Slomó, az útkereső

Deutsch Gábor beszélgetése a Pesti Jesiva egyik ifjú chábád rabbijelöltjével

A Majakovszkij (az egykori és mostani Király) utca 40. és a Paulay Ede (valamikor Szerecsen) utca 39. között húzódik – keskenysége miatt szinte észrevétlenül – a Vasvári Pál utca. Tucatnyi elhanyagolt, füstös épülete közül az 5. számú ház udvarában áll a Pesten legrégebben alapított és még ma is működő zsidó templom, a Sasz Chevra. Homlokzatán, ha halványan is, de még olvasható: Budapesti Talmud Egylet. A “nagy” templom 1887-ben épült, és mi még ismertük Breitner Hugót, akinek nagyszülei adományozták a telket a szent célra. Ő pedig elmondta, hogy az előépület és a téli templom régebben épült, viszont a mostani “nagy” helyén is állott egy kisebb templomépület. Maga az Egylet 1842-ben jött létre a Szerecsen utca 2-ben. Átköltözésük dátumához támpontot adhat, hogy az első rabbi, Wolf Susszmann 1869-ben lépett szolgálatba a Vasvári Pál utcában.

A templom kedvéért Slomó barátunk nemrég még Máté, aki most húszéves rabbijelölt – annak idején többszázszor megjárta oda-vissza a vagy 80 méternyi sovány utcácskát, ahol az arasznyi járdán járni lehetetlen, és az úttestre kényszerül az ember, ügyesen lavírozva a parkoló és az elrobogó autók között. Szóval, a mi ifjúnk addig rótta az utcát, amíg egy napon Mátéból Slomó lett, tudatosan vállalva a változás valamennyi következményét. Tizenkét éves volt, amikor megismertem, de a kedves arcú, kimondottan jóképű ifjú, a bizalom ellenére is nagyon szűkszavúan szól magáról, semmit el nem árul természetének bonyolultságáról, útkereséseiről, vívódásairól, sőt, mint látni fogjuk, harcairól sem. Néhány hosszabb beszélgetés lebbentette fel a fátylat egykor volt történésekről, amely napjaink sztorija, egy ígéretes pálya egyáltalán nem sablonos, de jellemző előzménye. Lejegyzésre érdemes.

1. Családi tabló
 

A nagyszülők a húszas évek társadalmi ellentmondásait látva, a maguk helyét a munkásmozgalomban látták. Ez odáig ment, hogy a nagyapa belülről is megismerte a börtönöket. A vallástól távol kerültek. Politikai ellenállók voltak, és ahogy Magyarország egyre erősebben sodródott a háborúba, s növekedett a fasiszta veszély, ők annál erősebb küzdelmet folytattak. Üldöztetésük is mind kíméletlenebb eszközökkel folyt. Anyai nagyapja – a numerus clausus miatt – Csehországban járt egyetemre. Csehszlovákia megszállása után Bolíviába menekült. A háború után azonnal visszajött Magyarországra, felkutatta szüleit, családját. Bevetették magukat az újjáépítésbe, s ahogy akkoriban mondták, éjjel-nappal építették a szocializmust. Slomo nagymamája jónevű újságíró lett, a Magyar Nemzetnél dolgozott. A szülők 48 táján születtek, viszonylag konszolidált körülmények között éltek. Az a szó, hogy zsidó, nem hangzott el a házban. A fiatalok nem is tudták, hová tartoznak. Az apa 13 éves lehetett, mikor véletlenül megtudta a féltve őrzött titkot. Nagyon rosszul érezte magát, úgy érezte, valami kimaradt az életéből. Ám a hatás mégsem lehetett olyan súlyos, mert később gyermekeinek még titokban sem nyújtott semmilyen zsidó identitást, vallási nevelést.

Testvérei között Slomó a legfiatalabb: 79-ben született, két nővére van. Az azért lehetséges, hogy a szülők iskolaválasztása tendenciózus volt, hiszen “a” Radnótiba íratták be őket. Tudjuk, ez a gimnázium az Abonyi utcában, az egykori híres-rangos zsidó tanintézet épületében valamiféle tradíciót mindig is őrzött. Az épület eredetét minden diák ismeri, a helyiségek stílusa is árulkodó, látszik például, hol állt az imaterem. Slomó hét-nyolc éves korában tudta meg, hogy zsidó, ez akkor nem jelentett semmi különöset a gyerek életében, de érdeklődését azért felkeltette. És amikor megtudta, hogy Talmud-Tóra tanfolyamon lehet részt venni, jelentkezett. Áruljuk el: a szülők ezt kifejezett örömmel fogadták, sőt Slomó lelkesedése meghatotta őket. (A nyolcvanas évek végén ez a lépés már nem jelentett semmi hátrányt.)

2. Nyomok a flaszteren
 

Az első jelek, amelyek útmutatóul szolgáltak a helyesnek vélt ösvény irányába, nem a Vasvári utca öreg flaszterjén találtattak, hanem Újpesten, Frölich Róbert főrabbi Talmud Tóráján. Slomó 12 éves volt, amikor Bár micvá tábort szervezett a Bné Ákivá. Ennek a vallásos ifjúsági mozgalomnak a háború után hagyománya volt Magyarországon, a negyvenes évek végén azonban betiltották. A 80-as évek utóján újjászervezték, a Dessewffy utcai templom udvarában lévő kis helyiségben jöttek össze a gyerekek. Egy ideig az Izraelből érkezett sliách(küldött), név szerint Alex koordinálta ezt a munkát. Távozása után nem tudott gyökeret verni Pesten ez a mozgalom, Slomó táborozása idején azonban virágkorát élte. Éppen repülőjegyet osztottak Jeruzsálembe, hogy a Kotelnél, a Falnál közös Bár micvá avatáson vegyenek részt a gyerekek. Ott egy lány hívta fel a figyelmét a már Budapesten működő amerikai chábád rabbi, Oberlander Baruch tevékenységére. Hogy milyen kitűnően tanít fiúkat-lányokat. A lányra magam is, mint a beszámoló írója, jól emlékszem: Salgótarjánból került Pestre, Ildikónak hívták, ügyes alpinista volt, és minden érdekelte, ami hitével, a zsidósággal volt kapcsolatos.

Slomó, amikor visszaérkezett, meg is kereste a rabbit, aki akkor a Képíró utcában lakott, és a Páva utcai zsinagógában gyakorolta hivatását. Ifjú barátunk ekkor határozta el, hogy csak kóser kosztot fog enni. Ez megdöbbentette a szüleit, akiknek akkoriban komoly gondjaik támadtak. Legidősebb kislányuk súlyos lelki válságot élt át, amiből úgy gondolta – a Krisna hívők tana kivezetheti. Elköltözött otthonról, és azóta is új közösségének él. Természetesen a szülők győzködték, s ahogy ilyenkor lenni szokott, eredménytelenül. És akkor jön a fiú, méghozzá a maga kóser kosztolási igényével… Még szerencse, mondogatták, hogy másik lányuk nem megy hippinek, s nem keres valami elképesztő szektát…

Slomó érvelt, ő csak azt a többezer éves hagyományt folytatja, ami a nagyszülőknél elakadt, de a dédszülőknél még természetes volt.

1992-ben Oberlander Baruch elintézett számára egy New York-i nyári chábád tábort, amelyen Kati nővére is részt vett. Örült az alkalomnak, elsősorban annak, hogy angol nyelvtudását csiszolhatta. A vallás akkor túlzottan még nem ragadta meg. Mikor visszajöttek Pestre, Oberlander rabbi éppen Amerikában járt, mert első fia akkor született. Slomo kissé tanácstalan volt ügyeit, teendőit illetően. A Hannába járt kosztolni, és a Vasváriba imádkozni. Tanúja voltam életének. Emlékszem egy Ros hásonóra. A sok szaladgálás közepette magára nem gondolt, és vacsora nélkül tért nyugovóra, másnap pedig üres gyomorral kezdte a reggeli imát. Észrevettük, hogy lehanyatlik a feje, szaladtunk hozzá, hosszas unszolásra elárulta, hogy éhes, az okozta a gyengeségét. A Kidus süteményből hoztunk neki erősítőt. Míg a rabbi Amerikában járt, hogy ne legyen árva a közösségünk, a jóhumorú, magyarul kitűnően tudó Salamon Abrahám szófér (Szentírás írnok)  látogatott Pestre két fiával. Az egyik, Jószéf, most itt tanul a Chábád Jesivában. Salamon Abrahám olvasta a Tórát, szóval tartotta a közösséget, kitűnő hangulatot teremtett. Talán ő is látta Slomó tanácstalanságát, és megkérdezte, nem volna-e kedve Izraelbe menni egy jó iskolába tanulni. A fiú azt hitte, mindez tréfa, de nem volt az. Csomagoltak és utaztak. Kitűnő jesivába került fél évre. Bár betegeskedett – talán a pesti rendszertelen táplálkozás következtében –, mégis örült, hogy vállalta a kurzust. Segítője is akadt, a már korábban ott tanuló Jiszráel Davidovics személyében. Slomó elhatározta, beugrik a mélyvízbe. Jó és kényelmes volt a magyarul beszélő társ támogatása, mégis másik csoportba kérte magát, és így, magára utalva, három hét alatt úgy megtanult héberül, hogy követni tudta az előadásokat.

3. Levél a Rebbéhez
 

Mikor hazajött, a szülők megfogalmazták aggódó kérdésüket: mi lesz “világi” iskolai előmenetelével? Közölték, nem tudnak belenyugodni abba, hogy otthagyja a kitűnő Radnóti gimnáziumot, és ne érettségizzen le. Mindennaposak voltak a viták. Slomó jesivában akart tanulni, amit a szülők végül nem elleneztek, de azt kérték, előbb fejezze be a gimnáziumot. Ekkor ő nagy dologra szánta el magát. Levelet írt az akkor még élő Lubavicsi Rebbének. Arra kérte, imádkozzon tanulmányai folytatásáért, de azért is, hogy megfeleljen szülei kérésének.

Lehet, hogy az ima hatására, de rövidesen alkalma nyílt arra, hogy Pittsburghban olyan típusú oktatásban vegyen részt, ahol a jesiva anyagát és a világi tárgyakat párhuzamosan tanulhatta. És főleg érettségi bizonyítványt adott a hallgatóknak. A megoldás a szülők számára is rokonszenves volt, így Slomó el is végezte az iskolát, leérettségizett. Most folyik a bizonyítvány honosítási procedúrája.

Hogyan tovább? Barátai a litván jesivát ajánlották, de ő már tudatosan a lubavicsi vonalat választotta.

– A chábád – mondja – mindenkit el akar érni és tanulásra bírni. A cél, hogy a fiúk, de a lányok is, megtalálják a tanulást, és a tanulás találja meg az egyént. Ez nem pénzkérdés. Tőlem sem kérdezték, hogy mi van a zsebemben, azt már inkább, mi van a fejemben.

Slomó ma négy nyelven beszél: magyarul, héberül, angolul, jiddisül. És sorolja jesiváit: Pittsburgh két év; Brunoy – francia kisváros – két év; Kfár Chábád Izraelben egy év; most New York, és az 1999-2000-es tanévben Pesten szeretné folytatni tanulmányait, az Oberlander Baruch vezette, immár nemzetköziesített jesivában.

Megkérdeztem, a két francia tanév után miért nem sorolta fel a francia nyelvet is? – Brunoy kisváros – felelte. – Mi egész héten ki sem jöttünk a tanházból, csak pénteken. Akkor bementünk Párizsba zsidókat keresni. Vittünk magunkkal tfilint – imaszíjakat –, s egyre-másra felkínáltuk a zsidó járókelőknek, mondván, ha még nem imádkoztak aznap, vegyék fel. Egyébként voltak ilyen “tfilin akcióink” Pesten is, a Dohány templom oldalánál, máskor szukoti csokrot, lülovot adtunk az arra járó zsidók kezébe. A Pepsi-sziget diákrendezvényére is kimentünk. Ez a népszerűsítés a feladataink közé tartozik.

– Nincs ebben agresszivitás? – kérdeztem.

– Remélem, hogy senki nem érzi annak – válaszolta.

A kérdés mégis elgondolkoztatta. Megfontoltan szólt.

– Ha látom, hogy az illető ezt erőszaknak fogja fel, más módját keresem a közeledésnek.

– Miről beszél a legszívesebben? – faggatom. Felcsillan a szeme.

– A jesiváról – mondja. – Mert az egy életforma.

4. Az életforma
 

– Reggeltől estig tanulni, közösen a barátokkal úgy, hogy egyetlen cél lebegjen az ember előtt: a Tan elsajátítása. Most az általános modellről beszélek, nem a helyi változatokról – magyarázza.

Két nagy csoportba osztja a gyerekeket. Erre 13-14 évesen kerül sor. A második csoportot 16 éves kortól alakítják ki, és itt a házasságukig tanulhatnak a fiúk. (Bár most már a lányok számára is szerveznek hasonló szellemű kollégiumot.) Hatalmas teremben folyik az oktatás-tanulás, külön asztalkáknál, párban. Ez a “chávrusza“. Arameus szó, a mély barátságot jelenti. Rendszerint egy idősebb és egy fiatalabb bócher – fiú – ül össze. Minden napra jut egy-egy előadás, kiváló tanár szájából, amit aztán a párok a chávruszában megvitatnak. Az egyik gyerek az ellenérveket sorolja, a másik a pozitív érvelő, s ha végképp nem tudnak valamely problémát tisztázni, a tanárok döntenek.

A másik csoportban, a “nagyoknál”, kevesebb az előadás, hetente kétszer vagy háromszor szól a tanár a hallgatókhoz. Megpróbálják maguk értelmezni a Talmudot. Egy oldalt az összes kommentárral két hét alatt vesznek át. Reggel fél nyolckor kezdik a tanulást, még ima előtt, hogy az áhítat bizonyos fokára eljussanak. Chábád típusú jesivákban a “bemelegítés”, a chászidizmus tanulmányozása nagyjából egy órán át tart. Ilyenkor filozófiai kérdéseket tárgyalnak, például az Örökkévaló egyedüliségéről, nagyságáról cserélnek eszmét, továbbá az ima kapcsolatteremtő erejéről, az ember és a Teremtő, az ember és az ember között. Hitéleti problémákat járnak körül, értelmezik a háláchát. Amikor a “káváná“, az áhítat megfelelő fokára jutottak, következik a reggeli ima. Majd a tanulás teljes koncentrációval. Ebéd után – a megfelelő időben imádkozva – este fél tízig, olykor, ha elragadja őket a disputa lendülete, még tovább is együtt vannak.

A Pesti Jesiva méreteinél fogva szerény. Ugyanakkor a hely szelleme sugárzik a Vasvári tanházból. Valaha itt Talmud Egylet működött, kitüntetett szerepe volt a zsidó oktatásnak. Idézünk a Zsidó Budapest című könyvből: “A könyvek olvasásának és párokban (zugot) való megvitatásának bizonyos rituális rendje volt. A nap három részre oszlik. Egy rész a Toráé, egy rész az Imáé, egy a kenyérkereső munkáé. Ezért ez nem jesivának számított, mert ott két részre oszlik a nap: Tóra és Ima. De az előbbibe a felnőttek kötődése erős lehetett a tanházhoz, mert élethossziglan látogattak oda.”

A háború után néhány évig még “valódi jesiva” is működött a falak között. A Tan szelleme átitatta ezeket a téglákat. Ezért jó, hogy az épületben újra szent iratokat tanulmányoznak, és a zsidó tudomány szavaitól visszhangzanak a falak. Magam még láttam falusi jesivákat, amelyek a bölcsek intelmei szerint működtek: “Hálj a földön szalmán, egyél kenyeret sóval, ha a Tant tanulmányozni akarod”. Ha a bocherek hetente kétszer nem böjtöltek volna, még éheztek is volna. Legyen áldás azokon, akik a mai modern körülmények között nem engedik elhamvadni a lelkesedés tüzét.

Slomó, ha az iskoláit befejezi itt, Magyarországon akar rabbi lenni. Úgy látja, sok a feladat, amelyet meg kell oldani. A helyi viszonyokat ismeri, a nyelvet választékosan beszéli, s reméli, a közös hangot is megtalálja leendő híveivel.

Gondolkodni kezdtem, érvényes-e még a róla szóló beszámoló címe, hiszen Slomó, úgy látszik révbe ért, már nem keresi az utat. Megtalálta! A dolog nem ilyen egyszerű. Először is, nem zárja ki, hogy ha olyan egyetemet talál, ahol világi műveltségét gyarapíthatja, szellemi horizontját tágíthatja, még jobban elmélyülhet a judaisztika világában, akkor ebbe az iskolába beiratkozik. Jó példát mutatnak azok a pesti fiúk, akik érdeklődnek a jesivák iránt, legtöbbjük egyetemi hallgató. Modoruk, műveltségük, kifejező készségük nyomán talán Slomó is megérti – erről győzködöm én is –, hogy érdemes megkeresnie és megtalálnia a megfelelő tanintézetet.

A másik probléma, hogy vajon eljut-e a szava azokhoz – miként a Hágádában áll –, akik még kérdezni sem tudnak? Megtalálja-e a szunnyadó lelkekhez az utat, hogy szót váltsanak, és ami fontosabb szót is értsenek? Tehát marad a cím.

Deutsch Gábor
(Remény)

Megjelent: Egység Magazin 10. évfolyam 41. szám – 2014. július 30.