Idén április 9-ére esik niszán hónap 8-dika, a híres nagytapolcsányi rabbi, ráv Schlesinger Feivel Kolev évfordulója. Halálakor a magyar rabbikar nesztorának nevezték, azonban neve mára szinte teljesen feledésbe merült – emlékét ápolva most róla írunk.

Ráv Feivel Kolev vagy polgári nevén Schlesinger Fülöp 1828-ban látta meg a napvilágot Trencsénben az ottani hitközség egyik vezető emberének, reb Náchumnak a fiaként. Miután otthonában magába szívta a Tóra alapjait, a híres pozsonyi jesivába ment, ahol a nagy talmudiskola alapító Szófer család második generációja mellett tanulhatott. Mestere Ktáv Szófer (Schreiber Ávrahám Smuél Binjámin, 1815–1871) volt. Tudását bővíteni a morvaországi Trebitsch-be  ment, ahol Chájim Joszef Pollak (1798–1879) rabbit figyelte és hallgatta, végül pedig visszatért Pozsonyba, hogy az ottani bét din fejénél, ráv Liber Nátán Wolf Binjaminnál (1805–1880) fejezhesse be tanulmányait. 

A jesivaévek után visszatért szülővárosába, ahol tudásával kiérdemelte feleségül az ottani főrabbi, Horowitz Áron Joszef Smuél (1806–1882) egyik leányát, Mirijámot. Az ifjú házaspár először Horowitz rabbi házában lakott, majd az éles eszű fiatal rabbi Fejér megye egyik legrégebbi hitközségébe, Mórra költözött.

Móri működésére esett az 1868/69-es magyarországi zsidó kongresszus, amelyen a hagyományokhoz hű zsidó értékeket képviselte – ottani felszólalása pedig magasabb pozícióba repítette.

1872-ben választották meg a jóval nagyobb presztízsű nagytapolcsányi hitközség főrabbijának, ahol az egyik első dolga volt, hogy egy nagy jesivát építsen fel. Az 1904-ben Pakson, Torát bár nas (תורת בר נש) címen megjelent aggadikus munkájából nem csak kimeríthetetlen tudása, de a szent nyelv művészi kezelése is kiviláglik. Ráv Feivel Kolev mellé az utolsó éveiben, a gyengesége folytán elsőszülött fiát, ráv Schlesinger Mose Nachumot (1862–1918) választották meg segédrabbinak, hogy apja helyett ő vigye a mindennapi feladatokat.

Habár utolsó éveit visszavonulva élte, a hozzá intézett vallási kérdések megválaszolásában aktív maradt, így 1911-ben bekövetkezett halála megrendítette az egész hazai zsidóságot. Végtisztességén 15 rabbi jelent meg és a gyászmenetben felekezetre való tekintet nélkül vonultak az emberek. A zsinagógában felravatalozott egyszerű deszkakoporsójánál öt volt tanítványa, az érsekújvári, az ürményi, a csúzi, a surányi és a sókszelőcei rabbik mondták a gyászbeszédet. A temetőben pedig a tapolcsányi dáján, a nováki és pásztóhevesi rabbik méltatták élete nemes tartalmát.

Schlesinger rabbi portréja 1860-ból (a forrásokban megjelölt könyvből)

S hogy miképpen méltathatták azok a rabbik, akik a tanítványai voltak? Azt sajnos már nem tudhatjuk, azonban fennmaradt az „egyszerű” bóchere, Reiner Ignác búcsúztatója, amelyből kirajzolódik Schlesinger rabbi nagy tudású és szeretetteli személyisége:

„A gyászhír hallatára mintha nehéz, súlyos kővel ütöttek volna szíven, metsző, sajgó fájdalom járta át keblem. A csontkezű halál ezúttal egykori rebbémet, Mesteremet ragadta magával. A legáldottabb szív dobbant utolsót, a legszelídebb lélek röppent el az árva porhüvelyből. A magyar zsidóság elveszítette egyik legőszintébb, legigazibb, legjámborabb rabbiját, akiben nagy szellem, igazi zsidó lélek és univerzális, világi műveltséggel párosulva nagy, széles zsidó tudás lakozott. »Beciló chimadti vejosavti, ipirjó moszók lechiki« – ennek a terebélyes fának árnyékába vágytam; ültem is alatta és gyümölcse édes volt az én ínyemnek. […]

Előttem lebeg a reb Kolev Schlesinger z.l. finom, áttetsző, körvonalnélküli alakja, amint az árnyas gesztenyefás paplak nagy udvarán, kedves bócherei között áll. Mert a bócherek voltak az ő legkedvesebbjei. Mindig maga között szerette őket látni, mindig oktatta, tanította őket. Szerette őket végtelenül. Szerette a céllal és jövővel nem gondoló nemes, önzetlen tanulásukat az isteni tanok búvárkodására szentelt életüket. Abban telt legnagyobb öröme, ha a nagy, hatalmas tudásából valamit beleolthatott tanítványainak lelkébe. Mindegyikünket »gyermekemnek« szólította, és olyan kedvesek is voltunk előtte, mint édes gyermekei.

Amikor – ezelőtt kilenc esztendővel – én tanítványa voltam, már hetvennégy-esztendős, gyönge, öreg ember volt. Különösen látóképessége volt nagyon megtámadva. A szakadatlan szorgalmas tanulás, amiben ifjúságától kezdve késő öregségéig egész életét eltöltötte, szemidegeit teljesen összeroncsolta. Az apró nyomtatott héber betűket már csak úgy tudta összefogdosni a nagy fóliánsokon, hogy a kegyetelnül erős szemüvegein kívül még egy fogóval ellátott, gömbölyű, kézitükör alakú nagyító lencsét is borított a könyv fölé. Erre a tüköralakú nagyító lencsére mutatva, gyakran szokta mondani szelíd tréfával bócherjainak:

Gyermekeim, amikor valamelyitőknek olyan »napja« van, ahol kicsi darab húst adnak, hát csak szóljatok bátran nekem. Én majd kölcsön adom ezt a lencsét és ha ezen keresztül nézitek a húst, majd meglátjátok ám, hogy milyen szép porció lesz a tányérotokon! [Itt a rabbi arra utalt, hogy a szegény bóherek legtöbbször úgynevezett »napokat« ettek zsidó házaknál, ahol jellemzően igen kevés volt a koszt – a szerk.]

[…] Minden sora a klasszikusok nyelvművészetére emlékeztet. De ő különben is mindenben tisztelte a művészeti formát. Szónoklatai is világos kis remekművek voltak. És ahogyan előadta őket! A hallgatóságot egészen elvarázsolták beszédei. Tapolcsányba való meghívását is egy ilyen szónoklatnak köszönhette. A múlt század hatvanas éveinek végén, a kongresszus idejében, amikor a hithű zsidóság nagy élet-halál harcát vívta, ő is kivette részét a küzdelemből és akkor még mint móri rabbi a hithű érdekek védelmére egy alkalommal fulmináns beszédet mondott és egy véletlenül a hallgatóság soraiban lévő tapolcsányi hitközségi tag olyan elragadtatással beszélt róla odahaza, hogy megválasztását ennek tulajdoníthatta.

Negyven esztendeig volt főrabbija Nagytapolcsánynak.

Mindenkor a legnagyobb elragadtatás hangján beszéltek róla hitközségének tagjai. Végtelenül szerették a jámbor, tudós, áldott szívű rabbit.

Valahogy úgy kell lennie, hogy ez a nagy viszontszeretet, amiben részesült, annak a mély szeretetnek volt jutalma, amivel ő eziránt a virágzó hitközség uránt viseltetett. […]

Felszabadított emlékeim úgy zsongnak, röpködnek köröttem, mint a kasból kiszabadult méhraj. És mind idekívánkozik a tollam alá. Szeretnék belefongni a finom, gyöngéd, szelíd lelkének megrajzolásába. Letompított, halk, lágy tónusban kellene beszélnem a jóságáról, a mély vallásosságú bizodalmas szívéről. Szeretném megmondani, hogy az ő bársonypuha, sima kezének egyetlen gyöngéd, szerető simogatása milyen áldott megnyugvást tudott belevarázsolni a fájó, kétségbeesett szívekbe.”

Nos, ha ekképpen emlékezett meg róla egy volt bóhere, akkor el tudjuk képzelni micsoda nagyságként beszéltek róla rabbivá lett volt tanítványai.

Emlékéből fakadjon áldás!

Források

  • Büchler, Yehosua Robert, The story and source of the Jewish community of Tapoltchany. Israel: Committee for Commemorating the Jewish Community of Tapoltchany and Vicinity, 1976.
  • Reiner Ignácz, „Schlesinger Feivel Kolev z. cz. l.”, Magyar Zsidó, 1911. 4. évf. 6. szám, 2–4. old.
  • „Hirek – A magyar rabbikar nesztora”, Egyenlőség, 1911. 30. évf. 15–16. szám (melléklet), 4. old.