Oberlander Báruch rabbi vészkorszakkal kapcsolatos háláchikus sorozatának egynémely írásával már találkoztak az olvasók. A holokauszt 70. évfordulója alkalmából indított sorozat záró darabjának szánt kétrészes írásban a kényszermunkára hurcolt zsidóknak egy olyan csoportjával ismerkedünk meg, akikről kevés szó esik a történelmi elemzésekben. Ezek az emberek nagypolitikai érdekek véletlen egybeesésének következményeként, bár borzalmas körülmények közt, de nagyrészt megmenekültek. Ismerjük meg a strasshofi transzportok történetét! 

 

A strasshofi transzportok története

A holokauszttal kapcsolatos hálá­chi­kus sorozatomban1 egy történettel még adós vagyok. Bár itt-ott már szerepeltek részletek, még sosem írtam le édesanyám családjának megpróbáltatásait. Most ezt a tartozást törlesztem, tisztelegve ezzel azok előtt, akiket az Auschwitzba való deportálás helyett Bécs Strasshof nevű külvárosába hurcoltak, ahol kényszermunkásként dolgoztatták őket. Írásom alapjául a 2016-os strasshofi megemlékezésen elhangzott beszédem szolgált.

 

A strasshofi „kiválasztottak”

Makó ortodox főrabbija 1944 nyaráig Vorhand Mose rabbi (1860–1944) volt, aki több évtizeden keresztül állt a közösség élén. Hosszú időn át nyugtatta aggódó közösségét azzal, hogy amíg ő él, nem lesz náluk deportálás2. Így is történt: Vorhang rabbi ’44. június 8-án adta vissza lelkét a teremtőnek Budapesten. Másnap, péntek délután, Makón a temetésén3 kihirdették4, hogy utódja unokája, Lemberger Mose Nátán Nátá rabbi (1909–1983) lesz. A Vorhand rabbi utáni gyászhét másnapján pedig megkezdődött a deportálás5.

A makói zsidókat június 16-án a szegedi gettóba vitték először. Tíz napra rá, június 25-én elindult az első vonat közel 3200 utasával Auschwitz felé6. Sokan akartak felszállni erre a vonatra, mert azt az ígéretet kapták, hogy jobb, kényelmesebb helyre utaznak. Lemberger rabbi azonban azt tanácsolta mindenkinek, hogy ne menjenek el önként, ennek köszönhetően maradt életben a makói közösség fele7. Édesanyám nagybátyja, Rubinstein Benjámin és egész családja (egy fia kivételével) sajnos az első vonaton voltak, ami a pusztulásba vitte őket. A gettóban maradottak következő állomásukra, Strasshofba június 28-án indultak8, és hat nap alatt értek célba9. Az ide érkező öt transzporttal a szegedi gettóból 5739, a debreceni gettóból 6481 zsidó érkezett, valamint 564-en a bajai és 2567-en a szolnoki gettóból10. A több mint 15 ezer ember között volt az édesanyám a szüleivel és a testvéreivel és más családtagokkal. Strasshofban először a temető környékén tették le a csoportot, 91 éves Jeruzsálemben élő nagynéném Ganzel Chájá (Hájlus)11 a mai napig emlékszik rá, hogy használták párnának a sírköveket…

Mára már teljesen elbontották a strasshofi

tábort, ez az egy korabeli légifelvétel őrzi az emlékét

Érkezésük után Strasshof rab­szol­gapiacként működött, ahonnan a különböző érdekeltek Bécsbe és Alsó-Ausztriába vittek embereket munkára. Az egyik forrás12 több mint 100 céget említ, akik átvettek munkásokat.

Hogy került ez a csoport éppen ide, ahelyett, hogy az előttük és utánuk deportáltakkal együtt egyenesen Auschwitz poklába szállítot­ták volna őket? Édesanyám, aki ak­kor 11 éves volt, úgy emlékszik, hogy hosszú utazás után elérték Auschwitzot, és ott várakoztak, míg onnan vissza nem fordították a vonatot, mondván, nincs hely, hogy fogadják őket. Nővére em­lé­kei szerint a vonat Kassára ér­ke­zett először. Ezzel szemben Ran­dolph Braham professzor átfogó mű­vében13 azt írja, hogy ugyan a vo­nat elindult Auschwitz felé, de „en­nek a szerelvények egy részét… Fel­sőzsolcánál lekapcsolták, és 2737 utasát Strasshofba irányították. A harmadik deportálási szerelvény 1684 fővel14 június 28-án egyenesen Strasshofba indult”. Bra­ham azt írja az irányváltás oká­ról, hogy „a mai napig nem tisz­tá­zott körülmények között”. De Es­ther Farbstein ortodox történész do­kumentumok és visszaemlékezé­sek alapján részletesen feltárja az oko­kat15. Ebből kiderül, hogy két igény találkozásaként kerültek ezek a transzportok Bécs mellé. Egy­részt annak a próbálkozásnak az eredményeként, hogy pénzért meg­váltsák a magyarországi zsi­dók életét. Eichmann késznek mu­tat­kozott tárgyalni Kasztner Rezső [Jisz­ráél] (1906–1957), a Budapesti Se­gélyező és Mentőbizottság elnökhelyettesével és Freudiger Fülöppel [Pinchász] (1900–1976), a Pesti Orthodox Hitközség elnökével16 és belement, hogy egy 15-18 ezer fős, családokból álló transzportot „fél­re­tegyen” tárgyalási alapnak. Mivel azonban Hanns Blaschke, Bécs ná­ci polgármestere már kért tőle kényszermunkára rabokat, így úgy döntött, ezt a csoportot küldi oda. Két legyet akart ütni egy csapásra…

Bár édesanyám szerint véletlenszerű volt, hogy ők kerültek Strasshofba, más források szerint17 úgy tűnik, tudatos válogatás eredménye volt ez.

Strasshofból édesanyámat és családját, a makói zsidók egy részével végül vonattal Bécsbe vitték, ahonnan a X. kerületi Schrankenberggasse 23. szám alatti, háromszintes is­kolaépületbe kerültek, ahol a kö­vet­kező időszakban a szállásuk volt.

A szerző nagyapjával,

Rubinstein Náchmán Chájimmal

Az épület első emelete olasz hadifoglyok számára volt elkülönítve, itt jobbak voltak a körülmények, mint a 2. és 3. emeleten, ahol a zsidók kaptak szállást. Összesen kb. 250 felnőtt és 100 gyerek volt ide összezsúfolva18.

A Schrankenberggasséből teher­autókon vitték őket dolgozni a bé­csi erdőbe (Wienerwald) fakivá­gás­ra. Lemberger rabbi visszaemlé­ke­zése szerint július 21-én kezdődött a munka az erdőben19. Ezek sze­rint több hétig tartott az „elhelyez­kedés”.

 

Strasshof rabbija

Bár Lemberger rabbi Makón csak egy hétig állt a hitközség élén, még­is ő maradt közössége vallási ve­zetője a megpróbáltatások alatt. A Schrankenberggasse életének meg­ismeréséhez az egyik legjobb for­rást az ő jegyzetei jelentik, mi­vel az iskolában talált írószerek se­gítségével naplót írt20. Ez a jelen idő­ben írt feljegyzések mellett a fel­merült háláchikus kérdésekkel kap­csolatos feljegyzéseit és az itt tar­tott ünnepi drósék leiratait tartalmaz­ta21. A háború után hozzátett visszaemlékezésekkel együtt könyv formában meg is jelent 1996-ban, a halála után Kli golá címmel22.

A vallási élet Strasshofban sem állt meg. A zsidók magukkal hozták a tfilinjeiket, a táleszaikat, a szokásaikat, és mindent megtettek, hogy ne szakadjanak el a hagyományoktól23. A napi imádkozások és a heti többszöri Tóraolvasás alapját az a Tóra képezte, melyet a Hájlus nagynéném a hátára kötözve vitt Strasshofig24. Ez volt az ő csomagja, és ahogy mondja, „a mai napig érzem a hátán a súlyát, ha eszembe jut”. (Hogy honnan szerezte az ő apja, az én nagyapám ezt a Tórát, nem tudni. Később a New York-i pápai zsinagógába helyezte használatra, és a mai napig ott van.) A gyerekek oktatása is tovább zajlott, egy idős embert tettek meg melámednek, hogy chédert szervezzen a kicsiknek25.

Lemberger rabbi (a kép jobb szélén) maceszt süt

Szombati (kényszer)munka

Július 21-től november végéig fakitermelésen dolgoztatták a rabokat. A munkát nehezítette, hogy ún. állóvágás történt, vagyis a kijelölt fákat kellett kidönteniük, majd pontosan egy méter hosszúságú darabokra aprítani. Mivel sábeszkor is dolgozniuk kellett – áll Lemberger rabbi feljegyzéseiben26 – szombatonként nem megfelelő hosszúsá­gú­ra vágták a fákat, így legalább ez nem számított tórai szombatszegésnek27. (Maga a favágás mindenképpen szombatszegés volt, az ún. kocér munka elvégzése28.)

A munkacsoportok két férfiból, két nőből és egy fiatalabb fiúból áll­tak29. Édesanyám, a többi kisgyerekkel, szülői felügyelet nélkül maradt az iskolaépületben. Két nagybátyám és a nagynéném viszont már elég nagy volt a munkához, így őket elvitték fát vágni. Azonban egy felügyelő egyszer észrevette, hogy rosszul végzik a munkát, és dü­hében felpofozta a nagyapámat. Nagynéném ezt nem tűrte szó nél­kül, ő maga is pofon csapta a fel­ügyelőt, aki úgy döntött, először be­mutatja, hogy kell fát vágni, utá­na foglalkozik a pofozkodó lánnyal. Csakhogy a bemutatója olyan jól sikerült, hogy saját magára dön­tötte a fát, ott helyben meghalt, a nagynéném pedig megúszta min­den­féle retorzió nélkül.

 

Bárányokból farkasok

Egy nap egy magas rangú német tiszt félrehívta Lemberger rabbit a többiektől az erdőben. Arra kérte, fejtse ki a véleményét a helyzetükről. A rabbi csapdát sejtett, és visszakérdezett: „Ki mondta, hogy van véleményem?” A német győzködte és bizonygatta, hogy a rabbinak nem lesz bántódása, akármilyen véleményt fogalmaz is meg, és mikor megígérte, hogy a beszélgetés ket­tejük között marad, Lemberger be­lekezdett30.

Képzelje el – kezdte a rabbi –, hogy van egy csoport bárány, és egyszer csak a bárányokból farkasok lesznek. Hihetetlen látvány ez, ami magukkal történt. A német egy kulturált nép volt, élen járt a tudományban és hirtelen bárányból vadállat lett. Isten büntetése lesz, hogy a német örökre átkozott nép marad, ahogy vége lesz a háborúnak. Ez a szó, német, szégyen lesz, és mindenki magukra mutat majd példaként, hogy milyenné nem szabad válni.

De akkor ez nem a németek hibája – vetette közbe a tiszt –, ez a sors akarata! Erre Maimonidészt idézve31 arról beszélt Lembereger rabbi, hogy ha Isten előre megmondta Ábrahámnak32, hogy a gyerekei rabszolgák lesznek, akkor miért folytatja a Tóra a következő mondatban azzal, hogy ezért meg fogja büntetni az egyiptomiakat. Erre azt mondja Maimonidész, hogy az egyiptomiak nem az isteni parancsolat miatt cselekedtek úgy, ahogy, hanem mert gonoszak voltak, ezért járt nekik a büntetés. Ugyanígy a németek is saját gonoszságuktól hajtva váltak farkasokká.

Erre a tiszt elkezdte a zsidókat ócsárolni, amiért bankárként tőlük kellett kölcsönkérniük. Erre a rabbi azzal felelt, hogy a zsidókat elüldözték a földjükről, majd évszá­za­dok alatt kiszorították szinte minden más munkából, csak a pénz­váltók maradtak nekik, és még ezt is fölróják nekik. „Ha ott maradtunk volna Izraelben, akkor nem foglalkoznánk semmivel.”

A párbeszéd alatt a rabbi újra meg újra, aggódva megkérdezte a tisztet, hogy folytathatja-e a mondanivalóját, mire az újra intett, hogy mondja csak tovább. Végül elköszönt, és soha senki nem hozta fel többet, hogy egy rabbi ilyen főbenjáró szavakat mondott egy náci tisztnek.

 

Csodával határos megmenekülések

1945. február 14-én az iskolaépület találatot kapott, ám a gyerekek – és a Tóra – megmenekültek. Ahogy nyolc nappal később is, amikor a következő találat megsemmisítette az épületet. Aznap a nagyma­mám valamiért a szállásukon ma­radt a gyerekekkel, nem ment a töb­biek­kel a péküzembe. Így aztán, ami­kor a bombázás elől a pincébe me­ne­kültek, ott volt ő is, hogy felkapja a Tórát, és azzal együtt menjen az óvó­helyre. Képzelhető a munkából hazatérő felnőttek megkönnyebbülése, amikor az épület romjai közül, az itt-ott lángoló tüzek között felbukkant a nagymamám a Tórával és a gyerekekkel, akik örültek, hogy sokhónapnyi bezártság után újra az utcán lehetnek33. Egy héttel később, február 21-én még egy bomba csapódott az épületbe, így most már az épületből semmi nem maradt. Lemberger rabbi fel is jegyezte34, hogy hálát adtak az Örökkévalónak, amiért mindenki túlélte a bombázásokat. Mivel azonban az épületből már nem maradt semmi, onnantól a pincében éltek a rabok, majd átköltöztették őket az utca túloldalán található épületbe.

Megemlékezés a strasshofi

emlékműnél osztrák politikusokkal

Egy másik bombázás idején épp fordítva menekült meg a két makói Weisz lány, akiket egy fegyvergyárban dolgoztattak35. Napközben va­lami olajféléhez jutottak, amiről úgy vélték, jó lenne a hanukai gyertyákba, így kiszöktek a gyárból, hogy elvigyék az apjuknak. Mire visszaértek, az épületnek hűlt helye volt –  elvitte egy bombatalálat…

A strasshofi hónapok alatt édesanyámat és Eliezer bátyját is a Rotschildról elevezett zsidó kórházba kellett vinni, mandulagyulladás miatt. Édesanyám másfél hónap után (augusztus 28–október 10.) rendben távozott a kórházból, a nagybátyámnál azonban műtétre volt szükség, és súlyos szövődmények léptek fel. Az orvosok lemondtak róla és rendelkeztek, hogy az édesanyját a pékségből vigyék be a kór­házba elbúcsúzni. Nagynéném emlékszik rá, hogy az orvosok utolsó próbálkozásként vérátömlesztést alkalmaztak: egyenesen az édesanyjuk karjából vezették a fiú karjába a vért. A kisfiú 24 óra múlva magához tért. Később ott a kórházban szeptember 21-én ünnepelte a bár micvóját, a kórház egyik vallásos lengyel-zsidó orvosa gondoskodott róla. A kórházban bécsi zsidók is voltak, ők adtak a bár micvó fiúnak tfillint, és az egyik makói dáján, Katz Jehosuá rabbi (meghalt 1985), aki ott tartózkodott36, rakta fel rá első alkalommal.

A Rubinstein gyerekek orvosi

kartonjai a zsidó kórházból

Abszurdnak tűnhet, hogy még mű­ködött Bécsben olyan kórház, ahol zsidó orvosok zsidó betegeket ápoltak ’45-ben. Ez a két zsidó kór­ház egyike volt (a másik Berlinben működött). Valószínűleg azért hagyták meg – bár eredeti épülete helyett a Malzgasse-i zsidó öregek otthonába telepítve – hogy a Bécsben dolgoztatott zsidó kényszermunkások és a vegyesházasságból szü­letettek ne az állami „árja” kór­há­zakba járjanak. 120 ággyal, 80 dol­gozóval működött dr. Emil (Smuel) Tuchmann vezetésével. Számtalan zsidó köszönhette a túlélését ennek a kórháznak, amit többek között a JOINT is támogatott37.

 

Nagyapám beszerző körútjai

Lemberger rabbi feljegyzéseiben két­szer is szerepel, hogy hálát kell ad­niuk Rubinstein Náchmán Chájimnak (1901–1967), anyai nagyapámnak – már azon kívül is, hogy eleve nagy szolgálatot tett a közösségnek azzal, hogy gondolkodott róla, hogy Tó­rájuk legyen.

Ros hásáná közeledtével azonban sófárra is szükség volt. Nagyapám „szerzett a Rothschild korházból só­fárt, ott volt még valamennyi megmarad zsidó” írja a rab­­bi. Valószínűleg megengedték, hogy látogassa az ott fekvő gyerekeit, és ezt kihasználva szerzett sófárt. Ezt fújták meg az őszi nagyünnepek során a Schranken­berg­gasse ut­cában38. És ekkor született Lem­berger rabbinak az a jom kipuri dró­séja, melyben arról beszélt39: éle­tük korábbi éveiben hosszan ké­szültek fel ros hásánára és jom ki­purra, ám idén nem lehetett a szo­ká­sos módon felkészíteni a lelkü­ket ám bőven hoztak áldozatot a zsidóságért. „Áldozatokkal készültünk az ünnepre. Adja Isten, hogy ez le­gyen elég.”

Pár hónappal később, purim közeledtével újabb nehézség merült fel: nem volt velük az Eszter könyvét tartalmazó tekercs, amiből fel kellett volna olvasni. A Jóisten tudja csak, hogy hogyan, de Rubinstein Náchmán, aki mindig kész volt az ilyen akciókra, bement Bécsbe, és vásárolt valamelyik Malzgasse-i zsinagógából egy Eszter könyve tekercset is, így minden készen volt purim ünneplésére: este és még kora reggel is, mielőtt munkába mentek, felolvasták a megilát40.

 

A strasshofi kényszermunkások sorsa

Több mint 13 000 strasshofi zsidó élte túl a háborút – ez kiemelkedően magas, 75%-os túlélési arány, ami sehol máshol nem volt. Így, a kiötlők szándéka ellenére, valójában mentőakció lett belőle. Ennek kö­szönhető az, hogy a háború után Makón működött talán a legerősebb vidéki ortodox hitközség 1956-ig. Lemberger rabbi maga is 1952-ig ott szolgált rabbiként.

A szerző édesanyja és nagynénje,

Hájlus 2017 végén Jeruzsálemben

Édesanyám és családja is vissza­tért Makóra, majd pár évre rá ki­vándoroltak New Yorkba. Leg­idő­sebb nagynéném, a cikkben is meg­említett Hájlus, elég fiatalon ment férjhez, Palesztinába vándorolt ki, és a mai napig Izraelben él.

 

Oberlander Báruch rabbi írása

 

1 Megjelent nemrégen a Zsidó ismeretek tára 33. kötetként Holokauszt és Háláchá cimmel, 24 fejezet; 2 Nagybátyám néhaiRubinstein Mordecháj közlése. De Vorhand rabbi Ohel Mose–Ál háTórá című könyvének előszavában (1. kötet 17. oldal) kicsit másképp szerepel ez; 3 Vorhand rabbi volt az utolsó férfi, akit a háború előtt temették a zsidó temetőben. Nagyanyám Gombó Hicl (meghalt 1944. május 18.) volt az utolsó nő (Rubinstein Eliezer közlése); 4 Édesanyám nagybátyja Rubinstein Slomó volt az, aki a közösség nevében kinevezte az új rabbit (Rubinstein Eliezer közlése); 5 Az Ohel Mose Előszavában (uo.) párhuzamot talál az özönvízzel, amikor az Örökkévaló szintén megvárta a Metusálem utáni gyászhetet (1Mózes 7:10., Szánhedrin 108b.); 6 Végső István: Csongrád vármegye. In: Braham, Randolph L. (főszerk.), A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet, Budapest 2007,  426. oldal.; 7 Kli golá Előszó 34. oldal; 8 Moskovits Báruch Cvi: Nisbá láávotechá 1. kötet, Biográfia 8. oldal. Moskovits személyes visszaemlékezés alapján írta, azonban Braham (uo.) június 27. dátumot ír; 9 Esther Farbstein: Böszéter hámádrégá, Jeruzsálem 2013, 393. oldal; 10 Böszéter hámádrégá uo. 392. oldal. Más források nem lényegesen, de eltérő számokat említenek. Lásd még lejjebb 12. lábjegyzetben; 11 Érdemes megjegyezni, hogy 2011-ben nagynéném egy hosszú videó interjút adottt a Jád váSém intézetnek (száma 9446658), ahol sok további részletet elmond a strasshofi életről; 12 Kinga Frojimovics and Éva Kovács: „Jews in a ‘Judenrein’ City: Hungarian Jewish Slave Laborers in Vienna (1944–1945)”, in: Hungarian Historical Review 4:3. 707. oldal. Sajnos nem találtam online elérhetőségét ennek a listának; 13 Uo. 426–427. oldal; 14 Itt is látható, ahogy azt a 10. lábjegyzetben jeleztem, hogy a források kicsit eltérnek a létszámot illetően; 15 Böszéter hámádrégá uo. 389–393. oldal; 16 A szakirodalom sajnos alig említi Freudiger áldásos munkáját ezen a téren, pedig az részben ismert az 1954-es Kasztner per és az 1961-es Eichman per anyagaiból is, ahol ő kulcsfontosságú tanú volt. Részletesen lásd Böszéter hámádrégá uo. 4. fejezet; 17 Lásd például uo. 393. oldal 12. lábjegyzetben; 18 Nagybátyám, Rubinstein Eliezer közlése; 19 Kli golá Előszó 17. oldal végén; 20 Uo. 29. oldal; 21 Lásd például könyvében 5. oldal a Jom kipuri Kol nidré dróseja; 22 Jeremiás 46:19. alapján: „Elköltözésre való holmit (kli golá) készíts magadnak, Egyiptom leányának lakója, mert Nóf pusztulássá lesz, felgyújttatik, nem lesz lakója”; 23 Uo. 28. oldal; 24 Nagynéném, Ganzel Chájá (Hájlus) közlése; 25 Kli golá Előszó 26. oldal; 26 Kli golá uo. 17. oldal végén; 27 Sulchán áruch RSZ 314:16; 28 SÁ OC 336:5., 7., 12; 29 Kli golá uo; 30 Kli golá uo. 18–21. oldal; 31 A megtérés szabályai 6:5.; 32 1Mózes 15:13.; 33 Édesanyám közlése; 34 Kli golá uo. 16. oldal. Lásd még 18–19. oldal; 35 Uo. 25. oldal. Részletesebben lásd Holokauszt és Háláchá 72. oldal; 36 Lásd Böszéter hámádrégá 416. oldal; 37 Lásd minderről uo. 414–418. oldal; 38 Kli golá uo. 23. oldal; 39 Uo. 6. oldal végén; 40 Uo. 30. oldal.