PATAI JÓZSEF: A középső kapu 13.

 

Nagyünnepek Gyöngyöspatán

Az erdész szombati látogatása csak előkészítés volt, hogy a “félelmetes napok”-ra helyet biztosítson magának a zsinagógában. Másnap hajnalban, mikor mi gyerekek is felugrottunk félálmunkból s a hűvös imaházban még a gyertyafényénél tisztítottuk a lelkünket a közelgő nagy ünnepekre, az erdész nem jött el. A “szlichosz” előimádkozója, a vörösszakállú Reb Zélig, akinek hatalmas, zengő hangja, úgy képzeltem, egyenesen áttöri majd az egeket, karjait az ég felé tárva, szárnyaló epekedéssel szivet remegtetően énekelte: “Hanesómo loch”… “A lélek a Tied és a test is Tiéd”… Mégis más napok ezek… Más a hajnal, más a reggel és más a déli napfény is. Máskép tartjuk a kezünkben az ima könyvet és máskép mondja a Tóra összegöngyölítésével az egész gyülekezet az imát a szerteszét bolyongó testvérekért. “Testvéreink, Izrael egész háza, kik szenvedésben fogságba vetve állanak, akár a tengeren, akár a szárazon, a Legfelsőbb könyörüljön rajtunk és vezesse ki szorongásból szabadulásba, sötétségből világosságba, szolgaságból megváltásba.” A hajnali félhomályban láttuk a szétszórtakat és bolyongókat messze földeken és tengereken, akik vágyakozva vágyunk haza legalább a szent napokra. És megelevenedtek előttünk a “Középső Kapu”-ban látott képek a fogságba vittekről, menekültekről és szenvedéseikről. Üldözések, bolyongások sok ezer éves láncolata lett bennünk tudatossá ezekben a félelmetes napokban.

A nagy ünnepek három napján korán jött a templomba az erdész is. A szűcsibeliek ilyenkor már előző nap megérkeztek a Kecskekőhegy felől gyermekestül, mindenféle holmival telerakott szekerekkel és bekvártélyozták magukat a pataiaknál, nehogy meg kelljen rövidíteniük az áhítat óráit a hosszú út miatt. Tiszta fehérbe öltözött az egész imaház. A frigyszekrényen fehér asztalfüggöny, mit anyám készített. Minden imaállványon fehér kendőterítő. És nagy fehér gyertyák köröskörül a falakon. Most taliszban volt az erdész is, alatta fehér halotti ruha és a fején ezüst szegélyes fehér sapka. Most csakugyan semmiben nem különbözött a többiektől. Hangosan imádkozott és többször elcsuklott a hangja. Vagy a bűnbánat és félelem zokogása volt talán, hogy nem teljesítheti a Tóra parancsait? Engem apám odavett maga mellé és a fejére borított széles, öblös talisz alatt meghúzódva, mint a madárfiók a fészekben, sipogtam az imákat: “És így add rettegésedet Örökkévaló Istenünk minden alkotásodra és félelmedet mindarra, amit teremtettél… És uralkodj egyedül mind a műveiden Cion hegyén dicsőséged hajlékában és Jeruzsálemben szent városodban…” Apám szeméből pedig hulltak-hulltak a könnyek az imakönyvre, amely majdnem elázott a kezemben.

Ez az imakönyv most majdnem olyan nagy volt, mint a “Középső Kapu” könyve. Még díszek is voltak benne. Kígyóba, skorpióba, szarvasba és különféle madarakba végződő fantasztikus héber betű-alakok. És az újévi ima kezdetén fekete keretben, hatalmas, pirosló ékes írással:

A KIRÁLY ÜL FÖLEMELT MAGASZTOS TRÓNUSÁN.

Most nem hamelech hajosév, hanem hamelech jósév, valóban ül a trónusán és ítélkezik. Körülötte hódoló és védő angyalok serege, szeráfok, ofanok és szent állatok. A sátán pedig sürgölődik, forgolódik, hogy zavart csináljon. Majd lerepül a földre és beleül a sófár torkába, hogy a fúvó egyetlen hangot se találjon el, majd bűnöket gyűjtöget és hordja föl az égbe, majd ez előimádkozó körül settenkedik, hogy elfordítsa a szívét az áhítattól. De Reb Zálig hirtelen félbeszakítja halk, hosszú imáját és szinte túlvilágian magas hangon kiáltja: “veszigeár beszoton” – “és kiálts a Sátánra, hogy meg ne zavarjon…”. Aztán újból hirtelen elhalkul, szinte elnémul a hangja… A Sátán, úgy képzeltem, most már valahol messze menekül, ijedten fut és visszanézni sem mer többé… Most már nyugodtan lehet menni délután a patakhoz és beléje dobni a zsebekben maradt morzsákkal együtt a vétkek maradékát és nézni, hogy kapkodják el a tátogó halak, ami elvégre mégis csak mulatságosabb, mint egész délelőtt ott ül a szűk, kicsiny zsinagóga padján…

Kis és nagy Jom-Kipur

Nekünk gyerekeknek különben jobban tetszett az Újévnél a Hosszúnap. Ilyenkor szabadabbaknak éreztük magunkat. Többet sütkérezhettünk a napon a templom udvaron, amíg a nagyok odabent elvégezték nagy számadásaikat és nem sokat törődtek velünk apróságokkal. Tudtuk, hogy a legszentebb nap Jom-Kipur, az Engesztelés nagy napja. De hiszen minden hónap újholdja előtt volt “kis Jom-kipur”, amikor gyónásra gyűltünk a templomban és elmondottuk sokszor az Osamnut… Az újság varázsa elkopott a tizenegy “kis Jom-kipur” között. Valahogy úgy képzeltem, mint amikor a boltban apám először fölírja a fiókra a parasztok apró adósságait, ideiglenesen krétával. Egy-két hétre nem érdemes bevezetni a nagy könyvbe. Jön a paraszt, fizet, letörlik. Az égben is egy-egy hónapig följegyzik valahol ideiglenesen a mennybéli fiókokra az apró adósságokat, amit a kis Jom-kipurkor töröltetni lehet. A nagy Jom-kipurkor azonban előkerül a főkönyv, ahol már a nagy adósságok vannak bevezetve. Ezt már nem lehet olyan könnyen elintézni. De mi még nem vagyunk a “parancsolat fiai”. Nekünk még nincsen számadásunk. Még a sajnált kaporo-kakast sem forgattuk túlságos komolysággal a fejünk felett, mondván: “ez az én váltságom, ez az én helyettesem, ez az én engesztelésem, ez a kakas menjen a halálba és én menjek hosszú életbe és békébe”… Főképp az érdekelt, hogy a szegény áldozati kakas csakugyan belenéz-e az imakönyvbe, mialatt elmondják vele a zsoltárt: “Ember fiai, kik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak”… Mert Reb Sólem valahányszor egy-egy gyerek értetlenül nézett a “Bovo-Mecio” szövegébe, mindig azt szokta mondani: “Mit bámulsz úgy, mint a kakas az Ember fiába?” Mi még künn hancúrozhatunk és ehetjük a legnagyobb böjtkor a mazsolás kalácsot és a piros szőlőt, míg lecsurog az állunkon. Erdészék Ilonkája szegfűvel teletűzdelt óriási birsalmát hozott, mely majdnem nagyobb volt, mint az ő feje. Ideadja szagolni és én kikapom a kezéből és beleharapok. Mire Ilonka pityeregve fut be a mamájához a sűrű, kék fátyollal elfüggönyözött “Weiberschül”-be.

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 29. szám – 2014. augusztus 7.