Lazítani sem könnyű – Szimchát torái tréfák a zsinagógában
Az őszi nagyünnepek eleje és vége szöges ellentétei egymásnak: ros hásáná és jom kipur ünnepélyes, komoly hangulatát szukot vidámsága, majd szimchát Torá korlátlan öröme váltja fel. Szimchát Torá annyira örömteli, hogy még a mázkirmondás szokása is megváltozik a kedvéért. Miközben máskor mindig az adott ünnep utolsó napján emlékezünk meg a halottainkról (talán azért csak az ünnep végén, hogy ne legyen „ünneprontó” – lásd Ámár Rává responsum 96. fejezet), abban mégis konszenzus van, hogy szimchát Torákor nem fér meg a hatalmas örömmel a mázkir szomorúsága, ezért az ünnep vége előtti napon, smini áceretkor mondjuk el (Izraelben, ahol ugyanazon a napon van smini aceret és szimchát Torá, az emberek azt mondják, hogy valójában furcsa a két ellentétes érzésnek, a hatalmas örömteli táncnak és a mázkir szomorúságának az összekapcsolása) [de lásd egy másik magyarázat: Sááré Efrájim 10:31.].
A nagy tánc mellett, az öröm fokozásáért elterjedt, elsősorban Magyarországon, de valószínűleg máshol is Kelet-Európában, hogy mindenféle tréfákkal viccelik meg egymást az emberek a zsinagógában (lásd Toldot Chág Szimchát Torá 374-379). A Vasváriban mindig vita volt a tréfákért lelkesedő, és azokból aktív részt vállalaló Glück Tibi bácsi és Leibler Jenő bácsi között, aki viszont komoly fenntartásokkal kezelte a bolondozást és igyekezett gyorsan rövidre zárni azt. Az idő haladt, sajnos mára mindketten távoztak az élők sorából, és azt hittem, a vitának is vége lesz. Nagyot tévedtem, mert most szimchát Torákor újra föllángolt a vita a közösség tagjai között. Ezért is szeretnék reflektálni erre a témára.
A rabbinikus forrásokat vizsgálva egyértelműen kiderül, hogy szimchát Torákor több úgymond a háláchával „ellentétes” szokás megengedett. A legismertebb az, hogy minden jelenlevő férfit, akinek van zsidó neve, fölhívnak a Tórához, úgy hogy az utolsó hetiszakasz első részét újra meg újra felolvassák, míg mindenki sorra nem kerül (Sulchán Áruch OC 669:1. RöMÁ), vagy ennek egy másik verziójaként egyszerre több embert hívnak fel a Tórához (Mágén Ávrahám uo.). Ez egész évben tilos, mivel fölöslegesen elmondott áldásokhoz (bráchá lövátálá) vezet, ilyenkor azonban elfogadott szokás (de lásd SE uo. 8:56.). Másik szokatlan dolog, hogy fordítva emelik fel a Tórát, jobb kézzel fogva a bal rudat, bal kézzel a jobbat, így felemelve kifelé néz a szövege, nem befelé (uo. 62.). Ehhez kell, hogy a zsinagógában legyen egy kellőképpen erős férfi, aki meg tudja így emelni a Tórát (uo.). Ez különösen nehéz azért is, mert ekkor a Tóra végén vagyunk, és a jobboldali rúdon van szinte a teljes tekercs súlya.
Ezekhez a „szabálytalanságokhoz” társulnak az említett tréfás dolgok, ebből egy párat említenék, amiknek „áldozatai” általában a muszáf ima előimádkozói.
Glück bácsi például soha nem hagyta ki azt a viccet, hogy a sáchárit reggeli ima végén, a Hálél kezdetekor odavitt az előimádkozónak egy ünnepi csokrot, de az etrog helyett citromot adott a kezébe – ha ő nem volt résen, akkor az ünnepet megelőző napokból eredő megszokásból átvette a csokrot, pedig ezen a napon már nem lengetünk lulávot.
Gyerekkoromból is emlékszem két másik tréfára. Az egyik, hogy felkértek valakit előimádkozónak a muszáfra. Mikor azonban az Ámidá ismétlésébe kezdett volna, akkor valaki hirtelen mellé állt és belekezdett helyette, így az előimádkozó hoppon maradt, nem volt mit mondania. A másik – kissé vaskosabb tréfa –, hogy az előimádkozó mögé tettek titokban egy padot, majd a derekánál és a lábánál fogva egy gártlival hozzákötötték, míg Ámidát mondott. Az ima miatt az előimádkozónak mozdulatlanul kell állnia, egészen a végéig, amikor viszont nem tudta megtenni az előírt három lépést hátra – sőt sehova se tudott menni. Volt, hogy a végén a padot vele együtt lefektették, ő meg ott maradt rajta odakötözve.
A Vasváriban sokszor csak simán megkötötték az előimádkozó lábát, hogy ne tudjon ellépni. Vagy éppen, amikor befejezte az Ámidá ismétlését, felemelték, és az előre odakészített vödör vízbe beállították, esetleg előtte kétoldalról megfogták és átbukfenceztették a fején.
Természetesen, aki ezen a napon a muszáf előimádkozó szerepét vállalta, az nemcsak számított erre, hanem vállalta is a „kockázatot”. Éveken keresztül pl. Faith Áser, a budavári zsinagóga későbbi rabbija volt az „áldozata” a Vasváriban ezeknek a mókáknak. A jelenlévők közül mindenki tisztában van azzal, hogy ez nem valami szentségtörés, hanem a Tóra szeretetéből fakadó örömnek a fokozása. De persze mindig van, akinek nem tetszik az ilyesmi.
Azonban a tiltakozásból kiderül, hogy van, amikor a jámbor ember bizony nehezen tud lazítani a vallás szigorú keretein belül, még akkor is, ha meglévő, ősrégi szokás ad erre lehetőséget. Ennek is van példája a rabbinikus irodalomban: például purimkor, amikor a Talmud (Mögilá 7b.) előírja, hogy annyit kell inni, hogy ne lehessen különbséget tenni az áldott Mordecháj és az átkozott Hámán között. A RöMá a Sulchán Áruchban (OC 695:2.) keresi az utat, hogy kikerülje az előírást, pl. azzal, hogy kicsit kell inni és utána lefeküdni aludni, hiszen akkor sem tud különbséget tenni a két kifejezés között. Ezek szerint lazítani sem mindig könnyű…
A cikk a Gut Sábeszben jelent meg.