Sissi és az óbudai tóratekercs

Anekdoták és történeték az óbudai Tórákról

 Óbuda nem csupán a fővárosi zsidóság bölcsője, de a zsidó bölcsességek és történetek kifogyhatatlannak tűnő tárháza is. A Judapest anno e havi írásában egy újabb óbudai legendával ismerkedhetnek meg, melyből kiderül, hogy Sissi hercegnő halála napján leejtették a Tórát és elgurult a keter, vagyis a Tóra koronája is. De szó lesz a Münz Mózes rabbinak tulajdonított aprócska tóratekercsről is, amit egy évben csak egyszer vettek elő az óbudai páncélszekrényből. 

 

Rossz ómen az Óbudai Zsinagógában

Az 5658-as zsinagógai év utolsó sábesze, párását Nicávim-Vájélech szombatja volt 1898. szeptember 10-e. Mint máshol, Óbudán is reményekkel telve készültek a zsidók az új évre, szombaton késő este újból terveztek összegyűlni a zsinagóga ódon falai között, hiszen akkor kezdődött a Szlichot imák mondása is. Azonban a megszokott és az eltervezett imarendjüket és a lelkük nyugalmát egy váratlan eset rázta meg. Leejtették a tóratekercset.

A több mint százhúsz éves történetről a korszak vezető, magyar nyelvű zsidó lapja is beszámolt, ráadásul a szerencsétlen esetet Wittelsbach Erzsébet magyar királyné (1837–1898), vagy a köznyelvben híressé vált becenevén, Sissi hercegnő tragikus meggyilkolásával hozták egybe:

„Óbudáról, hitelt érdemlő oldalról jelentik, hogy ott a zsinagógában egy sajátságos véletlen megjósolta a nemzetet érő nagy csapást. Persze a néphit szerint, mely hisz a csodákban. A zsidó néphit ugyanis azt tartja, hogy ha a szentírást leejtik: az nagy szerencsétlenséget jelent. Nos és Óbudán, a királyné szerencsétlenségének napján a kántor a szentírást, melyet olvasás végett kivett az írástartóból, leejtette és a Tóra aranykoronája, mely a szentírás ékességéül szolgál, a tekercset fogó faoszlopok tetejéről letörött és messze elgurult. Az ilyen esetekből következő néphit alapján nagy volt ezért az ájtatoskodók között a rémület és a főrabbi a szószékről is kifejtette a néphit tartalmát. Este csakugyan megjött a hiób-hír, hogy a királynét meggyilkolták. A felséges asszony gyászos végét már most az óbudai zsidók a Tóra koronának lehullásában előre megjósolt szerencsétlenségnek tekintik és a jámborabbak a pap rendelésére az ilyen esetekben szokásos böjtnapokat (6 hétig minden hétfőn és csütörtökön) nagyon pontosan tartják be.”1

Vajon ez a sajnálatos baleset vezetett ahhoz, hogy Blumenkranz Leó (Sámuel) kántor, aki 1894-től2 szolgált Óbudán, hamarosan a délvidékre tette át székhelyét és 1903-ban Bácstopolyáról (Bačka Topola, Szerbia) Óbecsére (Bečej, Szerbia) költözött?3 Ezt már valószínűleg soha nem tudjuk meg.

 

Dióhéjban a Tóra leejtése utáni böjtről

Nem találtam arról információkat, hogy vajon miket mondhatott a Tóra leejtésével kapcsolatos néphitről az óbudai rabbi, dr. Adler Illés (1868–1924). Mindenesetre érdemes áttekinteni, hogy milyen forrásokat találunk erre szent könyveinkben.

A Talmudban4 az áll, ha valaki – az Örökkévaló mentsen tőle – egy szándékosan felgyújtott tóratekercset lát, akkor annak – mint a családtag gyászolásakor – be kell tépnie („kerijá”) a ruháját. A Sulchán Áruch5 pedig kiegészíti a ruha szélének betépését azzal, hogy nem „csak” a felgyújtott Tóra látványánál, hanem a TáNáCh bármely könyvénél és a tfilinnél is így kell cselekedni. Eddig azonban nem hozzák összefüggésbe a Tórával – chász vesálom – történő szerencsétlenséget a böjttel.

A Sulchán Áruch6 említést tesz arról, hogy három rémálom esetében – közötte az égő tóratekercs látványával – még sábeszkor is lehet böjtölni. Azonban itt még mindenképpen különbséget kell tenni az égés és a leejtés között, mely utóbbi visszafordíthatatlan kárt nem okoz.

A praktikus zsidó életre íródott Kicur Sulchán Áruchban7 viszont már egyértelműen az áll, hogy ha valaki leejt egy tóratekercset, még ha az takaróban is volt, böjtölnie kell, és az a „szokás”, hogy azok is böjtölnek, akik látták az esetet. S bár a Kicur Sulchán Áruch sem írja, hogy hány napig kell ilyenkor böjtölni, elterjedt, hogy negyven napon keresztül. Utóbbi eredete valószínűleg Ráv Hunához köthető, aki egyszer hanyagul járt el tfilinjének feltekerésekor és a szíjnak a festett oldala befelé fordult, ezért ő negyven napig böjtölt.8

A negyven nap okát a MáHáRSÁ (Ráv Smuél Eliezer háLévi Eidels, 1555–1631) pedig úgy magyarázza, hogy a tfilin a Tóra koronája, a Szentírást pedig negyven napon keresztül adta az Örökkévaló.9 Ráv Joszéf Sául Nathansohn (1808–1875) lengyelországi poszék pedig úgy határozott, hogy ha valaki – chász vesálom – leejt egy Tórát, akkor annak negyven napig kell böjtölnie.10

Talán kissé meglepő módon – hívja fel erre a figyelmet a Bar-Ilan Egyetem egyik professzora, Dr. Ari Z. Zivotofsky rabbi – ezt még az ortodoxnak nem mondható közösségekben is tartják. Egy online is olvasható cikk szerint Daniel Sherbillnak, a Miami Beach-i Temple Emanu-El reformrabbijának például a mai napig a rémálmaiban jön elő egy 1995-ös eset, amikor még chicagói rabbisága idején, az őszi nagyünnepekkor leejtették a tóratekercset, utána pedig sokan negyven napig böjtöltek napkeltétől napnyugtáig.11

Véletlen egybeesés(?)

Minden bizonnyal nem több véletlen egybeesésnél, de azért megrendítő, hogy az Egyenlőséget lapozgatva megtudjuk: a fenti eset után pont két héttel, sábesz suvókor elhunyt Óbuda neves rabbiülnöke Ráv Oesterreicher Pinchász Elijáhu („Österreicher P. Elias”, 1814–1898/5659. tisri 8.), aki 41 éven keresztül töltötte be e megbecsült pozíciót.

Adler rabbi a temetésen rangidős kollégáját, aki két évvel korábban maga iktatta be őt a főrabbiszékbe, Oesterreicher rabbit Élijáhu prófétához hasonlította, „aki a bánatos kesergő anyának tetszhalott gyermekét, a Tórát és tanulását, föltámasztotta és életben tartotta működési helyén.”.12

 

Az óbudaiak ajándék Tórája

„Ne vond meg a jót gazdájától, midőn kezed hatalmában van, hogy megtegyed.”13 Óbudán pedig nem csak gyűjtötték és őrizték a Tórákat, hanem a bölcs Salamon szavai szerint cselekedtek és ha szükség volt, akkor sajátjukkal segítettek ki más hitközséget. Amikor 1927 végén a csőcselék feldúlta a nagyváradi (Oradea, Románia) Cion Templomot, akkor az óbudai hitközség az elsők között sietett segíteni a Szentírás nélkül maradt hittestvéreknek. 1928. január 24-én, kedden a min­cha ima után tartottak ünnepi közgyűlést az óbudai zsidók, ahol egy kóser Széfer Tórát adtak át dr. Fehér Márton (1877–1938) ügyvédnek, a nagyváradi neológ hitközség gazdasági elnökének, az erdélyi Magyar Párt egy odaadó harcosának.

„Az ünnepi beszédet dr. Neumann József főrabbi tartotta, aki megható szavakkal vett búcsút a Tó­rától és ennek fontosságát, misszió­ját magasröptű beszédben ecsetelve, útnak indította a Tórát, hogy keleten teljesítse misszióját: legyen az igazságnak, a megértésnek hirdetője, a magyar zsidóság testvéries együttérzésének örök szimbóluma.”14

 

Különleges Tórák Óbudán

„És most írjátok föl magatoknak ezt az éneket és tanítsd meg rá Izrael fiait, tedd azt a szájukba, hogy legyen számomra ez ének tanúnak Izrael fiai ellen.”15 – Ahogy ebből Rává magyarázza a Misnában, minden zsidónak kötelessége egy tóratekercset írnia, még akkor is, ha örökölt egyet.16 Az óbudai zsidók közül pedig igen sokan komolyan vették ezt a micvát, s többen összeálltak, hogy tóratekercset írassanak, melyek az évszázadok

folyamán szép számmal gyűltek össze az óbudai frigyszekrényekben. 1933-ban, az akkori rabbi, dr. Neumann József (1875–1964) pont negyven darabot számolt össze.17

A rabbi megemlíti, hogy az ősi hitközség saját Tóráit tovább gyarapították a magán minjánok széferjei, illetve minden egyletnek is külön szentírása van, egyes darabok, már akkor több mint 200 évesek voltak. Talán a legkülönlegesebbet az ottani Chevra Kadisa őrizte, egy kóser miniatűrt, mely mindösszesen 11 cm, az írás része pedig 9 cm magas volt, az összsúlya pedig 30 dekagramm. Ezt az unikumot egy Wertheim-féle széfben őriztek, s egy évben csak egyszer, Szimchát Torá napján vették elő.

Neumann rabbi a következőképpen írta le ezt a fantasztikus Tórát: „Betűcskéi mint a gyöngyszemek sorakoznak egymás mellé, tiszták és szabad szemmel olvashatók. Az egész művészi kivitelű vértezetével, apró tornyocskájával, kicsinyke jádjával olyan, mint egy drága játékszer, vagy egy szent klenódium, amit a júdabeli királyok vittek magukkal, ha háborúba mentek. Kivitele mesterkézre vall. Lokális hagyományok szerint a Máhárám Müncz írta volna, sajátkezűleg. A mester mindenütt nagyot alkot. Ő is megörökítette magát. A nagyvonalú templom monumentalitásában éppen úgy, mint a gyöngyírású, Tóra miniatűrségében.”18

 

Ki látott igazi örömet?

Aki láthatta Szukkot utolsó napján a vízmerítés ünnepét, válaszolja a Talmudban19 jártas. Ezt viszont még egy dologgal egészítette ki Neumann rabbi, mégpedig az óbudai Szimchát Torá ünnepével. A főrabbi maga is hozzátette, hogy a haladás szele nem hagyta érintetlenül Óbuda sokszor sikátorszerű szűk gettójának utcáit sem, azonban a Tóra szeretetén egy cseppet sem tudott koptatni.

„Aki nem látta a vízáldozatot a haj­dani jeruzsálemi Szentélyben, az nem látott igazi lelki-vígasságot éle­tében, mondja a Talmud (Szukkoh 51.) Ezt megtoldom azzal, ki nem lát­ta az óbudai Szimchász Tórát az óbu­dai templomban, annak fogalma sem lehet a Tórának még ma is fennálló tiszteletéről. Mert menjenek csak el kedves olvasóim a díszes, haladószellemű, orgonás zsidó katedrálisokba, Szimchász Tóra és Tischobőav között alig látnak ott valami nagy különbséget, legfeljebb azt, hogy ottani tischobőavi gyülekezeten nevetni, a szimchásztórain meg sírni lehetne.

Mert ki van ott? Egy elhagyatott, csalódott pap, egynéhány elkeseredett, agyonredukált tisztviselő és nyolc-tíz hajlott hátú, fizetett minján-mensch aggastyán. A chószonokat is csak úgy lasszóval kell fogni az utcáin a dolguk után siető tömegek közül. Addig itt Óbudán, Szimchász Tóra előestéjén, sőt már Schminiaceresz kora délutánján a nagytemplomnak tágas előterén, különösen annak a Zichy utca felé eső részen a beláthatatlan gyermektömegek nyüzsgése feketéllik. Toporgó kis babák sem maradnak otthon, édesanyjuk karjaikon hozzák. Estére színültig telik meg a templom, elülső padokat kizárólag gyermekek foglalják el.

Hogy mi van ebben a templomban, mikor a főrabbi azzal a piciny Tórával a karján a végtelen körmenet élén megjelenik, azokat a kipirult gyermekarcokat, a tiszta, tűzben ragyogó szemeket, azokat a csókos szájakat, felnőtteket is magával ragadó, a gyermekek lelkéből ömlő, forró ünnepi hangulatot tollal nem lehet leírni, szóval nem lehet kimondani, az olyan élmény, melyet szemtől-szembe kell látni, melyet személyesen át kell élni.

Az óbudai Tóráknak ezt az öröm­ünnepét messze vidékről érdemes megnézni, mert eleven lüktető igazsággá varázsolja elénk a Zsoltár-király (Thillin 8:3.) versét: Mipij ollelim bőjonkim jiszadthó óz, lömáán orrörechah lőhasbit ojév umithnákkém, a kisdedek szája által szilárdul a Tan tekintélye ellenségeid fájdalmára, gyűlölet és gonoszság minden tőrvetése megdől vele szemben.”20

Hála az Örökkévalónak 2010 óta újból visszaköltözött a régi idők Tórát szerető szelleme Óbuda ódon falai közé.

 

Képek forrása: Milev

¹ „Hirek – Lehullott a korona.”, Egyenlőség, 1898. 17. évf. 37. szám, 11–12. oldal; ² „Hirek – Az óbudai izr. hitközség”, Egyenlőség, 1894. 13. évf. 5. szám, 10. oldal; ³ „Hirek – Kántor választás.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 14. szám, 11. oldal; ⁴ Moéd Kátán 26a.; ⁵ Joré Déá 340:37.; ⁶ Orách Chájim 288:5.; ⁷ Kicur Sulchán Áruch 28:12.; ⁸ Moéd Kátán 25a.; ⁹ Chidusé Ágádot Moéd Kátán 25a.; ¹⁰ Divré Sául ál Ágádot háSász Szánhedrin 43a.; ¹¹ Lucette Lagnado, „When Handling Precious Scrolls, Torah Lifters Pray for Successful Hoist”, The Wall Street Journal, 2012. 04. 26. [2021. 12. 07.]; ¹² „Hirek – Österreicher rabbi.”, Egyenlőség, 1898. 17. évf. 38. szám, 11. oldal; ¹³ Példabeszéd 3:27.; ¹⁴ „Hirek – Az óbudai zsidók Tórájának átadása.”, Egyenlőség, 1928. 48. évf. 4. szám, 14. oldal; ¹⁵ 5Mózes 31:19.; ¹⁶ Szánhedrin 21b.; ¹⁷ Dr. Neumann József, „Az óbudai tórák”, in: Kecskeméti Vilmos (szerk.), Zsidó évkönyv az 5692–3. bibliai évre. Budapest: Zsidó Évkönyv, 1933. 228. oldal. A továbbiakban: Neumann, 1933.; ¹⁸ Uo.; ¹⁹ Szukká 51b.; ²⁰ Neumann, 1933: 229–230. old.