Egy kiegészítőjegy, 40 perc és már kinn is vagyunk az 5-ös hév végállomásán: Szentendrén. A Duna-parti kisváros népszerű a budapesti kirándulók között és a néhány napnál tovább időző turisták körében egyaránt. A kanyargós, macskaköves, középkori hangulatú utcák sétára vonzzák a lábakat, melyek szinte minden sarkon egy galériába botlanak, vagy éppen zsidó emlékházba vagy egykori zsinagógába – de a Szentendrére kirándulók és az itt élők útja hamarosan új zsinagóga és kóser kávézó felé is vezethet. Cikkünk a szentendrei zsidók múltjába és jövőjébe kalauzolja el az Olvasót, hogy majd személyesen is megtapasztalhassák a saját jelenükben!
Zsidók Szentendrén
Az első zsidók, akik hosszabb-rövidebb időre már a 18. század végén is megfordultak Szentendrén, írásos formában először 1822-ben vannak említve Izbégről, mely ma már a város részét alkotja. A város szívétől viszont egészen 1849-ig távol tartották a zsidókat a már ott élő kereskedők, hogy ők továbbra is kihívások és konkurencia nélkül működhessenek.
1840-ben még csak 6 főt írtak össze, de 1880-ban már 216 fő élt itt, mely a lakosság 5,1%-át adta – innentől kezdve a hitközség létszáma érdemben nem változott, 200 fő körül mozgott, viszont ez a szám az összlakosság arányaiban egyre kevésbé volt meghatározó. 1941-ben 206 fő tartozott az izraelita felekezethez, továbbá 43 zsidónak minősített személy élt Szentendrén, mely együtt, kerekítve jelentett 2,6%-ot.
Az „ágyrajáró” város
Fontos megemlíteni, hogy Szentendrére sokan, így zsidók is, mint „ágyrajáró” városra gondoltak, a kifejezés abban az értelmében, hogy az elszegényedett fővárosi egyének vagy családok kiköltöztek Szentendrére, míg anyagilag helyre nem billentek – kezdetben viszont sokaknak annyi pénzük sem volt, hogy szobát béreljenek, csak egy ágyra tellett nekik, ahová aludni jártak a munkából „haza”.
Azaz a szentendrei zsidó közösségnek folyamatosan volt egy „átmeneti jellegű” része, akik időről időre frissítették a hitközség törzsközönségét.
Patakparti zsinagóga és több
A szentendrei zsidó hitközség intézményeit egy nagyobb épületben alakították ki, melyet egy szerb borkereskedőtől béreltek, és melyet, a hagyomány szerint, a keresztény férfi halála előtt a végrendeletében a hitközségre hagyományozott.
Az épületet 1861-ben vették bérbe, és ezután itt alakították ki a mind méretében, mind díszítésében
szerényebb zsinagógát és az iskolát. Emellett itt élt a kántor, a templom-szolga és a tanító, de itt gyűlt össze a hitközség is a hanukai vagy a purimi mulatságok alkalmával, vagy éppen az éves közgyűlés levezetésére.
A visszaemlékezők szerint az udvar valóságos kis majorságnak tűnt – legalábbis gyermekszemmel, hiszen minden itt lakónak megvolt a saját kis kertrésze, virágokkal, pár tőke szőlővel és veteményessel, a hátsó lejtő pedig a szünetek erejéig a gyerekek birodalma volt, ahol telente fakutyázhattak, a jó időben meg pecázhattak a Bükkös-patakban.
Az iskolában jellemzően 20-30 diák tanult; a nebulók harmada más felekezethez tartozott, akik a magasabb színvonal miatt jártak a zsidó iskolába. A szentendrei zsidók között egyébként nem volt különösebben sok gyerek – az asszimilált vagy modern felfogást követve családonként egy-két gyermek, kivéve a Kohn zöldségest és a Weiszéket, ahol öt-hat csemete is volt.
Rabbi és rebecen
A századfordulótól a haláláig itt működött Weinberger Ignác (Jichak Juda; 1853-1928 / 5688. ádár 9.) rabbi, aki először szülővárosában, Sátoraljaújhelyen, majd Balassagyarmaton szívta magába a Tóra szellemét. Feleségével, Rozália (született: Sulzbach; ?-1926 / 5686. sziván 19.) rebecennel közös háza mindig nyitva állt a szegények előtt, sokszor saját szájuktól vonták meg a falatot, hogy másoknak enni adhassanak. Weinberger rabbi felesége elvesztése után meggyengült, és hamarosan követte őt a sírba – mindkettőjüket a pesti orthodox temetőben, a Csucsor (Gránátos) utcában helyezték örök nyugalomra.
Rabbit a hitközségnek!
1943-ban a szentendrei rabbihelyettest, Stern Bélát (1897-?) is munkaszolgálatra sorozták be. A hitközség elárvult, de, hogy rabbijukat megmentsék, az alelnök, Lőwy Ferenc szeptember 22-én már-már könyörgő hangvételű levelet fogalmazott a Magyarországi Izraeliták Országos Iroda elnökségének, hogy Stern rabbihelyettes felmentést kieszközöljék:
„[…] a rabbi teendők végzése mellett, minden más vallási funkciót /előimádkozás, metszés/ is teljesen egyedül lát el és a hitközségnek 90 éves öreg egyházfija lévén, a halotti eltakarítással kapcsolatos teendőket, szertartásokat szintén ő látja el. – Esetleges behívása tehát veszélyeztetné a hitközség mindennemű vallási életének folyamatosságát […] Megjegyezni kívánjuk, hogy hitközségünk lélekszámának csekély volta szerény véleményünk szerint nem tenné indokolttá kérelmünk elutasítását, mert a kis hitközségeknek csakúgy, mint a nagyobb lélekszámú közösségeknek, elengedhetetlenül szükséges – éppen a mai válságos időkben – egy lelki gondozó, vallási törvények betartása felett őrködő rabbi működése.”
Az eset sajnos nem volt egyedi, bár az oka más lehetett. 1943-ban 37 vidéki hitközségben nem volt rabbi, annak ellenére, hogy a fővárosban több fiatal rabbi sem tudott elhelyezkedni. Szentendréről végül is besorozták Stern rabbihelyettest, aki családjával ellentétben túlélte a holokausztot, és a fővárosba költözött, majd temetői kántor lett.
Az „utolsó félévre” vallási élet táv-vezetésével a budapesti illetőségű, dr. Lőwenstein Miksa vallástanárt, rabbit bízták meg.
Vészkorszak
1944 tavaszán Szentendrére is végleg lecsapott a gyilkos eszme. A hitközség ekkor mintegy százhetven főt számlált, az iskola még tizenegy fővel működött. A Duna-parti gettóból, Monoron keresztül Auschwitzba deportálták a közösséget.
Az elhagyatott zsinagógában szabóságot és cipészműhelyt alakítottak ki, ahol a Tóra-tekercsekből cipőbetétet készítettek – ez a gyalázatos tett adta a címét Kertész Péter, Pulitzer-díjas író, 2009-ben kiadott, a szentendrei zsidókról szóló regényének: Cipőtalpbetét – Tórából.
Körülbelül harmincan élték túl a borzalmakat.
Kulturális sorsközösség
A néhány túlélő újjászervezte a hitéletet, a zsinagógát még 1962-ig használták, majd szervezett formában évtizedekre megszűnt a szentendrei zsidó élet. A temető hanyatlásnak indult, sírkövek dőltek ki, a növényzet gyakorlatilag megközelíthetetlenné tette a sírkertet. A ravatalozót lebontották és felmerült a temető felszámolása is, mely végül csak a közelben élő Szántó Piroska, Kossuth-díjas festő és írónő tiltakozására hiúsult meg – bár a temető felét így is felszámolták. 1975-ben költözött a városba Kertész Péter író és családja, az ő elhatározásukra újították fel a temetőt, mely ma már az egyik legszebben gondozott sírkert az országban. Az egykori zsinagóga és egyéb hitközségi intézményeket magába foglaló épület falára a holokauszt 60. évfordulóján emléktáblát helyeztek el (Petőfi utca 4.).
A Szentendréről elszármazott egykori nagykereskedő, Szántó György (1923-1997) kezdeményezésére, majd hirtelen halála után emlékére egy róla elnevezett emlék- és imaházat hoztak létre 1998-ban. Az imaházban alig van több hely, mint ahová egy minján befér, viszont egy kisebb kiállítást is berendeztek itt, mely a judaizmus birodalmába kalauzolja a látogatókat. Az udvaron a helyi és környékbeli holokauszt áldozatok nevei olvashatók (Alkotmány utca 3.).
2009-ben helyi kezdeményezésre, Köves Slomó rabbi segítségével egy heti tanulókör alakult, és talán ettől nem függetlenül 2011-ben pár tucat itt élő, zsidó gyökerekkel rendelkező ember megalapította a helyi Magyar-Izraeli Baráti Társaságot, akik elsősorban kulturális alapon rendszeresen szerveznek programokat.
Művésztelep Szentendrén
A nagybányai (ma: Baia Mare, Románia) művésztelep a millennium évében, 1896-ban bontakozott ki mások mellett Ferenczy Károly (1862-1917) és a zsidó származású Iványi-Grünwald Béla (1867-1940) festők kezdeményezésére.
A nagybányai iskola szépen fejlődött egészen addig, míg a várost Trianon ki nem szakította Magyarország testéből. A döntés sok művészt szigetelt el Nagybányától, akik egy újabb művésztelep alapításán kezdtek gondolkozni. A több éves együtt gondolkozás eredményezte 1928. január 28-án a Szentendrei Festők Társaságát, egy évvel később pedig a szentendrei művésztelepet.
A Társaságot Jeges Ernő (1898-1956), Paizs Goebel Jenő (1896-1944) és hat festőtársuk alapította, elnöknek Iványi-Günwaldot kérték fel, alelnöknek pedig Szentendre mindenkori polgármesterét nevezték ki.
Érdekes módon a művésztelep alapítói között nem találunk zsidó származásút, nem úgy, mint a becsatlakozók között – a teljesség igénye nélkül: Anna Margit (1913-1991), az ő férje, Ámos Imre (1907-1944), aki a „magyar-Chagall”-ként híresült el, Bálint Endre (1914-1986), Czóbel Béla (1883-1976) és Szántó Piroska (1913-1998).
Több rendszer és művészeti felvonás után 2013-tól megújult formában a MANK (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.) a hagyományoknak megfelelően 12 műteremmel várja a képzőművészeket.
Zsidó művészek szentendrei lenyomata
Ámos Imre és Anna Margit festményeiből és grafikáiból 1984-ben nyílt állandó kiállítás (Bogdányi utca 10.), a festőnő kötődését mutatja, hogy kérésére a halála után a hamvait a múzeum udvarán helyezték el. A botlatókőre hasonlító sírt a zsidó hagyományoknak megfelelően a rajongók, követők kőkupaca öleli körül.
Vajda Lajos (1908-1941) festő ugyan nem volt tagja a szentendrei művésztelepnek, viszont a húszas, harmincas években itt alkotott, és képei hatással voltak a művésztelepen dolgozókra. Szüleit az itteni zsidó temetőben temették el, szentendrei lakóházán pedig emléktábla van elhelyezve (Dumtsa Jenő utca 4.). 1996-ban nyílt meg a festő emlékmúzeuma, ahol a Vajda életmű mellett az Európai Iskola helyi képviselőinek munkáit is megismerhetik az idelátogatók.
A szentendrei zsidó élet új fejezete
Mint ahogy fent már utaltunk rá, Szentendre zsidóságát időről időre érték újabb impulzusok, így talán nem is annyira meglepő, hogy 2018-ban egy újabb, grandiózus fejezet következik. A pozsonyi rabbi, Baruch Myers fia, Menachem Myers és magyar származású felesége, Tzivia Muska Szentendrére költöznek, ahol egy multifunkcionális zsidó közösségi házat fognak vezetni az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) égisze alatt.
A Chai Galéria egy zsidó művészeti- és életmódközpont lesz, mely egyrészt a helyi zsidó közösséget, másrészt pedig a turistákat fogja szolgálni – ne felejtsük el, hogy a Budapesten hosszabban időző külföldiek másodlagos úti célja a közeli, de mégis festői Szentendre. A Chai Galéria négy fő tevékenységi kört határozott meg magának: a vallási élet újbóli felélesztésén túl a közösségi élet továbbépítése, az itt alkotó zsidó származású művészek örökségének ápolása kortárs művészek bevonásával, továbbá egy kóser vendéglátóegység, kávézó nyitása.
Az új fejezet elkezdődött, legyünk részesei mi is. A Myers családnak pedig kívánunk sok sikert!
Cseh Viktor írása
Bibliográfia: Kepecs József dr., A zsidó népesség száma településenként (1840-1941) (Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 1993); Rappai Zsuzsa (szerk.), Szomszédaink voltak – Szentendre zsidóságáról (Szentendre: Magyar-Izraeli Baráti Társaság Kulturális Egyesület, Szentendre-Dunakanyar, 2015); S. Nagy Katalin, „Van-e magyar zsidó képzőművészet?”, in: Múlt és Jövő (1996/1.), 75-82. old.; Schweitzer József, Frojimovics Kinga, (szerk.), Magyarországi zsidó hitközségek, 1944. április. A Magyar Zsidók Központi Tanácsának összeírása a német hatóságok rendelkezése nyomán. I. Rész: Adattár (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1994); „Halálozási hír (szentendrei rabbiné)”, in: Zsidó Ujság (1926), 2. évf. 21. szám, 13. old.; „Hirek – A szentendrei rabbi halála”, in: Egyenlőség (1928), 48. évf. 10. szám, 18. old.; „Rabbit a hitközségeknek, hitközséget a rabbiknak”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1943), 5. évf. 37. szám, 5. old.; Beadvány, 83416 – 1943.9.26.: Szentendrei hitk. Stern Béla rabbih. tanusitványa iránt (benyújtás napja: 1943.9.29., módja: Hitk Szentendre).
Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 107. szám – 2018. június 4.