mivel minden eset egyedi elbírálást igényel. Ha egy szoptató nőnek saját és gyermeke egészsége érdekében meg kell törnie a böjtöt, tartsa észben, hogy ezzel is micvát teljesít: „és éljetek általa” – a Tóra és törvényei által.