Három az, ami csodálatos nekem, és négy, amit nem tudok… (Példabeszédek 30:18)
A midrás (Midrás Rábá, Vájikrá 30:14) ezt így magyarázza: Bár Slomó (Salamon) király bölcsessége hatalmas volt, mégsem értette a négy növényt, ahogy írva van: „Három az, ami csodálatos nekem” – ezek a peszách áldozat, a macesz és a keserűfű [melyet a peszáchi széder alkalmával fogyasztanak]; „és négy, amit nem tudok” – ez a [szukoti] négy növény.
A Tóra, ahogyan más helyeken is, szűkszavúan fogalmaz a négy növényt illetően, ezért a nemzedékről nemzedékre szálló szóbeli tanra kell hagyatkoznunk a szöveg megértéséhez. Ezt írja Mózes III. könyve (23:40): „Vegyétek magatoknak az első napon díszes fa gyümölcsét, pálmaágakat, sűrű lombú fának ágát és patakmenti fűzfaágakat…” Honnan tudjuk, hogy ez a leírás pont az etrogra, a lulávra, a mirtuszra és a fűzfára vonatkozik? – elmélkedett Slomó király.
Bölcseink a héber szavak elemzése és megfeleltetései nyomán jutottak nemzedékek során e mondat értelmezéséhez. A „díszes fa gyümölcse” kifejezés jelentését a héber hádár, díszes szó adja meg, melyet úgy is értelmezhetünk: há-dár, vagyis amelyik lakik: az etrog egész évben a fán „lakik”, a legkülönbözőbb időjárási viszonyok között is nő. Ami a lulávot illeti, a Tóra pálmaágakat ír, de olyan formában, hogy egyes számban is lehet olvasni, illetve azt is jelentheti: kötött. Ezek alapján azonosítja a szóbeli tan a „kápot tmárim” kifejezést a gyümölcstermő pálmafa legbelső, még ki nem nyílott levelével. A „sűrű lombú fa” kifejezésben az „ávot” – sűrű, vastag vezet nyomra, mely azt is jelentheti, hogy berakott, vagy kötélszerű. A mirtuszágak hármas egységekbe rakott levelei megfelelnek a kitételnek. Valójában a leander is alkalmas lenne e magyarázat szerint, ám annak éles, hegyes levelei, valamint az a tény, hogy minden része erősen mérgező, alkalmatlanná teszik a micva teljesítésére, hiszen „a Tóra útjai kellemesek és minden útja békéhez vezet”. Végül az „árávot” nevű növényt azért azonosítják a fűzfával, mert vízparton nő, és levelei is hosszúkásak, mint egy folyó. Emellett a fűzfák általában kis csoportokban nőnek, kifejezve ezzel a közösség értékét.
A jól ismert midrás szerint a négy növény négy embertípust képvisel. Az ember feladata a világban két alapvető elemből áll: a tanulásból, ami a Tóra és a cselekvésből, ami a micvák. Az ízletes és illatos etrog a tanulásban és a parancsolatok teljesítésében is jeleskedő embert reprezentálja, a szagtalan luláv ízletes gyümölcsével a sokat tanuló, ám tanulmányait tettekre nem fordító tudósra utal. Az illatos, de ízetlen mirtusz azt az embert képviseli, akinek tettei minden idejét felemésztik, és nem tud időt szakítani a tanulásra, végül a fűz, melynek se íze, se illata, azt az embert képviseli, aki se intellektuális képességeit, se a világ javítására való kapacitásait nem használja fel, mégis része a társadalomnak. Szukotkor mindezeket összefogjuk egy csokorba, jelezve, hogy együtt, közösen képezzük Isten közösségét.
Ezek fényében megérthetjük, mit nem értett minden emberek legbölcsebbike, Slomó király. Ha a díszes gyümölcs a tanulás és a tettek harmóniáját szimbolizálja, hogyan lehetséges, hogy olyan növényről van szó, amely bármilyen időjárási körülmények között megél? Hogyan lehet növekedni az állandó változások közepette? Hogy lehet, hogy a legmostohább körülmények között ízesebb és illatosabb növény nőhet, mint a legnyugodtabb vidékeken?
Vagy nézzük a lulávot: ha ez a Tóra tanulmányozásába mélyedő tudósokat szimbolizálja, nem lenne-e jobb, ha legalább kettő lenne belőle, jelképezve a gondolkodás pluralitását, vagy ha a levélujjak ki lennének nyitva, hogy jelezzék, hányféle lehet a gondolkodás útja? Ez volt a második dolog azok közül, amiket Slomó király nem értett: hogyan jelenhet meg az isteni bölcsesség ezerféleképpen, és maradhat mégis az egyetlen Isten egyetlen igazsága, ahogyan a luláv is összezárt, egyetlen nyélből kiinduló pálmaág lehet csak.
A mirtusz hordozza a harmadik misztériumot: a mirtusz (héberül hádász) hármas egységekbe tömörülő levelei az ember három önkifejezési módját (gondolat, beszéd, tett) szimbolizálják. Az Örökkévaló az anyagi világot választotta otthonának, és a fizikai tettekkel szolgálhatjuk őt – hogyan lehetséges ez, hogy a legvilágibb dolgokban is ott lakozik az Isten? – kérdezte minden emberek legbölcsebbike. És végül a fűzfa, melynek ugyan nincs se íze, se illata, ám gyökerei a forrásához, a folyóhoz kötik, és örökségének vize táplálja. A fűzfa ezen kívül csoportokban nő, ahogyan az ember is csak közösségben képes beteljesíteni küldetését, és szentté tenni a tetteit. Ezért mondják bölcseink, hogy az Isteni Jelenlét a közösségeken nyugszik (ez a minján, ami legalább tíz felnőtt zsidó férfi közösségét jelenti). Hiába van együtt kilenc szent ember, az ő csoportjuk még nem képez minjánt, tíz, a szentséggel nem sokat törődő zsidó férfi viszont igen. Ez az, ami Slomó király számára érthetetlen volt: hogy lesz tíz semmiből valami? Minden fa vízből nő, miért került mégis a fűzfa a négy növény közé? Talán a csoportjai miatt?
Ahogy a világ legbölcsebb embere, úgy mi sem tudunk választ adni ezekre a kérdésekre, csupán bemutattuk, és a megszokottól némiképpen eltérő megvilágításba helyeztük a négy növényt. Az bizonyos, hogy ez a négy fajta életünk alapelemeit jelképezi, és megmutatja, hogy az Örökkévaló a világ minden egyes részletében ott van, és végtelen lényében egyesülnek az ellentétek, és harmóniában élnek a paradoxonok.