Rozsos István túlélte a munkaszolgálatot és a vészkorszak borzalmait, majd sikeres színészi pályát futott be, ám a múlt traumái élete végéig elkísérték, és végül tragédiába torkolltak.
Rozsos István a színpadon és a filmvásznon egyaránt ismert és népszerű színész volt, kétszer is megkapta a Jászai Mari-díjat. Életében azonban volt egy fejezet, amelyet sem a szakmai sikerek, sem a közönség szeretete nem tudott kitörölni. A holokauszt és a háború évei sötét fellegekként kísértették a felszabadulást követően.
Numerus clausus, majd munkaszolgálat
Rozsos István, eredeti nevén Róth István, 1922. szeptember 14-én született Nagyváradon. Hétéves korában családjával Szegedre költözött, ahol a piarista gimnáziumban érettségizett. Már diákként vonzotta a színház, önképzőköri darabokban szerepelt, és színészi pályára készült.
A numerus clausus azonban megakadályozta, hogy terveit egyszerűen megvalósítsa, ezért Budapestre költözött, ahol reklámgrafikát tanult. A háború Szegeden érte. Szüleit elhurcolták, ő maga pedig munkaszolgálatos lett. 1945-ben visszatért Szegedre, viszont szüleit meggyilkolták.
Rozsos István valóban született tehetség volt
A háború után Rozsos István hamarosan színpadra állt. Előbb a szegedi Kamaraszínházban, majd a Városi Színházban játszott, később pedig Budapesten is megkezdődött a karrierje.
Jóllehet, autodidakta módon került a pályára, Bárdos Artúr felfigyelt tehetségére, és szerződtette a Belvárosi Színházba. Az Egy pohár víz ajtónálló szerepében aratott sikert, neve pedig rövidesen ismertté vált a fővárosi közönség előtt is. A Színiakadémia továbbképző tanfolyamát is elvégezte.
Pályája során számos budapesti színházban megfordult, köztük a Madách Színházban, az Ifjúsági Színházban, a Vidám Színpadon és a Jókai Színházban. A filmvásznon is rendszeresen feltűnt: játszott többek között a Valahol Európában, a Föltámadott a tenger, a Fel a fejjel, a Két emelet boldogság és a Mici néni két élete című filmekben. 1959-ben, majd 1962-ben is Jászai Mari-díjjal ismerték el.
Rettegett a rossz időtől
A sikerek mögött mégis ott maradtak a háborús évek emlékei. Rozsos István számára a traumák nem múltak el azzal, hogy visszatért a színpadra. Félt a rossz időtől és a hidegtől, ősztől tavaszig nem szívesen ment ki az utcára.
Barátai előtt keserű humorral beszélt erről: „Ha novemberben kérdeznek tőlem valamit az utcán, erre csak tavasszal válaszolok.”
A színpadon közben továbbra is sikeres volt. Pályatársa, Kazimir Károly később úgy emlékezett rá, hogy már 1945 tavaszán is rendkívüli egyéniségnek számított: sokszor érdekesebbnek és izgalmasabbnak tűnt, mint maga a szerep, amelyet eljátszott.
A túlélő, akit nem hagyott békén a múlt
Magánéletében Géczy Dorottya színésznő volt a társa. Bár elváltak, kapcsolatuk baráti maradt, és azt tervezték, hogy ismét összeházasodnak.
Rozsos István azonban nem tudott szabadulni a háború következményeitől. Valószínűleg poszttraumás stressz szindrómában szenvedett. 1963. február 17-én, mindössze negyvenévesen öngyilkos lett.
Halálának különösen megrendítő körülménye, hogy temetése napján színházában éppen az Arisztokraták című előadást játszották.
Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.