1927. április 3-án született Budapesten – zsidó család gyermekeként. Édesapja erdélyi, édesanyja felvidéki származású volt. A februárban elhunyt Székely Évára emlékezünk. 

Gyermekként, alig négyévesen ta­nult meg úszni a budai – ma is mű­ködő – csillaghegyi strandon, pon­tosan ott, ahol 1936-ban hangosbemondón keresztül hallgatta a berlini olimpia közvetítését. Ezen az olimpián nyerte meg Csik Ferenc a 100 méteres gyorsúszást, és az egész annyira magával ragadta a kislányt, hogy azonnal eldöntötte, olimpiai bajnok lesz:

„Elhangzott a Himnusz, nagyon nagy hatással volt rám. … Akkor határoztam el, hogy én olimpiai bajnok akarok lenni!” – mondta a Magyar Olimpiai Bizottság honlapjának adott interjújában Székely Éva.

A zsidó származása ellenére gim­náziumi éveit a „német birodal­mi­ban” kezdte, amely a legjobb iskolának számított annak idején, és bár később anyja szerette volna, ha má­sik iskolába jár – mivel Éva csatla­ko­zott a leventemozgalomhoz, az af­féle magyar Hitlerjugendhez –, csak mert ott „minden nap buli volt”, apja mégsem engedte kivenni az iskolából. Az iskolában szerzett ki­váló nyelvtudásának köszönhette, hogy később megmenekült a biztos ha­láltól.

Ebben az időben, 1938-ban, a KI­SOK-ban (Középiskolai Sportkö­rök Országos Központja) sportolt, ahol későbbi edzője, Sárosi Imre felfedezte egy versenyen, és a Ferencvárosi Torna Clubba hívta edzeni.

„Mivel akkoriban férfiak még nem látogathatták a női úszóversenyeket, szinte beszökött. Úszómesteri fürdőköpenyt vett fel, álcázta magát, hogy új tehetségeket találhasson. Kiszúrt, és leigazolt az FTC-hez” – emlékezett vissza az úszónő egy korábbi, 2017-es Magyar Nemzet-interjúban.

„Szerintem én félresikerültem, valójában nem is embernek készültem, hanem halnak.”

1940-ben nyerte első felnőtt magyar bajnoki címét, melyet a folyambajnokság csapatversenyében szerzett, majd egy évvel később, 1941-ben 100 és 200 mellen is országos csúcsot úszott. Itt még mindig csak pályája elején volt, 14 évesen. Óriási reménység volt mindaddig, amíg a második világháború idején, zsidó származása miatt el nem tiltották a versenyzéstől:

„Nem engedtek versenyezni, ez onnantól az árják kiváltsága ma­radt. Ettől függetlenül minden egyes nap lementem a Lukácsba edze­ni. Ott csak egy kis nyitott me­den­ce volt. … Sokat fáztam. De egy­szer csak, még mindig a háború ide­jén, azt mondja nekem Sárosi Imre, most olvasta, hogy Japánban egy új úszásnemben, a pillangóban kezdtek úszni, és kérdezte, hogy ki akarom-e próbálni. Persze mindent ki akartam próbálni, így elkezdtünk pillangózni. A pillangó miatt lettem híresebb, mint a többiek. Később elneveztek Pillangókisasszonynak is, pedig kisasszony sose voltam. De ettől még ugyanúgy elvittek munkaszolgálatra, mint mindenki mást. Azt ember ne érje meg! Csak a némettudásom mentett meg a haláltól. Egyszer megállt mellettünk egy német katonai autó a piros lámpánál. Én tökéletes németséggel megkérdeztem az autót vezető német katonát, hogy hova megy. Azt felelte, hogy Pestre, erre megkértem, hogy vigyen el engem is. Azt hitte, hogy német vagyok, igent mondott.

Magyarán egy német katona, mit sem sejtve, megszöktetett egy zsidót a munkaszolgálatból. A többi mind Auschwitzba ment.” Miután rendben megérkezett Budapestre, üzent édesanyjának, aki a Benczúr utcában találta meg, és csak a szeméről ismerte fel a munkaszolgálat miatt szörnyű állapotba került lányt. Az úszónő ekkor eldöntötte: soha többet nem engedi, hogy elvigyék. Otthonukban, a vécé fölött volt egy kis padlás, amikor jött a razzia, itt húzta meg magát.

A háború után, 1945-ben, 100 méter mellen országos csúccsal tért vissza, két évvel később – kihasználva a mellúszás szabályaiban lévő kiskaput – első nőként úszott versenyen 200 métert pillangózva. Akkoriban ez nem önálló úszásnem volt, még nem választották szét a mellúszást és a pillangót, így semmi szabálytalan nem volt benne. Bár mások is bevetették ezt az úszásnemet, Székely volt az egyetlen, aki végig pillangózott. „Lehetett ugyanis a verseny közben váltani úszásnemet mellről pillangóra vagy vissza. Mindenki váltott, kivéve én.”

Amikor még mindenki emberként viselkedett

„Sírni csak a győztesnek szabad” – hangoztatta az úszónő, és ebben a filozófiában is élte életét.

„Már nem tudom, melyik olimpiai szám eredményhirdetése volt, amikor a második helyezett sírt. Erre az angol győztes lenyúlt a dobogó legfelső fokáról, és felhúzta maga mellé a másodikat. Mindenki csodálkozott ezen. Utána meg is kérdeztem tőle, miért tette. Erre azt mondta, hogy nem akarta elrontani a győzelem felett érzett örömét. Majd hozzátette, hogy millimétereken múlik, hogy éppen ki nyer, ki veszít, így nem szabad azt hinni, hogy aki egy centivel később ér célba, az valójában rosszabb úszó lenne. Szerettük egymást, nem csak a magyarokat, a külföldieket is. Emberi volt a légkör az öltözőben is, nem olyan, mint most. …

A vízben persze életre-halálra versenyeztünk, de a szárazföldön nem. Kevesebben voltunk, és már önmagában azt a lehetőséget is élveztük, hogy kijuthattunk nyugatra.”

Az 1947-es monte-carlói Euró­pa-bajnokságon 200 m mellen ezüst­ér­met szerzett, 400 m gyorson he­tedik lett. Az 1948-as londoni olim­pián 200 m mellen negyedik, a gyorsváltóval ötödik volt. Négy évvel később, 1952-ben Helsinkiben azonban felért a csúcsra: olimpiai bajnoki cí­met szerzett 200 méteren, mell­úszás­ban. 1947–1951 között nyolc aranyérmet és egy ezüstöt szerzett, de az 1954-es Európa-bajnokságon, gyermeke születése miatt, már nem indult, azonban hamar visszatért, és az 1956-os melbourne-i olimpián 200 m mellen ezüstérmes lett. Az olimpia után családjával, Gyarmati Dezső vízilabdázóval és kö­zös gyermekükkel New Yorkba költöztek, és csak két évvel később tértek vissza Magyarországra, 1958-ban. Székely Éva 1960-ban vonult vissza. Pályafutása során hatszor állított fel világrekordot és 44-szer magyar bajnoki címet szerzett.

Aktív sportpályafutása befejezése után rövid ideig gyógyszerészként a MÁV-kórház patikájában dolgozott. 1965-ben szakedzői diplomát szerzett, így a BVSC, majd az FTC utánpótlásában is dolgozott, 1966-tól leánya, Gyarmati Andrea edzéseit is irányította. Ezek mellett több sikeres könyvet is írt. A leghíresebb, „Sírni csak a győztesnek szabad!” című műve 1981-ben jelent meg.

2004-ben kapta a Nemzet Sportolója kitüntető címet. Erről így nyilatkozott két éve a Magyar Olimpiai Bizottság honlapján.

„Nagyon büszke vagyok rá, nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy én is közéjük tartozom. Számomra az olimpiai bajnoki cím és a Nemzet Sportolója-kitüntetés szinte egyenértékű. Bár azt soha nem felejtem el, amikor hazajöttünk Helsinkiből, a magyar emberek szabadnapot kaphattak, hogy kijöjjenek a Keletibe bennünket fogadni. Még a tetőkön is emberek voltak. Hatalmas szeretet áradt felőlük. Csodálatos érzés volt! Az akkori olimpiai siker nemzeti ügy volt. Ha rossz a kedvem, ez jut eszembe, és megnyugszom.”

Születési idő, hely:

  1. április 3., Budapest

Kiemelkedő eredményei:

olimpiai bajnok (1952),

olimpiai ezüstérmes (1956), 8-szoros főiskolai világbajnok (1947: 3-szor, 1951: 5-ször), Eb-ezüstérmes (1947),

44-szeres magyar bajnok, világ-

csúcstartó (1955, 400 m vegyes),

37-szeres magyar csúcstartó

Végzettsége:

gyógyszerész, úszószakedző

Elismerései, a teljesség igénye nélkül:

Magyar Köztársasági Érdem­érem arany fokozat (1947), Magyar Köztársasági Sportérdemérem arany fokozat (1949), Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozat (1951), a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1951), a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1996), a Nemzet Sportolója (2004), a Nemzeti Sportszövetség életműdíja (2004), Nemzetközi Fair Play-díj (2006), a Magyar Köztársasági

Érdemrend középkeresztje (2007), Príma-díj (2011)

Könyvei:

Az én módszerem (1963), Ússzál velem (Peterdi Pállal, 1971), Sírni csak a győztesnek szabad! (1981),

Jöttem, láttam… Vesztettem? (1986),

Megúsztam (1989)

Tuna Judit írása

Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 129. szám – 2020. április 1.