Személyes ima

Mózes idejétől a babilóniai fogság végéig nem volt imarend, mindenki saját igényei és ékesszólása szerint imádkozott. Ezrá – sok más rendelete mellett – megszerkesztette a ma is használatos imákat, elsősorban az Ámidát, mely a dicséret – könyörgés – hálaadás hármasra tagolódik. Erre azért volt szükség, mert a nép retorikai és stilisztikai tudása egyre csökkent, az átlagember egyszerűen nem tudta kifejezni gondolatait, és így nem tudta Teremtőjét szolgálni.
Az imarend megszerkesztése után is megmaradt az egyéni ima lehetősége. Ennek helye az Ámidá megfelelő áldása, pl. ha valaki betegért akar imádkozni, ezt a Gyógyíts meg… kezdetű áldásban teheti meg. A 16-ik, ún. Soméá tfilá (“Aki meghallgatja az imát”) áldásban bármilyen jellegű kérés elmondható, lévén, hogy ez általános jellegű áldás. Az első és utolsó három áldás – tartalmuknak megfelelően – nem alkalmasak az egyéni betoldásokra.
Helyes, ha az egyéni imákat röviden, tömören mondjuk, hogy a közösségi ima megfelelő részeibe ismét bekapcsolódhassunk (Ködusá, Tóraolvasás). Ha mégis hosszú imára vágyik valaki, akkor ezt legjobb az Elokáj nöcor (“Istenem, őrizd meg…”, az Ámidá utolsó bekezdése) végén megtenni.
J.D.
Várjuk a zsidó élettel, a háláchával kapcsolatos kérdéseiket.

Megjelent: Gut Sábesz 6. évfolyam 23. szám – 2015. március 21.