Ros hásáná a szigeten

Élt egyszer egy gazdag zsidó, akinek volt három tanult fia. Egy napon az apjuk összehívta őket, és így szólt hozzájuk: „Fiaim, eljött az idő, hogy elmenjetek szerencsét próbálni. Mindannyian teli pénztárcát kaptok tőlem, használjátok belátásotok szerint. Egyetlen feltételem van csupán: öt év múlva, pontosan ezen a napon, mindnyájatoknak itt kell állnia előttem, hogy lássam, mire jutottatok az életetekkel.”

Így is történt. A fiúk szétszéledtek. Egyikük, reb Jechiel, Lengyelországba utazott, Tórát tanult, és nem sokkal később találkozott a Báál Sém Tov gyönyörű, okos és szemérmes lányával, Ádellal, akit feleségül is vett.

Amikor letelt az öt év, reb Jechiel bement apósához és elmagyarázta neki, hogy feltétlenül vissza kell térnie a szülői házba, hogy beszámoljon az életéről. „Menj békével és jöjj vissza békével” – válaszolta a híres cádik. „Kaphatnék-e egy áldást arra, hogy ros hásánára visszatérjek ide, Mezibusba?” – kérdezte a fiatalember. A Báál Sém Tov azonban hallgatott, és Jechiel ebből megértette, hogy a ros hásánát valahol máshol kell majd eltöltenie.

Amikor a fiúk hazaértek, apjuk hatalmas ünnepséget rendezett a tiszteletükre. Mindegyikük beszámolt arról, hogy mi történt vele az elmúlt években. A gazdag apa büszke volt a fiaira, és nyugodt szívvel engedte vissza őket saját életükbe.

Reb Jechiel hajóra szállt, és elindult visszafelé, a Báál Sém Tov udvarába. Azonban hirtelen hatalmas viharba keveredtek, és az orkánszerű szél messzire fújta a hajót. Egy reggel a szél elült, és nem sokkal később partot értek egy kis szigeten. Reb Jechiel tudta, hogy még az este elkezdődik ros hásáná ünnepe, ám a szigeten rajta kívül egy zsidó nem sok, annyi se akadt. Így azután egyedül látott neki az ünnepi előkészületeknek.

Az est közeledtével megmerült az óceánban, majd nekilátott az ünnepi imának. Ahogy apósától tanulta, hatalmas átéléssel, hangosan, könnyek közt imádkozott Teremtőjéhez. Az arra járók körülállták, és csodálattal vegyes félelemmel bámulták az érthetetlen nyelven kiabáló férfit. Másnap reggel a jelenet megismétlődött: reb Jechiel megmártózott a jéghideg vízben, majd imádkozni kezdett, sírt, kiabált, könyörgött, végül elővett egy kürtöt, és belefújt. Hangjától megremegtek a körülötte állók.

Éppen arra járt a sziget királya, és észrevette a szokatlan gyülekezetet. Azonnal rájött, hogy ez az ember bizonyosan az Istenét szolgálja. Követeket küldött hát hozzá, hogy amint ideje engedi, látogassa meg őt a palotájában.

Így is történt: az ünnep végeztével Jechiel jelentkezett a palotában. A király megkérdezte tőle: „Ki vagy te és honnan jöttél?” – „Uram, királyom, én egy egyszerű zsidó ember vagyok Mezibusból, a szentéletű Báál Sém Tov udvarából. Éppen hazafelé utaztam, apósom házába, amikor egy vihar messzire sodorta a hajómat, így keveredtem erre a szigetre.” – „Nagy tetszésre talált a szememben az elhivatottságod. Szeretnék háromszáz zsidó embert a szigetemre telepíteni, hogy gazdagítsák szellemi vagyonomat.” – „Felséges király, én azt nem tehetem” – válaszolta a megrökönyödött férfi. „Nem vagyok én sem hadvezér, sem uralkodó, hogy bárkit ide tudnék költöztetni, és még ha lennék is, akkor sem tehetném. Hiszen, ha nem élnek zsidók a szigeteden, az bizonyára azt jelenti, hogy Isten akarata ez.”

A király útjára engedte a férfit, aki, amilyen gyorsan csak tudott visszautazott Mezibusba. Apósa nagy öröm­mel fogadta, és így szólt: „Fiam, tudnod kell, hogy azon a szigeten számos szent szikra volt széjjelszór­va, arra várva, hogy valaki szent cselekedeteivel összegyűjtse, és a magasba emelje őket. Ha te nem töltötted volna ott az ünnepet, sírva, imádkozva, sófárt fújva, akkor más zsidóknak kellett volna odamenniük, vasláncra verve, akaratuk ellenére. Imáid nyomán a szikrák a magasba emelkedtek, fel, egészen a Teremtő Istenig, így most már semmi szükség arra, hogy arra a szigetre valaha is zsidók tegyék a lábukat. Megmentetted a testvéreidet.”