A héber naptár szerint svát hónap 21-én – idén február 12-én – 162 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Róna József (1861–1939) szobrász.
1861 februárjában Lovasberény réges-régi hitközségének legfiatalabb tagja volt Rosner József, vagy ahogy később a nagyvilág megismerte: Róna József híres szobrász. Egyszerű dolgos családban nőtt fel, apja, Rosner Simon gabonakereskedő, anyja, Krausz Netti háztartásbeli volt. 1929-ben megjelent életrajzi regényéből sok részletet megtudhatunk gyermekkoráról, melyet átszőtt a családi szeretet és a régi zsidó hagyományok.
Környezetéről így írt:
„Házunk a Fő utcában volt. Szép, nagy ház volt, nagy udvarral s egy nagy gabonafészerrel, mert apám gabonakereskedő volt. Szép, jól megtermett ember volt, tekintete szigorúan, de jóságosan simogatott engem, valahányszor rám nézett. Anyámnak is szép szemei voltak s fehér főkötő födte haját, derekán pedig mindig ott feszült a patyolatfehér kötény.
Miksa, a legidősebb bátyám a pesti Wodianer gabonakereskedő cégnél volt alkalmazva. Ő volt a család büszkesége, akinek legendás alakjára tisztelettel tekintettek kisebb testvérei.
Másik testvérem, Samu, vásott, rossz kölyök volt, aki nap-nap után rossz fát tett a tűzre, amiért apám mindig el is páholta annak rendje-módja szerint. Nem sokra ment vele! Mi, többi testvérei »Sampele«-nek hívtuk.
Sorrendben én következtem utána, akit a természet bizony eléggé karikás lábbal áldott meg s csak későn kezdtem járni tanulni. Annál hamarább megtanultam a csúszás művészetét, amihez olyan tökéletesen értettem, hogy alig bírtak utolérni. […]
Utánam következett a kis Tóni, egy mókásarcú, kis fickó, vigyori pofácskájával. Utolsó volt a sorrendben a kis szöszke Sándor, mindenki kedvence. Legidősebb nővérem, Róza, ideális szépségű, nemes arcvonású teremtés volt. Valósággal rajongtunk érte. Marcsa, ennivaló kis »bakfis« volt, nagy, barna szemekkel s hosszú copfocskájával. Cili kecses arcocskájából fitos orrocska emelkedett ki hetykén. […]
Családomhoz tartozott még »Sadele« néni is, egy szép, öreg dáma. Nem volt senkije sem s mint anyám ifjúkori barátnője került házunkba, ahol a háztartásban segédkezett. […] Szombatonként mindig magára öltötte ünneplőruháját, selyemből készült bő ruha volt ez, kis zöld virágdíszekkel, amelyhez ugyanolyan színű, bő ujjú kabátka tartozott. Simára fésült haját barna főkötő fedte, amelyről hosszú szalagok lógtak alá. Ahogy szép ruhájában, arcának kellemes vonásaival, a nagy karosszékben csendesen üldögélt, a legfinomabb Biedermeier-kép benyomását keltette, amely még ma is elvenen él emlékezetemben… Sorra mesélte »Az altbabele és a farkas«, a gonosz »Struwel Péter« és a »Rabbi Lévi meg a gólem« megható történeteit, amelyeket hallgattunk s sohasem tudtunk betelni a szép mesékkel!”
Asztalos inasként kezdte meg felnőtt életét, ám annyira vonzódott a művészethez, hogy egy szobrászműterembe szegődött segédnek, majd tehetségét felismerve 1879-ben ösztöndíjjal Bécsbe mehetett, – ahogy Nádai Pál írta tanulmányairól: „Róna József szegény, ösztöndíjas szobrásznövendék volt Bécsben. De a százféle bécsi szín közül a legélénkebbek, legragyogóbbak ivódtak bele legmélyebben. Csaknem haláláig a bécsi benyomások mámoros szeretetét hordozta magában. Sokat járt egyéb külföldi helyeken is. Olasz múzeumokat tanulmányozott hihetetlen izgalmak közt. Koplalt Páduában, roskadásig vándorolt Franciaországban, bolyongott és szerelmes volt Délkelet-Európába. Lényegében azonban mindig phaiákok földjének örökifjú imádója maradt.”
Apró kis faun és nimfa szobrai azonnal elnyerték a nagyérdemű közönség tetszését, ahogy életrajzában említi, ő volt az első, aki szalon kisplasztikákkal kezdett foglalkozni. Nevét szélesebb körben az Arany-szoborpályázat kapcsán ismerték meg, s jóllehet igen jó kritikákat kapott, a korszak két másik nagyja Strobl Alajos és Zala György mindent elkövettek, hogy megbízást csak ők, más ne kaphasson…
Amikor 1890-ben Torinóban járt, akkor fogadta őt Kossuth Lajos, aki modellt is ült neki egy mellszoborhoz. Minden bizonnyal ennek, a jól sikerült megformázásnak köszönhető, hogy nyolc évvel később az első köztéri Kossuth szobrot ő formálhatta meg Miskolcon. De később ő készítette a szegedi és rozsnyói Kossuth szobrokat is.
Leghíresebb alkotásának, a Savoyai lovas szobornak igencsak kalandos története van. Eredetileg Zenta városa rendelte meg a szobrot, ám mindenféle svindli miatt nem tudták kifizetni. A kényes üggyel rengeteget foglalkozott az akkori sajtó is. Rónának végül sikerült kieszközölnie egy találkozót Széll Kálmán miniszterelnöknél, aki a kényes esetet előadta az uralkodónak is, mely Róna interpretációjában a következőképpen történt:
„Széll referált a királynak az ügyről s a művészek kérelmét is előhozta. Őfelsége látni akarta a szobrot. Egy kurír vitte Bécsbe a fényképeket s a királynak nagyon tetszett a munkám. Zumbuscht hivatta el, hogy véleményt mondjon. Zumbusch ösmerte művemet s a legjobb véleményt mondta róla. Amikor Széll újra Bécsbe jött, megemlítette előtte a király, hogy emlékezete szerint a budai vár elé egy lovas szobrot terveztek.
– Igen, Felséged lovas szobrát! – mondotta Széll.
– Erre a koronázási domb van kiszemelve a pesti oldalon, – szólt a király. És ezen nem is akarok változtatni!…
Széll feszült figyelemmel hallgatott.
– A vár előtt nagyon jó helyen volna Savoyai Jenő szobra. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. Hisz ő volt az, aki Magyarországot a török járom alól felszabadította s egyébként is barátja volt a magyaroknak. EZt én tudom a legjobban.”
Hát így került az eldugott Délvidék helyett a főváros minden bizonnyal legszebb pontjára a Róna szobra. Ami igazán nagy dolog volt, hiszen Róna csak vezetéknevet, de vallást nem váltott, élete végéig megmaradt hithű zsidónak, ami az akkori időkben inkább hátrány volt, mint előny…
|
Életéről és alkotásairól bővebben az Egység magazin következő számában olvashatnak majd.
Források: Nádai Pál, „Róna József”, Libanon, 1940. 5. évf. 1. szám, 34–36. old. Róna József, Egy magyar művész élete. Budapest: Szerzői kiadás, 1929. I–II. kötet. |