„Soha nem bántam meg, hogy megmondtam az igazat” – A kocki rebbére emlékszünk

A kocki rebbe közismert volt kicsit szarkasztikus, csípős mondásairól, kíméletlen őszinteségéről és arról, hogy ma­gá­tól és másoktól egyaránt elvárta a folyamatos fejlődést és emelkedést az istenszolgálat terén. Bár nem haszid családba született, mégis az egyik legnagyobb haszid udvart alapította meg. Bár nem vágyta a tömegek tiszteletét, mégis rengeteg követője volt. És bár halála előtt elégette a kéziratait, frappáns mondásainak és bölcs tanításainak egész tárházát őrizték meg a követői.

A kocki rebbe a lengyelországi Goraljban született 1787-ben. Fiatal korától kezdve hatalmas talmudtudós hírében állt, aki jártas volt a Kabbala tanításaiban. Miután megismerkedett a haszid tanításokkal, ő maga is csatlakozott a mozgalomhoz. Egy mondása szerint a tóratanulásban vannak zsenik, de a haszidizmusban nincsenek: azért, hogy valaki haszid legyen, azért meg kell dolgoznia.

Ám míg a mozgalom alapítója, a Baál Sém Tov a heszedet, a szeretetet tartotta legfontosabbnak, addig Morgensztern rabbi a dint, az igazságosságot helyezte mindenek fölé. Számos mondása őrzi azt a rendíthetetlen elszántságot, amivel az igazságot védelmezte. Azt tartotta, hogy sohasem bánta meg, ha megmondta az igazat és ha az embernek valamit titkolnia kell, ott valami nincs rendben. Azt tanította, hogy ha az ember olyat mond, amit nem gondol komolyan, még ha csak sóhajt is egyet, ami nem a szíve mélyéből fakad, vagy olyan mozdulatot tesz, ami nem teljesen közvetíti az igazságot, az olyan, mintha hamisan tanúskodna. 

Bár a tanításai többnyire kíméletlenül őszinték és pengeélesek, jól látszik belőlük a mélységes emberismeret és az Örökkévaló iránti végtelen alázat.  Önmagunkkal és másokkal szembeni őszinteségre tanítanak és arra, hogy rajtunk áll, milyen életet élünk. Az első mondás, amit valaha hallottam a kocki rebbe bölcsességei közül, az volt, hogy az út közepén csak a lovak mennek, az ember vagy az egyik, vagy a másik oldal mellett köteleződik el. A másik mondása, amit sokszor felidézek az, hogy Isten ott van, ahova beengedik.

1859-ben, svát hó 22-én, (idén február 1.) adta vissza lelkét a Teremtőnek. Élete utolsó két évtizedét teljes elvonultságban élte le a lengyelországi Kockban – talán azért, mert úgy tartotta, hogy a legszebb hang a világon nem más, mint a csönd.