Rágalmak helyett értő érvelést!

Ismételt rabbinikus állásfoglalás a Dunába lőtt mártírok csontjainak ügyében

 

Lassan három évvel ezelőtt nagy port kavart a Margit-hídnál a Dunából kiemelt emberi csontok eltemetésének ügye. Most, amikor lehetőség nyílt rá, hogy felkutassák a még esetlegesen fellelhető maradványokat, kiemeljék, és méltó módon eltemessék a mártírokat, ismét szélsőséges indulatok kavarodtak fel a zsidó közéletben.

 

Az állásfoglalás háttere

A Budapesti Ortodox Rabbinátus 2016-ban már kiadott egy történelmi áttekintéssel ki­egészített háláchikus állásfoglalást a temetés ügyében, mely­ben egyértelművé tettük, hogy a mártírok csontjait zsidó temetőben kell elhelyezni. Ez megjelent az interneten, valamint az Egység magazinban (84. szám 17–19. oldal) egy, a témát részletesen körüljáró cikk kíséretében, valamint a Holokauszt és háláchá című kötetemben is (20. fejezet).

Ezúttal a magyar hatóságok engedélyével izraeli szakemberek célzottan tervezik átkutatni a Duna-medret maradványok után kutatva egy speciális szonár-készülék segítségével. Most, amikor már a kutatás gondolata is féligazságokon és kifejezett téve­dé­seken alapuló rosszindulatú hí­reszteléseket, vitákat és ellenséges indulatokat szült, újfent leszögezzük a háláchá egyértelmű álláspontját a kérdésről.

A könnyebb áttekinthetőség érdekében négy különálló pontban vizsgáljuk és cáfoljuk a négy leggyakrabban elhangzó „érvet”, melyeket a kutatás megakadályozása mellett hoznak fel.

 

1. Honnan lehet tudni, hogy zsidók maradványait találják-e meg?

A korábban fellelt csontok esetében – ahogy az a fent említett állásfoglalásban is olvasható – több szempontból történt a vizsgálat. (Ezek újabb maradványok felbukkanása esetén megismételhetőek.) A kutatók olyan tudományos módszerek alapján jelentették ki, hogy zsidó áldozatokra bukkantak, mint a DNS-vizsgálat, a csontok korának és a rajtuk talált sérüléseknek az elemzése, korabeli tanúvallomások egybevetése, stb.

Számunkra mérvadóbb az a háláchikus nézőpont, ami a többségi elv alapján ítél. A RöMÁ (Mose Iszerlisz rabbi – Krakkó, 1530–1573) azt írja a Sulchán áruchban (JD 374:3.), hogy „ha találtak egy halottat, és nem tudják, hogy nem zsidó, vagy zsidó-e, akkor a többségi lakosság alapján kell dönteni”, és „ha a többség zsidó, akkor micva halottnak számít [vagyis olyan halottnak, akinek nincs rokonsága, és emiatt az egész közösség feladata eltemetni]”. Ez a fajta, többség alapján való ítélés egy bibliai eredetű alapelv (2Mózes 23:2.).

A korábban fellelt áldozatok halálának körülményeivel kapcsolatban két lehetőség merült fel: vagy a Dunába lőtt, nagyjából 3600 zsidó áldozat közül valóak, vagy aközül a nagyjából 200 áldozat közül, akik a Margit hídon tartózkodtak annak felrobbantásakor.  Mivel ez utóbbiak egy része is zsidó munkaszolgálatos volt, így jelentősen valószínűbb, hogy többségükben zsidó áldozatok maradványaira bukkantak, mint hogy nem-zsidókéra. A többség elve alapján tehát a háláchá zsidó emberek maradványaiként tekint a fellelt csontokra.

A kérdéssel foglalkozó, rész­letesen kifejtett héber nyel­vű tanulmányom New York­ban az Or Jiszráél című rab­binikus folyóiratban jelent meg (74. szám 38–52. oldal). A konklúziómhoz – mely a fentiek szellemében született – több híres rabbi is csatlakozott írásban (uo. 26–37. oldal), köztük Izrael állam szefárádi főrabbija, Jichák Joszéf rabbi is (levele másolata megjelent: Egység uo. 18. oldal).

 

2. Kegyeletsértés-e a „hullám- sírban” nyugvó áldozatok nyugalmának megzavarása?

Minden háláchát nélkülözve, már józan ésszel is belátható, hogy a magyar „hullámsír” kifejezés – legyen bármilyen költői is – nem valódi sírt és temetést jelent – az áldozatokat a Dunába belelőtték, nem pedig eltemették.

A háláchá azonban expliciten fogalmaz: a temetés a Sulchán áruch szerint (uo. 362:1.) a föld­be történik, ahogy ez kikövetkeztethető az Örökkévaló Ádám­nak mondott szavaiból: „por­ból vagy és porrá leszel” (1Mózes 3:19.). Ezen felül két responsum kötetből idéznék kifejezetten a kérdésre vonatkozó rabbinikus állásfoglalást.

Az első Jehosuá Ehrenburg rabbi (1905–1976) írása, aki a második világháború elől Galíciából menekült Budapest­re. Ebben (Dvár Jehosuá responsum 2. kötet 38:20.) részletesen kitér arra, hogy a vízbe nem lehet halottat temetni, csak földbe és ehhez idéz egy érdekes forrást. A Talmud (Pszáchim 118b. és RáSBáM uo.) elmondja, hogy amikor az egyiptomiak belefulladtak a tengerbe (2Mózes 14:28.), akkor az Örökkévaló megparancsolta a víznek, hogy dobja ki a holttestüket, „hogy megjutalmazhassa őket azzal, hogy eltemetik őket”. Miért akarta megjutalmazni a zsidók üldözőit? Azért, mert már korábban felismerték (uo. 14:25.), hogy „az Örökkévaló harcol értük [a zsidókért] az egyiptomiakkal”. Ebből tanuljuk – mondja Ehrenberg rabbi –, hogy a holttest tengerbe süllyedése nem számít temetésnek.

A sátoraljaújhelyi születésű Stern Smuel Tuvijá rabbi (1920–2004) háSávit című responsum kötetében (6. kötet 109. fejezet) megerősíti a fenti konklúziót, egy másik forrásra hivatkozva: amikor József meghalt, akkor azt mondja a Tóra (1Mózes 50:26.), hogy „koporsóba tették Egyiptomban”. A Bölcsek szerint (Szotá 13a.) ezután a Nílusba helyezték addig, amíg a kivonuló zsidók magukkal nem vitték (2Mózes 13:19.). A kifejezés, hogy „koporsóba tették” az „el­temették” helyett (lásd pl. 1Mózes 35:29.) itt is arra utal, hogy a holttest vízbe helyezése nem számít temetésnek.

A fentiek alapján tehát a mártírok nincsenek eltemetve a Dunában és megérdemlik, hogy méltó módon helyezzék őket valódi örök nyugalomra, ha még Isten segítségével fellelhetőek csontjaik.

3. Izraelben temetnék-e el a fellelt csontokat?

A legszégyenletesebb vád, ami fel­merült, hogy a mártírok esetlegesen fellelt csontjait sem­miképpen nem Magyarorszá­gon temetnék el, hanem Izraelbe vinnék a kutatást végzők. A Talmudban (Kötubot 111a.) és a Sulchán áruchban (uo. 363:1.) is szerepel, hogy a Szentföldön eltemetve lenni különleges dolog, így még ha igaz is lenne ez a terv, akkor sem kellene így ágálni ellene. Csakhogy soha, semmilyen fórumon nem merült fel ez a terv, soha senki nem kérte, főleg nem követelte, hogy Izraelbe szállítsanak maradványokat.

Az izraeli belügyminiszter ar­ra tett ígéretet, hogy mindent megtesznek azért, hogy az esetlegesen még fellelhető csontok eljussanak a „kever jiszráélba”. Ez szó szerint ugyan jelenthetne „izraeli temetőt”, csakhogy valójában ez egy közismert és általánosan bevett, „echte zsidó” kifejezés, ami az olyan temetőkre vonatkozik, ahol zsidók fekszenek, röviden: a zsidó temetőkre. Sajnos az ilyen, mondhatni szakkifejezéseket leginkább a mindennapi használat során lehet elsajátítani, nem rossz szótári fordításokból.

A cél tehát az, hogy ahogy a korábbi csontokkal is történt, Budapest egyik zsidó temetőjében temessék el őket, ha sikerül találni valamit.

 

4. Mi lesz, ha nem találnak semmit?

Utoljára azt az „érvet” vizsgáljuk, ami azt a kérdést feszegeti, hogy esélytelen maradványokat találni a folyóban és a sikertelen kutatás fegyver lehet a holokauszttagadók kezében. Szögezzük le: csupán nyolc éve annak, hogy 2011-ben találtak maradványokat, melyeket a nyilasok által a Dunába lőtt zsidó áldozatokként azonosítottak. Sajnos azok, akik nem fogadják el sem a korábban fellelt csontokat, sem azokat a tanúvallomásokat és dokumentumokat, amelyek ezeket a kivégzéseket igazolják, nem egy ilyen kutató akciótól fognak jobban vagy kevésbé hinni történelmi tényekben.

Nem tudjuk, hogy fognak-e találni bármit, vagy sem. Adja Isten, hogy sikerüljön rábukkanni még további mártírok csontjaira, hogy megadhassuk nekik azt, amit eddig nem kaphattak meg: a méltó temetést.

 

Adjunk hálát Istennek a temetésért

A Talmud (Bráchot 48b.) azt mondja, hogy a bencsolás, az asztali áldás eredetileg három áldásból állt csak, az Uvené Jerusálájim résznél (Sámuel imája – Zsidó imakönyv 115. oldal) ért véget. A negyedik áldás (uo. 116. oldal), a Hátov vöhámétiv rész beiktatása a Bár Kochba lázadás leveréséhez kötődik. A felkelés végleges bukásakor a rómaiak lemészárolták Betár város lakóit, és megtiltották az áldozatok eltemetését. A holttestek temetetlenül hevertek hosszú időn át, míg végül mégis engedélyezték az elhantolásukat. Ennek emlékére egy haláláldással egészítették ki az asztali áldás szövegét a korabeli bölcsek, hogy mindenkor, amikor valaki kenyeret eszik és elmondja az asztali áldást, emlékezzen a mártírokra és az Örökkévaló jóságára.

Hálát adunk az Örökkévalónak, hogy három évvel ezelőtt sikerült végigvinnünk a korábban már fellelt csontok ügyét és eljutni odáig, hogy zsidó temetést kaphassanak. Köszönettel tartozunk a hatóságoknak, amiért elősegítik az újabb kutatást, ami remélhetőleg sikerrel jár és Isten segítségével még több mártírnak adhatjuk meg a végtisztességet.

Áldja meg Isten mindazokat, akik ebben a munkában részt vesznek! Ámén!

 

Oberlander Báruch

Budapest, 5779. svát 17. — 2019. január 23.