Nemcsak mint Nobel-díjas, de mint sportoló is lett nemzeti hős számos magyar zsidó. Volt, aki faggyúba kenve úszott a jeges tengerben. Volt ököllel harcolta ki a tiszteletet, más jégen táncolta be magát a világ sport élvonalába.
Mindegyikük egyedi sikereket ért el, mely eredmények közül többet még ma sem tudtak megdönteni. A Magyar Sport Napján érdemes felidézni ezeket a rég elfeledett sikereiket és azt is, hogy mennyit köszönhet nekik a magyar sport.
150 éves sport hagyomány
Május 6. a magyar sport hivatalos ünnepe. Ezen a napon tartották meg 1875-ben az első szabadtéri atlétikai versenyt Budapesten, a Margitszigeten. Azóta eltelt bő másfél évszázad, és Magyarország nemcsak kis országként, de sportsikerei révén is hatalmas nevet vívott ki magának a világban. Ebben pedig meghatározó szerepet játszottak a zsidó származású sportolók – sokszor úgy, hogy még önmaguk létjogosultságát is kénytelenek voltak kiharcolni.
A „pörölykezű héber” és a magyar Weisz
Mielőtt a hazai mezőnyre térnénk, nem lehet nem megemlíteni a zsidó sportolók nemzetközi pionírjait. Az ökölvívás például klasszikusan olyan sport volt, amelyen keresztül a hátrányból induló zsidó fiatalok bizonyítani tudtak. A 18. században élt londoni Daniel Mendoza, „Izrael csillaga” több mint harminc győztes meccsével nemcsak sportikon, de társadalmi példakép is lett – verseket írtak róla, királyi fogadáson járt, és két könyvet is publikált a boksztechnikáról.
Utódai is erősítették ezt a hagyományt: a „pörölykezű héber” Dutch Sam, az Egyesült Államokban Abe Attel, a „kis héber”, vagy a félelmetes Battling Levinsky mind a zsidó ökölvívás legendái közé emelkedtek. De Magyarország sem maradt le. Weisz Richárd neve a sportlexikonokban és az emlékezetben egyaránt ott van: 1903-ban országos bajnok lett, 1908-ban pedig olimpiai aranyérmet nyert – a legnehezebb súlycsoportban. A sportpályafutása után edzőként és versenybíróként is dolgozott, halála előtt pedig nála, a lakásán alakult újjá az MTK. Kétségtelen: Weisz nemcsak sportolóként, de közösségi emberként is nyomot hagyott.
Olimpián neki lobogott először a magyar lobogó
És hogyan feledkezhetnénk meg a modern kori olimpiák első magyar bajnokáról, Hajós Alfrédról? Az 1878-ban Guttmann Arnoldként született úszóbajnok pályafutása nemcsak sporttörténeti, de társadalomtörténeti jelentőségű is. Apjától örökölte a víz szeretetét, amelyet már négyévesen gyakorolni kezdett, és amely végül a világhír felé vezette. Bár családja egyszerű vallásos zsidóként élt, és apját fiatalon elveszítette, Hajós – elszántságával és kitartásával – minden akadályt leküzdött.
Az egyetem mellett hajnalonként a hideg Rudas fürdőben edzett, és végül 1896-ban az athéni olimpián kétszer is a dobogó legfelső fokára állhatott. A Zea-öböl 10 fokos, hullámos vizében úszva győzött 100 és 1200 méteren is, ezzel ő lett nemcsak Magyarország, de az egész olimpiai mozgalom egyik első hőse. Micsoda fordulat: korábban a sportegyesületek ajtói zárva voltak előtte, mert zsidó volt – mégis neki lobogott először a magyar zászló.
A jég királynője
A magyar sporttörténet másik feledhetetlen alakja a fiatalon berobbanó műkorcsolyázó, Kronberger Lili. A 20. század elején, amikor nők alig kaptak lehetőséget versenyezni, ő bronzérmet nyert, majd négy egymást követő évben világbajnoki címet is. Tehetsége és bátorsága révén az első női magyar világbajnokként írta be nevét a sporttörténelembe. Miközben az otthoni közvélemény korántsem rajongott a sportoló nőkért – pláne nem a zsidó származásúakért.
Művészi stílusa és technikája azonban nemcsak Magyarországot, de az egész világot lenyűgözte: 1983-ban a Jewish Sports Hall of Fame, 1997-ben pedig a World Figure Skating Hall of Fame tagjai közé is beválasztották.
A magyar sport ikonikus alakja
A magyar sportélet legnagyobb hősnője pedig kétségkívül Keleti Ágnes, minden idők legeredményesebb magyar tornásza, a világ legidősebb olimpiai bajnoka. Ő nemcsak a tornaszerek között, de az élet küzdelmeiben is példát mutatott. A holokauszt borzalmait túlélve, családtagjai nagy részét elveszítve újra felépítette pályafutását, olimpiai bajnoki címeket nyert, majd Izraelben is kulcsszerepet vállalt a sport fejlődésében. Munkásságát Izrael legrangosabb állami kitüntetésével ismerték el, élete végén pedig már ismét Magyarországon élt, ahol nemzeti kincsként tisztelték.
A magyar sport napja tehát nemcsak a bajnokokról, rekordokról és aranyakról szól. Hanem azokról is, akik először küzdöttek meg a saját helyükért – az egyesületekben, a stadionokban, a jégen, a tornaszereken vagy éppen a hullámzó tengervízben.
A zsidó sportolók nemcsak dicsőséget hoztak Magyarországnak, ők maguk is a magyar sport történetének gerincoszlopai lettek. Büszkék lehetünk rájuk.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.