PATAI JÓZSEF : A középső kapu 4.

 

A Talmud melódiája

        Mikor a chéderbe jöttem, két parasztgyerek a szomszédból, a Berecz Jancsi meg a Kádár Pista utánam szaladt és miközben ritmikusan és gyorsan a jobb mutatóujjukkal a bal mutatóujjukat hegyezték, két oldalról, hadarva a fülembe dúdolták a kedves, ártatlan és értelmetlen falusi gúnydalt:

        „Zsidó, bilidó,
        Van-e benned kis csikó?
        Van ám, de nem jó,
        Romlott kutyának való.”

        Én nem feleltem nekik semmit. Ez volt az én „politikám” akkor is. „Futni hagyni”. Nem érdemes velük szóba állni… De amikor a chéderbe érkezve megnyílt a „Középső Kapu” és egyszerre felcsendült a mi talmudi énekünk szívmelegítő melódiája, én büszke megelégedéssel gondoltam a csúfolódó Pistára és Jancsira:

        – Könnyű, hejh, a zsidó-bilidót énekelni. Az nem kunszt. Ezt énekeljétek utánam, Pista meg Jancsi:

        „Senájim ochazin betalisz”…

Kamat és „kamatpor”

        Ha egy muzsikus lekottázná a szomorúan és vidáman hullámzó, de mindig szívhez szóló melódiákat, amelyekkel a chéderben és a jesivákban a Talmud szövegét éneklik, bizonyára évezredes ősi zsidó dallamtöredékeket örökítene meg. Ahogy van ősi zsinagógai dallama a Tórának, a Prófétáknak, a Böjti Siralmaknak és Eszter-könyvének, épp olyan régi lehet a Talmud melódiája is, amely nélkül üres, élettelen és „nem jó törvényhadarás”-nak bélyegzi a tanulást – maga a Talmud is. Egyes szavaknak és műkifejezéseknek zenei ritmusa valósággal magával ragadott bennünket és szinte „esztétikai” gyönyörűséggel ismételgettük: „Vöröminhé!” „Vöröminhé!” „És kérdezték erre!” És itt föl kellett emelni a hangot néhány fokkal és csettinteni az ujjakkal. Vagy „Vetánne tüne”, „Vetánne tüne”. Alliterációsan visszaadva azt jelenti, hogy a „tanaita tanította”. Hogy mit tanított, egészen mindegy. Biztos, hogy csak jót és szépet tanított. Mert a „Tanaita”, aki előttünk szent volt, másra nem is taníthatott.

        „Amint bűn a csalás az adás-vételnél, épp úgy bűn a csalás a szavakkal is. Ha nincs szándékodban vásárolni, nem szabad kérdezned, hogy mennyiért adja.” Sőt Rabbi Simon ben Jochjai azt tanítja, hogy a „szavakkal való csalás vagy megbántás nagyobb bűn, mint ha pénzzel károsítanak meg valakit. Mert az anyagi kárt meg lehet téríteni, de a lelki bántalmat nem teheted jóvá semmivel.”

        Így tanultuk ezt a „Középső Kapu” egyik nagy szakaszában, amelynek címe: „Az Arany” (Házáháv). Arany, ezüst és réz dinárokról van itt szó. De ne tessék hinni, hogy íme a zsidó gyerek már hatesztendős korában megtanulja a Talmudból a valutaüzleteket, nem csoda tehát stb. Sőt, igenis csoda. Mert a „Hazahab” „Az Arany” fejezetében többek közt arról tanultunk, hogy „nem szabad kölcsön adni valakinek arany dinárokat úgy, hogy csak aranyban fizethesse vissza. Mert hátha közben kénytelen lesz a mai árnál drágábban venni az arany dinárokat és akkor az olyan, mintha kamatot fizetett volna a pénz után.” Vagy: aki pénzzel tartozik felebarátjának, ne köszönjön neki előre, mert ez „kamat-por”, vagyis már árnyéka a kamatnak, amit szintén kerülni kell. És mondá Rabbi Joszé: Jer és lásd, milyen vaksággal vertek a kamatszedők szemei. Ha valakit gonosznak nevez embertársa, az életére tör elégtételért, ezek meg tollat szereznek, jegyzőt hívnak és megírják magukról és megpecsételik tanukkal, hogy megtagadták Izrael istenét…

        Így oltották belénk gyermekkorunkban az uzsorát. De mit érdekeltek bennünket ezek a kamatügyek? Tanultuk, hogy aki kamatot vesz, nem részesül a halottak feltámadásában. És kicsoda olyan balga, hogy ezért a pár földi esztendőért odadobja a túlvilág örökkévalóságát? Sokszor láttam, mikor bejött este apámhoz egy-egy paraszt szomszéd, alázatosan megemelte a süvegét és halkabb hangon beszélt, mint máskor. „Új váltót hoztam volna szomszéd úrnak aláírni”. Anyám arcán ilyenkor harag ült ki. Félig héber, félig németül mondotta: „Ne írj alá, a másik sochen (szomszéd) váltóját is te fizeted.” Apám azonban aláirt „a béke kedvéért” és bizony gyakran kellett fizetnie szívességi jótállásaiért. Éreztem, milyen fontossága és mennyi súlyos következménye van ezeknek a hosszú céduláknak, miket bevisznek a városba és pénzzé váltanak. A város nagy és szép lehet, de rossz és szívtelen…

Nábobok a Talmudban

        Voltak persze részek, amik az „Arany” fejezetében is közelebb állottak hozzánk: „Ha valaki hiányos dinárokat, csorba aranypénzeket kapott, nem szabad eladni olcsóbban sem, mert hátha véletlenül jó pénz közé fog keveredni. Lyukassza tehát át és akassza a nyakába kis fiának vagy leányának.”

        És én magam előtt láttam a régi jeruzsálemi, szurai és pumbaditai zsidó gyerekeket, amint apjuk pénzes zacskójában kotorásznak, nem került-e bele véletlenül valami csorba aranypénz, mert ez az övék. Abból csattot fognak csináltatni a fiú övére vagy sarujára, fülbevalót, karperecet a kislány számára. Vagy egyszerűen átlyukasztják és a nyakukba akasztják. És elképzeltem gazdag gyerekekkel, akiknek a nyakán egész láncsor fityeg az ilyen csonka aranyakból.

        Magának a pénznek nem tulajdoníthattak valami nagy fontosságot. Az „ezer arany” olyan sűrűn fordult elő a Talmudban, hogy szinte semmibe se vettük. Ezer arany „közöttem és közötted mi az?” A mi falunkban mindenki csak krajcárokra dolgozott, krajcárokért kínlódott. A „Középső Kapu” mögött a Talmudban ellenben csak úgy röpködtek az „ezer aranyak”. És mi gyerekek afféle dús náboboknak képzeltük a régi jeruzsálemi és babyloniai zsidókat, akiknek volt aranyuk, ezüstjük, lovuk, tehenük, szamaruk, selyem köntösük, szőlőjük, fügéjük, datolyájuk és gránátalmájuk. Hiszen mindezekről oly gyakran beszéltek.

        „Amémar, Már Zutra és Rabbi Asé kirándultak Maré bar Iszak villájába. A kertész hozott datolyát és gránátalmát és elébük szórta. „Miért nem hoztál rabbiknak azokból a szebbekből?” – kérdezte a házigazda. És természetesen mindjárt hozzáfogtak halachikus kérdések megvitatásához. Milyen gyönyörű élet lehetett ott a pálmafákkal koszorúzott villában, a gránátalmakert árnyékában!

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 6. szám – 2014. augusztus 5.