Jókívánságok változatai
Se szeri, se száma annak a sok jókívánságnak, amire az emberiségnek szüksége lenne. És annak a sok rossznak, amitől az Ég óvjon meg mindenkit.
Ha manapság divatos közvélemény-kutatás erre is kiterjedne, valószínű, az első helyen állna a „béke és egészség”, mint hőn áhított jókívánság.
Van egy mondás, miszerint a bíró mellett a szolga is tud bíráskodni. Okos, jó gyerekektől, unokáktól is lehet sok szépet tanulni.
Szedegetem a morzsákat: elhangzott drásákat, beszédeket, szavakat, megjegyzéseket, Tóramagyarázatokból fakadó bölcsességeket. 70 arculata van a Tórának. Mindegyik szép, nemes tanítás. Példabeszédek. Csupa tanulságos dolog. Itt-ott megőrzök egy-egy gondolatot ébresztő mondatot. Aztán sokáig fontolgatom. Persze, ahogy az eredetiből átfordítom az én anyanyelvemre, valószínűleg kárt szenved a szép szöveg.
Nagyon tetszett nekem az a szép, Dávid királynak tulajdonított zsoltár, hogy: „Nem futamodok meg ellenségem bírálataitól, meghallgatom azokat. Talán javamra szolgálhat azok átgondolása”.
Jeruzsálemben sűrűn hallott jókívánság: Tizku lemicvot, vagyis legyen részed jócselekedetek gyakorlásában.
Amikor Csengeri Imre Haifán, a Bné-Britben tartott előadást, átadtam neki egy könyvem, melyet ezzel a jókívánsággal dedikáltam. Nagy önbizalommal, héberül írtam. Csengeri Imre elővette golyóstollát, majd szépen felírta egy papírra helyesen a szót, ahol egy betűt rosszul írtam le. Tizku nem sinnel, hanem zájinnal írandó –, mondta. A könyvben viszont nem engedte kijavítani, azzal, hogy így fogja szeretni és értékelni a könyvet is, meg a jókívánságomat is…
Jócselekedet – cheszed. Erről is azt hallottam és jól odafigyeltem: Szodoma, a gonoszság városa azért lett pusztulásra ítélve az Örökkévaló által, mert lakosai nem cselekedetek jót embertársaikkal, szívtelenek voltak. Könyörületesség nélkül éltek. Ha az ágy kisebb volt, mint az, aki aludt benne, inkább levágták a lábát, minthogy megtoldják az ágyat. Cheszed vöráchámim és micvák gyakorlásából fakadó gondolataimmal egyetemben, íme egy kis történet. Nem idegenről szól.
Jeruzsálemben élő unokaöcsém, aki Bergen-Belsenben 5-6 éves volt, s akit a nagymama onnan hozott vissza a Teremtő segítségével, elvette feleségül a szintén makói Guttmann Marikát. Az is eszembe jut, hogy a drága Nagyinak az volt a kívánsága a halálos ágyán: lehúzta az ujjáról egyetlen megmaradt briliáns gyűrűjét – hogy majd a Gabi adja oda Marikának, eljegyzésük alkalmával.
De az évtizedek is múlnak, nemcsak az évek. Fekete hajuk nekik is hófehér lett. A mi „kis Gabink” egy kórház raktárnoka, Marika-Málká pedig, akivel együtt már kiházasították hat gyereküket, több unoka nagymamája. Marika a sok házimunka mellett szintén dolgozik: Jeruzsálemben, a Neumann cukrászdában évek óta mindig mosolyogva csomagolja a finom süteményeket.
Nemrég Marika arcáról eltűnt a mosoly. Gondterhelt lett a család. Egyik (nyolc gyerekes) leányuk, Lea 37 éves férje súlyos szívbeteg lett. Szív-átültetésre volt szükség.
A jeruzsálemi kórház nem tudta elvégezni a műtétet. Ekkor sietett segítségükre egy fiatal talmud tudós, aki a Ráv Fürer útján halad, neve Beni Fischer.
Fax, Internet, 2×24 óra. Minden útra kész. Pinchász feleségével, Leával és az orvos kisérővel Californiába, Los Angelesbe indul. 18 órai út – oxigén-palackkal, csövekkel. Ott várja őket már a betegszállító autó. Másnap operáció. Úgy néz ki, minden sikerült. Pinchásznak nincs édesanyja. Marika utánuk repül, hogy segítsen leányának. A Neumann cukrászdában is hiányzik Marika. Gabi úgy jár, mint az alvajáró. Marika nélkül nem lehet élni. Még a nagy szomorúság közepette is kinevetik őt. A nyolc gyereket szétosztották a családban. Itthon imádkoznak – és bizakodnak.
Marika hazajött a múlt héten, s ott találta az ágyán a „Haifáról is – halljad, Izrael!” című új könyvemet. Gabi nővére, Kati küldte el.
Szombat este cseng a telefon: Marika-Málká, ez a rendkívüli cádiká hív. Szinte elszégyellem magam. Ilyen gondok között, ennyi izgalom után van rá ideje-idege megköszönni a könyvet, megdicsérni azt. „Boldog Sábátom volt itthon és még olvasni is tudtam” –, mondja. Jó hírei vannak: Isten segítségével Pinchász és Lea az első chánuká-mécsest már itthon gyújtják meg, a gyermekeik körében. Az operáció sikerült. A szervezet befogadta az új szívet. Marika nem tud eleget hálálkodni a jó Teremtő után azoknak az embereknek, akik segítettek. Beni Fischerre – aki mindent maga intézett – egyszerűen nem lehet szavakat találni.
Ahogy megérkeztek a Los Angeles-i kórházba, jöttek a Chábád-hívek, ellátták őket kóser koszttal. A beteg Szukkotkor már etrogot bencsolt. Amikor Pinchász még gépekkel, csövekkel volt körülvéve, nem tudott beszélni, ceruzát kért és leírta:
„Tudom, hogy átestem a szív-átültetésen. Remekül érzem magam. És hogy áldást mondhattam az etrogra, olyan lelki élmény volt, hogy visszatért a gyógyulásba vetett hitem.”
Málká mesél még sok mindent, a kórház nevét is megmondja, de nem tudtam megjegyezni. Nem akarom zavarni őt. Állandó telefon-összekötetésben vannak. Pinchász már sétál Leával. Már a templomban is volt. Sőt, a Tóra-tanulásra is elment. Kol hákávod, hová el nem ér a Chábád segítő keze. Isten segítségével a chánukai viszontlátásra. És majd elmondhatjuk, hogy: Nesz gádol hájá po.
Nincs hely leírni a sok jócselekedetről szóló történeteket. De biztosan tudjuk, hogy érdemeinkért új és újabb csodák árán létezünk, vagyunk, és kérjük a Teremtőt, hogy érhessük meg békességben évről-évre a csodát, nemzedékről nemzedékre adhassuk tovább a lángot, mely hirdeti a Teremtő csodatevését. Akkor és most. Chánuká száméách!
Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 30. szám – 2014. augusztus 7.